Joung-Jung Róbert: Az Árnyjáró

Mindig rühellte, ha korcsnak szólították. Ilyenkor ereiben felforrt a vér, elméjét elöntötte egy sűrű, vérvörösen izzó, pulzáló köd. Hallása tompult, fülében a szavak halk kattogásként csengtek és valahol a távolban szíve lüktetését harci dobok monoton zúgásának vélte. Arcán pattanásig feszültek a hajszálerek, szemfogai már-már kilátszottak dühödt arckifejezése mögül, miközben egyenesen felszántották alsó ajkának gyengéd barázdáit. A csontok recsegve-ropogva engedelmeskedtek az inak erőteljes összehúzódásának, gyűrűje pedig már-már deformálódni kezdett ökölbe szorított kezében. Jobb karjában csuklójától a válláig megfeszült minden egyes ina, készen arra, hogy bármely pillanatban darabokra zúzza az őt sértegető paraszt állkapcsát. Meleg vér serkent tenyerének bőre alól, körmei pár centi mélyen járhattak a puha húsban. Azonban most az egyszer nem engedhette meg magának, hogy vérbe fojtsa eme balga elme sértő szavait. Küldetéssel érkezett, amelynek befejezése előtt nem távolíthatták el őt a városból. Semmi áron. Nagy levegőt vett a sör és pálinka párlatok erős illatfelhőjéből, ami a kocsma népének izzadtságtól átitatott bűzével keveredett. Ez a szag hányingerkeltő undorral töltötte el és valamennyire kijózanította elméjét a tajtékos őrület széli hullámzásából. Tisztuló elméjének első képfoszlányai az ismeretlen jel erőteljes izzását juttatták eszébe a ténnyel együtt, hogy soha nem szabadulhat tőle, ha nem tudja meg miért is viseli. Elviselhetetlenül izzott már bőrén az a jel, mintha egy frissen az izzó parázsból kivett acélpengét szorítanának hozzá. Éles, velejéig hatoló fájdalom volt, amely a tűz féktelenek erejével égette szüntelen, kiölve belőle minden más kínt. 

Olyan erőteljest csapott öklével a tölgyfaasztal mocsokkal, sörrel és már vérrel átitatott lapjára, hogy az az alatt elterülő korhadt padlózat megadván magát a rá nehezedő akaratnak, halk reccsenéssel magába fogadta az asztal lábait. Ebből, az ittasan dülöngélő és a hangos ordibálástól megsüketült egyének csak magát az ütést tudták felfogni. Az, hogy az ököl alatt deformálódott padló szálkás maradványai és az állkapcsuk szilánkosra repedt darabjai pár másodperce még akár helyet is cserélhettek volna, meg sem fordult a fejükben. Szájukból pálinkabűzös leheletükkel együtt újabb ócsárló szavak távoztak, amelyekkel az idegent próbálták még jobban kihozni a sodrából. Ezek a semmirekellők azonban rég nem jelentettek semmit számára, hangosan bőgő marhák voltak csupán az esti karámban. Szívverése lelassult, gerincén hűs nyugalom futott végig, és testének minden végtagjában elernyedtek az előbb még acélsodrony feszességű izmok. Lassú mozdulattal a kupája felé emelte kezét, és fölényének teljes tudatában tovább itta eme falusi taverna kétes eredetű malátapárlatát. Igaz, számára sosem az ital íze volt a fontos, mivel azt maximum az undorító és förtelmes szavakkal tudta volna csak jellemezni, hanem a hatás, melyet pár korsó után kifejtett. A már langyossá melegedett sör most azonban, még őt is meglepve, a forrásvizek hűsítő frissességével hatott rá, kitűzve elméjéből a még megmaradt fortyogó indulatokat. 

A szakadt ruhás földműves és barátai már percek óta próbálkoztak, hátha mégis sikerül kihozni sodrából az idegent, hogy ez által egy jó estét szerezhessenek maguknak. 

– Na, lépjé... mámin ájjá mán fel onnan te mocskhos gölény, te phüdös kolcs – szajkózta majdnem érthetetlenül a hozzá legközelebb álló bűzös pofa, melyhez egy munkában megrokkant testen kívül egy az otthoni verésben elferdült pofacsont nyomai is járultak hiányos fogazattal. Persze az is lehet, hogy maguk az istenek teremtették ilyen ocsmánynak, hogy szánalmon kívül mást ne is lehessen érezni számára. Szakadt, foszladozó vászonruháját sár és vizeletfoltok éktelenítették deréktájtól lefelé, az izzadtság pedig már sófoltokként csapódott ki a hátán, ezzel összességében egy mocskos utcai kéregető látványát keltve. Ábrázatánál és külleménél már csak maga a szag volt rosszabb, melyet még egy csatornapatkány is megirigyelt volna. A szája szélén csurgó nyál minden szavánál ott lengedezett arcán, miközben utat talált magának az állkapocs és a padló között. Társai akár mintha csak az ikertestvérei lennének, ugyanazon vászonöltözetet viselték hasonló földmaradványokkal és ismeretlen anyagokkal díszítve. Az erőteljes ütéssel mit sem törődve hergelték az idegent további jelzőkkel titulálva. 

A nagy mulatozásnak a kocsmáros vetett véget. Megelégelte a sok barmot, főleg mivel azok az olcsó lőrét fogyasztották csak, a vendég azonban mindig a legjobból kért és az árát is rendesen szó nélkül megfizette. Szikárnak tűnő alkata ellenére az istenek mély orgánummal áldották meg, amelynek parancsoló hangsúlyát még a legnagyobb lárma sem tudta volna elnyomni: 

– Na, most már elég legyen, rühes banda. – És miközben egy repedt korsót törölgetett a foltos derékre kötött konyharongyával az ajtó felé intett. – Arra van a kijárat! Az asszonyotok biztos vár már titeket. Főleg téged Józeff – nézett mélyen a bambán bámuló bunkó bárgyú szemeibe, kinek arcát ama gyönyörű sodrófanyom díszítette –, hisz a múltkor is jól megjártad otthon. Ezen szavakra halk nevetés tört ki a csoport tagjai között, most már teljesen magára hagyván az idegent. Az eközben fel is állt onnan, bronzérméket szórt az asztalra és a kijárat felé vette az irányt. Mivel a társaság új áldozatot talált maguk szórakoztatására, senki sem állt az útjába. Saját szerencséjére.

           

forrás: youtube

Amikor kilépett ajtón arcába csapott a nyári meleg által felhevült macskaköves út forró lehelete, de keletről hűsítő szél járta át a vidéket, ami a távolban nyíló rózsák édeskés illatát hordozta magával. Rég volt már, hogy ennyire üdítőnek érezte illatukat. Nagyot és mélyet lélegzett akár csak egy épp levegőhöz jutott fuldokló, hogy kitisztítsa tüdejét és orrát a bennrekedt gyomorfogató szagoktól. Köpenyegét szorosan összekötötte, csuklyáját mélyen a szemébe húzta és elindult a legközelebbi utca felé. A néhol nyirkos köveken csúszkáló bőrcsizmája furán nyikorgó hangja visszhangzott mindenhonnan, rajta kívül egy lélek sem tartózkodott itt. Látszólag. Valahol a sötétség leple alatt ott tanyáztak az éjszaka gyermekei, mind prédára lesve, de ő nem tartozott az áldozatok közé. Nem tartozhatott, hiszen ő is egy volt közülük, egyike azon vadászoknak, akikhez legszívesebben már most csatlakozott volna, hogy szomját csillapítsa az éltető, friss, meleg nedűvel. Azonban most nem tehette. Elméjét hiába ostromolta a szomjúság és a torkán selymesen lecsurgó vér utáni vágy, nem engedhetett a csábításnak. Sietősre vette a dolgot, átugrott két utcán alvó sötét alakon és a temető felé kanyarodott. A kihaltnak tűnő főutca csendjét csak a vértjükben csörömpölő őrjáratok törték meg néha-néha, akik szemükkel addig követték a fekete csuklyás alakot, ameddig csak elláttak, azonban ő még két utcával arrébb és érezte magán azokat a szúró tekinteteket. Ilyentájt már csak háromféle embertípusnak volt dolga az utcákon: részegeknek, tolvajoknak és hullafosztogatóknak. Azért is ilyen fontos kiemelni utóbbit, mivel a város rendelkezett a környék nemeseinek végső fekhelyéül szolgáló legtöbb kriptával, melyeket rendszeresen meg is látogattak a bátrabb szerencsevadászok. Az óriási márványbörtönök őrzését a kerület strázsamestere vállalta magára emberei nemtetszésére, mivel rengeteg városi mendemonda és történet keringett az ott nyugvó holtakról, az őket védő gonosz szellemekről, nem is beszélve a néha felbukkanó, emberi húsra éhező élőholtakról. Magát a kriptákat körülvevő sivár erdő, melyet „Holt vidék”-ként is emlegettek, nagyban hozzájárult a pletykák kialakulásához. A fák lassan kilenc évtizede nem rügyeztek ki tavasszal és nyáron sem hoztak virágot, azonban törzsük még mindig erőtől lüktetett. Valami sötét hatalom azonban elnyomta a szunnyadó élet legkisebb csirájának kibontakozását is. Még Krumm papjainak ereje sem volt elég, hogy újra felvirágoztassa, újjáteremtse ezt a vidéket vagy, hogy földdel egyenlővé téve a hamuból új életet leheljen belé. Több évnyi próbálkozás és főpapjuk rejtélyes eltűnése után inkább visszafordultak az Első tanok tanulmányázásához, hátha válaszra lelhetnek eme különleges jelenséggel kapcsolatban, de addig is megtiltották mindenkinek, hogy megadott területekre belépjenek. Sötétedés után egy árva lélek sem merészkedett a csupaszon nyújtózkodó ágak vetette árnyak rejtelmes birodalmába, még az őrjáratok sem merték megközelíteni ezt a szentségtelen helyet. Állításuk szerint már nem egy társukat elnyelte a feketeség, az erdőn átvezető járáson találtak rá véres kézlenyomatú fáklyáikra, amiktől azonban soha egy nyom sem vezetett el. Nyomtalanul felszívódtak. 

Természetesen ő sosem hitt az efféle falusi mondákban, inkább ő volt a központi szereplőjük. Sok becenév ragadt rá az élete során, kezdve a lélekrablótól a démonivadékig, igazán találónak azonban ő maga a vérszívót tartotta. Azonban minden alkalommal, amikor ez eszébe jutott, undor töltötte el és a hányinger érzése kavargott gyomrában a frissen lecseppenő nedű keserédes képzetével. Mindig szájában érezte az enyhén fémesen édes ízt, melyről kényszerrel sem tudott volna leszokni. Hiába utálta magát érte, ennie mégis kellett, és éhezni kegyetlenebb volt, mintha friss parázsba mártott perzselő vassal égetnék bőrét, és ezt tapasztalatból tudta. Gondolatai még mindig az éhezés és tehetetlenség körül csapongtak, mikor fura mozgásra lett figyelmes. Az erdő közelébe érve a hold által vetett árnyak megnyúltak és nagyon lassan, kígyószerűen feléje kezdtek kúszni. Nyújtózkodó, karomszerű nyúlványoknak látszottak már, mire mozgásuk abbamaradt a lábától nem messze. Enyhe szellő cirógatta végig a fák csupasz koronáit, melyeknek hullámzó mozgását azonban nem teljesen követték az árnyak. Úgy tűnt, saját életet élnek eme zord valóság mezején, és csak az őket tápláló félholdnak élnek, annak lejtik kusza, szédítő táncukat és csakis az ő parancsának engedelmeskednek. A szikár ágak vetette árnyak azonban nem vesztegeltek sokáig előtte, visszahúzódtak a fák sötétségének védelmébe, így az egész inkább tűnt káprázatnak, érzéki csalódásnak, mint valóságnak. Lehet ténylegesen csak az volt, gondolta magában, miközben elindult „vidéket” látni. 

Érezte, hogy az útja ezen a sivár erdőn keresztül vezet, érezte, mivel a kezén található jel egyre erősebben lüktetett, minél közelebb ért hozzá. Érezte, amint a kézfején lévő szimbólum lassan felforrósodik, ahogy a testét átjárja valami tudatalatti boldogság, nyugtalanság, és az érzés, hogy valami nagyon fontosat felejtett el. Kesztyűjén keresztül megszorította a már vörösen izzó jelet és reménykedett benne, hogy ténylegesen a jó irányba vezeti, ahol fényt deríthet múltjának titkaira, nem pedig a végleges pusztulás felé. Lassú és megfontolt léptekkel közeledett azon sötét kapu felé, melyet a fák koronáinak egymásba kapaszkodó ágai alakítottak ki. Vajon ez átjáró lesz egy új életbe, vagy csak a végső nyugalmamat lelem meg itt végre. Választ nem is várt és nem is kapott, azonban egy kiáltozó hang kizökkentette elmélyült gondolatmenetéből. Egy városőr és kísérete ballagott felé égő fáklyákkal. Öten voltak csak, de a fáklyák lobogó fényében nehezen kivehető alakok lehettek volna akár többen is. Az esti, hűsítő szél által hordozott szaguk azonban elárulta őket. Mindegyikük már a késői strázsa utáni korai megpihenés szakaszából zökkenhettek ki, mert bűzlöttek akárcsak egy boroshordó. A félhomályban ejtett mosoly volt az egyetlen jele annak, hogy Kilevet még szórakoztatta is a dolog. Ha már a kocsmai bagázzsal nem adatott meg egy kis szórakozás, talán most már lesz rá lehetősége. Öt enyhén ittas, kétbalkezes városőr egyedül az éj gyermeke ellen egy teljesen sivár és mindentől távol eső környéken nem sok jóval kecsegtetett. Számukra. Mintha csak a természet is megérezte volna a halál egyre jobban letelepedő feszültségét az enyhe szellő teljesen alább hagyott, megszűntek létezni a rágcsálók és bogarak, az őrjárat hangos lépteinek és kiáltozásinak hangzavara mellett teljesen elnémult a táj. Talpuk alatt összetörő üveggolyókként sercegtek a formátlan kövek, fújtató bikákként kapkodták a levegőt, a szemükben égő tűz pedig akár egy szűk utcát is megvilágíthatott volna. Egyedül a csupasz fák sötétségből kiemelkedő alakja törte meg a varázst. A fáklyák halovány fényében kíváncsiságtól felajzott tömegnek tűntek, mely már őrjöngve várja a csapást, mikor kiserken a vér és vörösre festvén a homokot és élvezheti a gyilkolás és halál minden egyes pillanatát. Gúnyos, göcsörtös arcukon elhúzódó vigyor futott végig amint az egyre jobban közeledő alakok megvilágították őket. Tágra nyílt, besüppedt szemeikkel figyelték a sötét vándor minden mozdulatát és vézna kezeiket már tapsra nyújtva, görcsösen a magasba emelték. Minden ujjpercük epekedve várta a győzelmi tapsvihar kezdetét, amint az őrök az erdő széléhez értek. 

– Mi a jó kínkeservit keres maga itt ilyen későn? – tért egyből a tárgyra az egyik műveltebb és talán kevésbé ittas katona levegő után kapkodva. Mindegyik fulladozott az erőltetett menettől és a szájszagukból ítélve a hirtelen félretett édes Medinától. – Hát maga nem tudja, hogy sötétedés után kijárási tilalom van érvényben a temető területén? Azonnal takarodjon a szállására, vagy ha úgy akarja, szívesen elkísérhetjük mi is egy hűvös esti lakhelyre. – eresztette el viccesnek vélt szavait. Még a társaihoz is hátrafordult, hogy mélabús szemeivel nyugtázhassa humorának igazát. Hiányos fogsorok örömteli látványa fogadta, és érezte, amint erővel tölti el az ereiben csörgedező bódító önbizalom. Kihúzta magát és egyensúlyát keresve megállapodott a csuklyás alak előtt. Kezét még véletlenül sem vette le rövidkardjának foglalatáról miközben körbejárta a sötét alakot. – Süket vagy, vagy mi a fene? Azt mondtam takarodj, vagy mi vezetünk el. 

A mozdulatlan vándor azonban egy hangot sem hallatott. Szótlanul, komor arccal állta a városőr egyre durvább és ócsárló szavait. Várta az első lépést mellyel megindulhat az a rövidke keringő, az a gyönyörű életteli tánc melyet mindig csak szólóban lehet befejezni. Fülében egy képzeletbeli bárd lantjának húrjai pendültek halk dallamot formálva a csend és üresség foszlányaiból, majd izmai az ütemet követvén ellazultak majd megfeszültek. Egyensúlyát a hátsó lábára helyezte, térdeit enyhén behajlította, izmait ugrásra feszítette, miközben lágy mozgását köpenye elrejtette a kíváncsiskodó homályos tekintetek elől. Ám ebben a pillanatban egy furcsa érzés kerítette hatalmába, az érzés, amit az emberállat hatodik érzéke vezérel, az a fajta bizonytalanság, ami egy rosszul felmért helyzetből ered. Rideg felismerésként futott végig gerincén az eddig jól palástolt rablótámadás ténye, mikor megérezte a levegőben terjedő vérszagot, ami az egyik szemben álló katona ruhája árasztott. Rájött, hogy nem is a harc fűtötte vérét, hanem titkon démoni énjének éhínsége pumpálta szívében egyre gyorsabban az adrenalint. Tudattalanul éhezett arra a vérre, amit most vett csak észre az előtte álló két katona láncingének nyakánál és oldalánál. Ezek a némberek lemészároltak egy egész éjjeli őrjáratot csak azért, hogy mások közelébe férkőzvén az este folyamán és minél nagyobb vagyonra tehessenek szert. Vagy talán csak őrá pályáznak? Nem tudta eldönteni, de most gondolkodni sem maradt ideje. Keze azonnal dobópengéjére tévedt köpenye alatt, hogy legalább a háta mögé került egyén ne okozhasson nagyobb gondot pár másodperc múlva. Hogy tévedhetett ekkorát... Ilyen egyszerű trükknek bedőlni... Még egy goranni Hiisi is átlátott volna rajta... 

Az első támadás azonban nem hátulról érkezett. Az előtte álló őr bal kezébe tartott fáklyáját hajította egyenesen a vándor mellkasának, ezzel ezernyi parázsló démont szabadítva, annak bőrvértjének redői közé és egyben megvakítva őt egy rövid időre. Rövid fénypászma kúszott végig egy torzul vicsorgó arcvonalon majd megperzselt bőr és len szaga terjedt a levegőben. Eközben a jobbjába rántott kardjával, egy mozdulattal próbálta meg felnyársalni célpontját. Egyenesen a szíve felé tartott, mintha ismerte volna a testének egyetlen igazán gyenge pontját. A másodpercek lelassultak, töredelmesen lassan teltek el amint rövidkard megkezdte végtelennek tűnő útját az egyre sűrűsödő levegőben. A háttérben figyelő sötét tömeg pedig lélegzetvisszafojtva mozdulatlanul állt várván a győzelemittas pillanatot. A csapat parancsnoka kényelmes testtartást felvéve, derekára támasztott kézzel és örömteli arccal nézte amint a villanó fáklya fényében vörösen csillannak a keményre edzett rövidkardok hüvelyeikből előbújó élei, és hallgatta a tokhoz súrlódó fém kegyelet teljes szimfóniáját, mely számára szebb volt bármely orgonaszónál. Egy pillanatra megállni látszott idő és tér, mintha csak egy festmény kompozíciójához állnának modellt mind és nem az ősrégi tánc kezdő lépéseit próbálgatnák. A gyönyörteljes és kegyes halálét. 

Azonban ez a tánc nem mindig kedvezett annak, aki az első lépést megtette. A hulló parazsak kialvó fényében alig észrevehetően az egyik dobópenge indult hangtalan felfedezőútra az éjsötét köpeny mélyéről. A hold lassan ébredő tekintete volt az egyetlen, amely a villanásnyi időre feltűnő pengét követni tudta az elhaló tűzdémonok fűtötte kormos éjszakában. Az papírvékonyra élezett dobópenge oly halkan siklott végig a kardjával éppen támadó nyaki ütőerén, hogy az eleinte csak kellemes bizsergésnek vélte az éppen szétterjedő fájdalmat. Reflexszerű pislogása közben elméjében kusza élete emlékei rémlettek fel... a délután folyamán átélt gyönyör... az az útszéli kéjenc kurtizán, kinek selymes bőrének egyetlen érintésétől is egész teste megborzongott. Aztán az a szertefoszló pillanat, mikor a lemenő nap fénysugarai a spalettán átszűrődve ezernyi vizslató szemként táncoltak a takaró alatt pihegő karcsú derekú szépség minden porcikáján... Ismét érezni vélte bíbor körmeinek finom cirógatását a nyakán... és az onnan szétáradó melegséget... Majd mintha az élvezetek csúcspontjának percében bekövetkező mámort élné át ismét, az ürességgel együtt járó eszméletvesztés környékezte meg... Szédülten nyitotta ki a valóságra éhező tudatát, szemhéjai súlyos gátkapuként emelkedtek fel és a szertefoszló álom közepette a fájdalom józanító kínja áradt végtagjaiba. A végzetes döfés, melynek energiája még mindig lendületben tartotta sosem érte el célját, csak a bársonyos köpenyt szúrta át ott, ahol előbb még egy lüktető szív dobogott. Szemében már nem is egy ember, csak egy árnyék surrant odébb nesztelen gyilkos mivoltában. Sebes prédájának mozgását már észlelni sem volt ideje, mikor a frissen szerzett láncingének gyengén összetartó szemei közt egy rapír jéghideg hegye utat talált magának a gyomrától egészen a gerinccsigolyákig. Kesernyés vér tódult a torkába miközben baljával elillanó életének utolsó bíbor cseppjeit próbálta meg visszatartani, hogy őt éltessék az út pora helyett. Hiábavalóan. 

Míg térdre hullt társuk már csak léte utolsó perceinek volt tudatában a többiek kardjukat maguk elé rántva próbáltak meg ellenállni a hétköznapi prédából éjsötét halállá változó idegennek. Úgy állt előttük mint Tornad, a „vérengző” kardmester, kőből faragott szobra. Tartása egyenes, rapírját fenyegetően feléjük tartva felsőbbrendű lényekből sugárzó rezzenéstelen küllemmel. Egyedül a lélekbelátó könyörtelen tekintet hiányzott csak az összképből, azonban a csuklya alól haloványan megvillanó bíborvörös rubinszemektől libabőrös lett minden porcikájuk. Érezni vélték az elmúlás hűvösen lágy leheletét végigkúszni bőrükön, ami a vele vegyült félelemmel együtt pórusaikon keresztül beivódott testük minden porcikájába. Enyhén megremegő végtagokkal hátrálni kezdtek és védekező állásban várták az újabb támadást. Egyikük tekintetét a társukhoz siető rémült vezérük vonta el egy rövid pillanatra, ami egyben azonnal végzetes hibának is bizonyult. Mire újra a rapírt szorongató démon felé fordította volna figyelmét az elillanó árnyként mozdult stabilnak tűnő pozíciójából. Ellenfele fegyverének éle a rövidkardot tartó csuklójának inai elválasztásával másodpercek alatt végzett, oly mélyen szántva végig alkarjának most már vérrel átitatott mezejét, hogy még a csontja fehérjében is kitapintható volt a nyoma. A bordákat roppantó erőteljes rúgás ekkor már megváltásként érkezett támadójától, hiszen a szívébe fúródó csontszilánkok gondoskodtak róla, hogy a vért ne pumpálja tovább testében a külvilág és a fájdalomérzetért felelős szervek felé. Mire teste elérte az út porát, szemei kocsonyás ürességgel fordultak a csillagok engesztelő fényei felé, hogy lelkét istene színe elé vezessék eme vérvörös éjszakán. Társainak sem kellett már sokáig eme múló élet gyötrő kínjai között vándorolnia, jégszobrok között táncoló fürge nimfa gyorsaságával került mögéjük a halált hordozó idegen. Egyikük lábszárcsontja egy fakanál gyengédségével adta meg magát a rá zúduló erőnek és reccsenve tört szilánkokra az azt még összetartó izomzat alatt, az ezt követő láncingen áthatoló penge fagyos érintését lelkébe törő, mindent elnémító démoni sikolynak érezte. A fájdalom lassan szűnni kezdett, a külvilág hangjai lassan elnémultak és az egyre növekvő semmi mélyéről egy remegő hang halkan megjegyezte: „Csak ne így.....”. Míg mások előtt életük elhasznált percei peregnek le ilyenkor, előtte a soha ki nem használt lehetőségek és az a jövővel teli űr tátongott, amit nem tudott megtölteni semmivel... se család, se pénz, se rang és semmi, de semmi tisztelet. A világ hangzavarában hangtalanul születve és némán bukott el egy temető melletti mezítelen fákkal körbevett úton. 

Az utolsó még talpon lévő ember kardját elhajítva menekülőre fogta a dolgot, úgy érezte, életében nem rohant még ilyen gyorsan. Nyakában érezte a vörös szemű démon leheletét és mintha isteni áldás minden erejével ruházták volna fel, végtelen erőre kapott. Nem nézett hátra, nem állt meg, nem is gondolkodott semmin, csakis a futásra koncentrált minden porcikájával. Ezért sem látta meg azt a két tűhegyes pengét, amelyek kopókként loholtak a nyomában csakis a vérére szomjazva. Az első centikre kerülte a kőben szerencsésen megbotló szerencsétlent, de a másik a bal combjába fúródott teljes hosszában. Az következő lépésnél az izmok görcsös összerándulásától és lendülettől egyensúlyát veszítve bukott orra. Kezeit maga elé rántva próbálta hiábavalóan fékezni az esést, apró kavicsok fúródtak szép számmal a puha, védtelen bőr alá, majd pedig szántották fel az éppen földet érő, a holdfényben beteges színben pompázó arcát. Eszméletének szélén táncolva érezte, amint egész arcát ellepi az út pora, majd amint fuldokolva belélegzi azt és hörgések közepette felöklendezi. Mintha nem is a saját testével történne mindez, mintha csak kívülről szemlélné az eseményeket egy másik idegen lény szemein keresztül. Azonban szemét kinyitván meglátta a homályos esti világ képét, melyet álomnak vélt csak pár másodpercig, és benne megérezte a testében szétáradó fájdalmat amint az szép lassan kúszik egyre jobban felfelé a tudatáig. Lábra próbált állni, de még feltápászkodni sem volt elég ereje. Halk kuncogásba kezdett, ami átfordult könnyes nevetésbe miközben a hátára fordulva várta, hogy eme szörnyekkel tarkított víziónak vége szakadjon. „Lehet, hogy sírva jövünk a világra, de mindig egy naaagy mosollyal kell róla távozni” – hangzottak el fejében apja gúnyosan elnyújtott szavai, miközben szeme láttára, röhögve ugrott ki kényszerzobbunyában a fővárosi elmeintézet 4. emeletéről. Forgott körülötte a világ, de egyre jobban érezte a szúrást a lábában, a hasogató kínt a kezében és az arcán lassan lecsorgó, porral keveredő meleg vért. Hallotta, amint lassú léptekkel közelít felé valaki, de nem ellenkezett, nem védekezett, az ég felé tárta karjait és csak nevetett, nevetett, nevetett, életében először őszintén, felszabadultan és megbánás nélkül. Nem törődött már a felé tornyosuló árnnyal, a megvillanó pengével, sem pedig a fájdalommal, ahogy a szívébe mélyedő penge minden izmot elvágva megállítja annak dobogását. Egy vércsepp szép lassan indult meg hörgő mosolya közepette és követte arcának nevetésre álló barázdáit egészen a füléig ahol élettelen hullt alá az éppen hamuként leülepedő portól fedte úton. 

Csak néhány lélegzetnyi idő telt el, de még egy homokóra is csak számolná a lecsordulásra váró szemeket, és 4 magukat emberi lénynek valló isteni teremtmény feküdt dermedten, vérző szívvel az út mocskában. Kilev mélyen lélegezte be a vérszagban fuldokló levegő minden egyes leheletét, hogy a benne tomboló vérszomjnak legalább ennyire eleget tegyen. Az acsargó démon kiéheztetett farkasként falta az éltető nedű illúziójának vörös ködét, de telhetetlen étvágyát ez természetesen nem elégíthette ki, inkább csak haragra gerjesztette. Uralni akarta a testet, kieresztett fogakkal tépni szét áldozatát, érezni a félelmet a lefelé gördülő izzadtságcseppek szagában, harapni a nyers húst és ízlelni a belőle feltörő bársonyos lét minden cseppjét, hallani az egyre halkuló lélegzetvételt és meg-megtörő szívdobogást majd a halk felszabadító sóhajt, amikor a lélek a halál csókjával elszabadul hüvelyéből. Lételemétől megfosztott vadászként szomjazott a prédára és minden erejével ki akart törni az őt körbe fogó márvány szilárd akarat börtönéből. Azonban Kilev nem engedte, nem engedhette, hogy másik énje a felszínre törjön. Kirántotta fegyverét utolsó áldozata testéből és óvatos kitérő mozdulattal a csapat vezetője felé fordult, hisz ő az előbb még az egyik félholt társuk felett kuporgott fáklyával a kezében. Azonban az egyedüli „élő” dolog, amit ott látott az az olaj által ficánkoló tűz volt a fáklya felszínén, ami lassan kezdte kóstolgatni a mellette heverő álőrjárat katonájának vérrel átitatott köpenyegét. Tudta, hogy még ha lett is volna ideje elfutni sem juthatott volna olyan messzire, hogy kikerüljön a látóköréből. Tokjába csúsztatta élettől ragacsos öreg barátját, és lassú, megfontolt léptekkel elindult a pislákoló lángok felé. A szél egyre erősödve észak felé fordult, lassú mozgásba hozván a fák ágait, akik a közeledő harcost szinte tapsviharral fogadták zörgő, csontos ujjaikkal. Az erősödő széllel a taps egyre folytonosabb, hangosabb lett, mintha csak egy győzelmi mámorban zengő tábor próbálná még jobban feltüzelni bajnokát. Kilev érdeklődve figyelte eme rémisztő közönségét, de megtorpanás nélkül folytatta feléjük útját és közben szemeivel az eltűnt vezér nyomait fürkészte. Azonban sem egy lábnyom, se vércsepp, de még egy ruhadarabot vagy hajszálat sem talált, mintha az illető egész lényét egyben nyelte volna el a sötétség. Kiélesedett érzékei sem vért, se izzadtságot, de semmilyen emberre utaló nyomot nem találtak, csak az illető hűlt helyét. A holttest fölé lépett és a vér átható látványától, akárcsak egy éhező vadnak, reflexszerűen vicsorgásra nyílt szemfogai felett a szája, de ismét gyorsan legyőzte a kegyetlenül kínzó késztetést. Csizmája kérges talpával addig forgatta a fáklyát az út porában, míg az összes apró parázs bátortalanul kihunyva el nem tűnt az éjszakában. A hold fénye által ridegen megvilágított kihalt környék végre visszanyerte tökéletesen torz alakját, hisz szemei ezen fényviszonyokhoz szokván mindjárt több mindent bírt kivenni a fátyolozott éjszakában. Két nagyon vékony, földbe alig mélyedő nyomvonal vezetett ez az utolsó láblenyomattól, egyenesen az erdő még mindig ujjongó tömege felé. A sápadt telihold kéjesen mosolygó arcokat festett minden egyes göcsörtös fának vastag szárára, azonban Kilev úgy érezte, ez nem csak látszat, hanem ténylegesen érezhető sötét gondolatok, érzelmek és érzések egyvelege. Nem sokszor fordult elő vele eddigi, legalábbis töredezett emlékei által meghatározott élete során, de egy velejéig ható jeges érintés futott végig a gerincén, amelybe teljesen beleborzongott eme melegnek mondható éjszakán. Baljós jövőt ígérő érzésektől vezérelve inkább szép lassan hátrálni kezdett és úgy döntött semmiképp sem fogja most kideríteni mi is lett a hiányzó vezér utólagos sorsa. A holtestekkel nem volt kedve most törődni, hiszen a temető mellett nem is lehetnének jobb helyen, illetve a tolvajoknak, csalóknak, orvvadászoknak és egyéb csőcselének „szentelt” máglya is elérhető távolságon belül leledzett. Mivel állati énje még mindig erősen tombolt börtönében, úgy döntött nem fog hullarabló Hiisit játszani és hátat fordítva mindennek elindult nappali szálása felé. Holnap azonban meg kell kockáztatnia átjutni a Holt-vidéken, hiszen ez volt az egyetlen út a földalatti katakombák sűrű labirintusába, ahova a testén lévő pecsétszerű jelek erősebben vonzzák, mint egy pohár frissen csapolt szűzi vér. 

Álmában folyamatosan visszatérő látomásképekben jelent meg neki ez a táj, illetve először csak egy irány, egy érzés, hogy délkelet felé kell tartania. Fél Wereldet megjárta már, amikor szép lassan egy Gaurok által lakott kis község ködfoltos valója körvonalazódott ki előtte, mint később kiderült Lijk városkája, ahova a környék legnagyobb és egyetlen temetője és katakombarendszere épült még a Tombolás időszakában. Khumm, az alkotás istenének erődszerű temploma tornyosult az egész környék felé melynek tornyából a fiatal papok vigyázó tekintete kísérte a városlakók mindennapjait. Természetesen nem a hétköznapi parasztok problémái, hanem az élőholtak, zombik és egyéb másvilági lények miatt kellettek védő rúnáik és hitük rendíthetetlen ereje. Még két évszázaddal a háborúk után is nagy százalékban fordultak elő nekromanta tevékenységre utaló jelek, melynek elme és lélek nélkül lézengő csont és húsmaradványokból összetákolt lények voltak a végtermékei. Ezért is egyesítették ide majdnem egy egész országrész temetőit, hogy a papok majd kordában tartsák a folyamatosan munkálkodó gonosz erőket. 

Kilev szerencséjére azonban mégsem mindenhatóak és mindent látó egyének, hogy eme kis csetepaté felkeltse érdeklődésüket, jobban el voltak foglalva a folyamatosan befolyó adományok megszámolásával, elköltésével, ingereik kiélésével, istenük hangzatos igéinek és határtalan hatalmának terjesztésével. Néhányak szerint már ő maguk idézik meg ezeket a természetnek ellentmondó förmedvényeket, hogy alkalmuk legyen demonstrálni mennyire szüksége van a még meglévő emberiségnek rájuk, de ezen hangok sokszor már csak utolsó kínkeserves óbégatások, mielőtt a szónok teljes egészében a lángok martalékává válik a „megtisztulás” oltárán. „Hamuból lettél, hamuvá leszel” hangzik el a dicsőített mondat a pap szájából, miközben előtte hangos sistergés és ropogás közepette egy még élő személy teste emésztődik el a tűz isteni formájában. 

Ezen gondolatok közepette egy bátortalan ironikus mosoly formálódott meg arcán, hisz’ ennél kegyetlenebb és vallásilag félresikerült büntetési módszert nem igen ismert ebben az évszázadban. Elevenen megsütni valakit eltérő nézetei miatt a megtisztulás nevében olyan, mint egy Simenait megbüntetni azért, mert egy hátúszó helyett kettővel született és ezért fél fokkal dőltebben úszik társainál. Mondja ezt persze egy olyan lény, amely mások éltető nedűjére szomjazik meg éjszakáról éjszakára, csak hogy életben maradhasson. Lehet mégis inkább inni kellett volna az álca mögé bújt rablóbanda véréből, megéreztetni nyelvével a selymesen lecsúszó bíbor mámort, megnyugtatni a belső démonait és egyben megszabadulni ezektől az elvonási tünetektől, amik napok óta gyötrik elméjét. Minden ember kire ilyenkor csak ráemelte tekintetét beteg látomásképekbe burkolózva bámult vissza rá. Minden pórusukból vérezve, néha orrukon, néha szájukon, néha fülükön keresztül csurgott alá a csábító vörös folyam, apró tavakat alkotva a nyaki ütőér közelében található mélyedésekben, bíbor zuhatagként szállva a foszladozó ruhák redői közt finoman gyöngyözve, csábítva, hívogatva, élcelődve. Ilyenkor a legerősebb akarat gátja is bomlásnak indult, levegő nélküli szűk szobában érezte magát, a vértükör rezzenéstelen felszínén pedig saját démoni arca tükröződött vissza rá, amint éppen száját szélesre tárva elmélyedt tudtatan áldozata vérzuhatagában. Ismét egy gyenge fuvallat ébresztette fel lassan rémálommá váló képzeletéből, így akaraterejét visszanyerve, és ha botladozva és falat támasztva is, de a sötét és üres utcák felé vette az irányt, hogy inkább mihamarabb visszaérhessen abba a szállásnak nem éppen mondható nyirkos lukba, amit pincehelyiségként adtak ki messzi és szegény vándoroknak férőhelyül. Egyetlen előnye, hogy a létező ablakok közül mindegyik a több éves gondos takarításoknak köszönhetően egyetlen fénypászmát sem engedett át, illetve már a patkányok sem bírtak meg lenni a vastag por, doh és csótány között melyek a „szoba” felejthetetlen küllemét képezték. Remélte, hogy a ma este megpróbáltatásai után ismételten erőre kaphat egy kis pihenő után, és azzal a reménytelen ígérettel nyugtatta belső hangjait, hogy holnap majd véget vet a koplalásnak, csak még egy picit bírja ki, csak még ma ne kelljen újra ölni az életben maradáshoz. Mint egy maratont megfutott bolond, lihegve lökte be az erősen nyikorgó korhadt ajtót, verejtékezve, részegesnek tűnő léptekkel vetette be magát a pince legeldugottabb sarkában található penészes szalmaágyra, majd a kőfalat verve próbálta oltani mérhetetlen dühét és elkeseredettségét. Nem tudta ki is valójában, mi is ő pontosan, miért lett ilyen és miért érzi úgy, hogy két személyiség egyszerre uralja akaratát. Addig verte, míg egy öklömnyi méretű véres lyukat sikerült vájnia az egyébként szilárd falazatba, kezében pedig el nem tört legalább két-három ujjpercet, a szakadt kesztyűje alól kibújó feltépett bőre alól pedig ki nem látszott a középső bütyök lassan fényesre csiszolt csontja. Érezni akarta a tűrhetetlen fájdalmat, elnyomni vele minden mást, gondolatot, érzést, érzelmet, az egész külső világot, ami elméjén kívül létezni merészelt, majd a fájdalom lágyan zsibbasztó ölelésében ismét látomásoktól torzított álomba mélyedt. Először a feketeség gyöngéd, néma űrje fogadta, csak saját szuszogását vélte hallani, majd szép lassan egy egyre erősödő fáklya fénye törte meg a monotonon hullámzó üresség éjsötét csendjét. Nem értette hirtelen, de az egyre élesedő vízióban saját magát látta, amint a fáklya fényében szószerint lemészárolja az őt megtámadó banditákat. Egy kívülálló szemeivel látta magát, amint tornádóként söpör végig a lecölöpölt ismeretlenek sorai között, érezte amint bódító örömmel telik meg minden porcikája. Ezek azonban nem a saját testének reakciói voltak, egy idegen porhüvelyébe zárva mustrálhatta a már be nem folyásolható eseményeket. Mikor ő éppen az utolsó ember szívét szúrta át, akkor érezte meg a lényben terjengő vadászösztönt, mely a zsákmány után áhítozik, majd egy látszólag töretlen mozdulattal az éppen térdelő védtelen vezért magával rántva visszakerül mozdulatlan, álló pozíciójába. 

A vízió itt viszont hirtelen megszakadt, Kilev pedig verejtékező homlokkal ébredvén figyelhette meg az éppen felkelő nap sugarait betörni a nyitva felejtett lejáratnál. Gyorsan kellett cselekednie, így ülő helyzetéből felpattanva azonnal nekirugaszkodott, hogy villámsebesen megtegye odáig a most nagynak tűnő távolságot. Az ajtó pont a fal felé nyílt, így mindenképpen át kellett hatolnia a lassan mindent zúgolódó folyamként elárasztó halovány narancs fénycsóvák tengerén. A fájdalommal nem törődvén nyújtotta ki karját a kilincs felé és csapta rá hívatlan vendégére az ajtót, hogy az majdnem kiesett keretéből. Amint a retesz is a helyére került, ismét az áhított fénytelen világ fogadta, kint rekesztve a mindent felperzselő világosságot. Ott ahol mégis elérte a nap égető tekintete, egy óriási vörös folt éktelenkedett teljesen elkülönülve bőre hűvös fehérétől. Ismét kedve lett volna a falon kiélni dühét, azonban az ilyenkor rátörő kómás állapot nem engedte, hogy akár csak egy újabb mozdulatot is tegyen. Az ajtónak támasztott háttal fejét a falnak döntötte, majd álomba merülés közben hallani vélte, ahogy a tetőket fedő szalma szálai megpörkölődve összekunkorodnak, feketén aláhullnak. Ahogy az alattuk kinyúló gerendák recsegve, ropogva rántják vissza kinyúló végtagjaikat a védelmező árnyak alá, mielőtt teljesen kiszikkadnának. Ahogy a vakolat lassan lemállik az őt letaszító falról, hogy eme elviselhetetlen forróságban levegőhöz jusson, majd pedig ahogy a macskaköves út teljesen felforrva, egy lávafolyam forróságával lángolva mindent magába szív és elemészt. Mély, nagyon mély álomba süllyedt.