Ami a lélekben lakik
Mindenkinek eljön az
életében az az időszak, mikor le kell tisztulnia a külvilág zakatolásának, hogy
nyugodtan megélhessük a bennünk élő érzéseket és érzelmeket. Ennek jegyében
születtek kortárs költőink megérintő sorai.
Nagy Ilona
Adj nekem egy percet...
Sosem
kértem semmit, most is semmiséget,
küldj
egy sort, egy verset, egy ringató mesét,
talán
csak egy dalt, vagy játszd az én zenémet,
keveset
adj inkább, és annak is felét,
színezd
úgy az alkonyt, ahogy még nem láttam,
dúdold
velem együtt a holnap énekét,
fogd
a kezem, vigyél, merre sosem jártam,
hadd
nézzem meg veled milyen a más vidék,
járjunk
kerek erdőt, olyan lányregényest,
ahol
pillangókba szédül bele a rét,
lopjunk
piros almát, abból süssünk rétest,
szaladjuk
még körbe a világ tetejét,
kergessünk
csillagot, holddal tekergőset,
fessünk
kismadarat… Tudod milyet? Kéket,
és
ha minden meglesz, adj nekem egy percet,
s
addig ne vedd vissza, addig ne, míg élek…
Gősi Vali
Fényre várón
Csak
néhány levél csüng a dermedt fákon
s
valami kék köd vicsor’g a bénult tájon
de
reménykedik a bágyadt világ
hogy
elbánik majd a március
a
dermesztően vad hideggel
és
egy ébredő tavaszi reggel
újjászületik
megint a Fény.
Vasas Marianna
Elpihenve
Szelíd szobákra hulló
félhomály
gomolyog selymével
riadt vérerekbe,
idill fátylát nem
szakítja semmi,
gyógyír az elnyugvás
ébrenlét-sebekre.
Fel-felrémlik, hol lila
füst bár hasad,
idegszálak metsző
tüsketánca,
de ahogy tompul az él,
dús illat kél,
és bordó szirmokat bont
Őrózsasága.
Vértelen-lanyha tán
most e hely.
A hallgatag húrt majd
más: zene teljesíti be;
pillákról lepergő álmok
már
nem vegyülnek a félelem
zörgő könnyeibe.
Bizalom cseng ki a béke
harangjából.
A kanóc földjéből
törekvő láng fakad.
Csak pihenj, csak
pihenj még sokat világ...
Hogy méltóbban
csendüljön fel újra szavad.
Kun Magdolna
Gondolkozz
csak el
Gondolkozz csak el, mit
érnek neked
azok akik hűn kísérték
lépéseidet,
kik éjjel-nappal óvtak,
szeretgettek téged,
hogy virággal telt
legyen előtted az élet.
Gondolkozz csak el,
gondolkozz nagyon,
mi ér többet neked, egy
ásott sírhalom,
vagy azok az
Istenáldott, szelíd, ölelő kezek,
melyek ma is éppoly
féltve körülölelnek.
Ha majd gondolataid
megértetik véled,
mennyit ér az néked, ki
küzdve nevelt téged,
akkor rá fogsz
döbbenni, hogy pótolhatatlan
az a mély szeretet, mi
általuk fogan.
Harcos Katalin:
Még várlak...
Minden
óra és perc közelebb hoz.
Még
várlak. Hiszem, hogy megérkezel.
Talán
ehhez a rőt alkonyathoz
te
adsz majd színt, amíg beleveszel...
Súgom
magamnak: sokat ne várjak,
hiszen
enyém volt annyi minden más:
család,
gyerekek, munka olyan mód,
ahogy
teljesülve szinte már csodás...
De
a verőfény után is szép lehet
a
lenyugvó Nap sugározta pír...
Az
alkony még hozhat olyan szépeket,
milyet
csak ember elképzelni bír.
Várom
hát, hogy mégis megjöjj végre!
Úgy
várlak már, miként egy Messiást.
Utolsó
ajándékként életemben
elképzelem,
hogy végre rám találsz.
Rám
nevetsz, szemedben szikrák gyúlnak,
amint
megérintem az arcodat.
Derűs
szívvel magamhoz ölellek,
s
közben fülem beissza halk szavad.
Még
egyszer szép leszek. Utoljára.
Csak,
hogy téged boldoggá tegyelek.
Nem
nézek félve éveim sorára,
s
hálásan szorítom a két kezed.
Te
átölelsz, és én úgy szeretlek,
ahogyan
nő már csak akkor szeret,
ha
tudja, hogy már nem kap több szerelmet,
mint
az utolsót... az egyetlen egyet.
Még
várlak... bár alig hiszem már rég,
hogy
mégis egyszer majd megérkezel.
Szívemben
most is ott lebeg az árnyék,
pedig
tudom, hogy bízni, s hinni kell.
Ernst
Ferenc
Bor és mézeskalács illat
Csendben
figyellek.
Látlak
a hallgatáson túl.
Úgy,
mint a gyermek,
ahogy
anyjához viszonyul.
Csendben.
Figyellek.
Szemed
a távolba réved.
Érzékien
érző pillanat.
Más
talán nem értené meg,
észre
sem venné, pillantásomat.
Siheder
álmokat idéz
egy
egy tétova, meddő mozdulat,
látom,
ahogy kérdőn visszanéz,
miközben
éber álom ringat,
besötétedett.
Melegít, ölel,
a
bor és mézeskalács illat.
Márkus
László
gyarlóság
ma
reggel ágyamban
ismét
éreztem
szereteted
áradni felém
anyám
kezed
melegsége
szelíd
lelked fölemel
mint
már annyiszor
ha
elesve
megütöm magam
gyarló
az ember
míg
jól mennek dolgai
fenemód
büszke magára
fityiszt
mutat a sorsnak
csak
a
bajban veszi szájára újra
anyját
vagy istenét
esendőségét
felmutatva
kendőzi
gyarló jellemét
Cs. Nagy László
Látom
Magam
– ha néha látom én –
ki
félhomályban forgott,
a
csillagok közt könnyedén
csak
semmiként bolyongott,
mintha
az űrt betöltené,
mi
lelkemről szakadt le,
s
a hideg végtelen felé
vonz,
álomként takar be,
míg
kezem nyomát otthagyom,
hogy
fényed majd elérje,
nagy
szívverésem hallgatom,
és
kémlelem fehér-e,
mi
önmagamból megmaradt,
karodból
rég kihullva,
és
csillagok közé ragadt
valómat
látom újra.
Németi-Vas
Katalin
Jó így...
Didergő
CSEND
ölel
körül...
vacogó
faágak
rendületlenül
őrzik
álmunk...
Időnként
tele a
padlásunk
jókedvünk
mégsem
maszlag
mindig
megkacagtat...
Pedig
múltunk könyvéből
kiszakadt
néhány lap
Papírhajót
hajtunk belőle
együtt
evezünk a messzeségbe
Fejeden
csákó
egy
másik lapjából
Papír
repülőnk
messze-távol
suhan...
hasítja
az eget
farkát
billenti
visszainteget...
mielőtt
végleg
elnyeli
a képzelet...
Nem
fázunk...
nem
érezzük a hideget
belülről
fűt
a
nyugalom-szeretet
nem
gondolunk
a
tegnappal
kimerevített
pillanat...
a
ma...
s
a holnap...
Jó
így...
Ez
maradhat...
Hajnal Éva
Ha
Ha
reggel jönnél hozzám,
Isten
öleléséből font széken kínálnék helyet,
hajnali
napfényt töltenék poharadba.
Amint
kortyolgatnád,
elúsznának
melletted a felhők,
válladon
pihennének a madarak.
Ha
nálam ebédelnél,
tányérodba
rejteném az erdők titkait.
Ebéd
után felolvasnék neked.
Minden
mesék legszebbikét olvasnám,
hogy
közben elszunyókálhass.
Nézném,
hogy emelkednek
és
süllyednek mellkasodon aranygombjaid.
Suttogásommal
takargatnálak.
Ha
velem vacsoráznál,
megénekelném
neked a mezők illatát,
s
a pacsirtával együtt dalolnék,
ha
itt maradnál nálam hajnalig.
Tücsökzenéből
készíteném ágyad,
tiszta
folyókból szőném takaród.
…
selymek csendjével
rajzolnám
tenyeredbe,
a
Teremtő mosolyát.
Képforrások:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése