Vasas Marianna: Egy varjú üzenete az emberiségnek
A
nevem varjú, vetési varjú. Hangsúlyossá hangom a legcsendesebb évszakokban
válik, a legtöbb ember mégsem szeret. Pedig ha még én sem szólnék, kénytelenek
lennének a húsba vájó némaságot hallgatni, és eltöprengeni néhány dolgon…
Amit
– és ez a megjegyzés ne maradjon kettőnk között – nem igazán
csíp az emberfajzat.
Az
ősz, a tél a számvetés időszaka. Amit évközben felhalmoztál, az köszön vissza
rád. Túl sok sütnivaló nem kell hozzá, hogy egyéb területekre
vonatkoztassuk az utóbbi megállapítást.
De
nézd, éppen ezért nyarad is olyan lesz, mint amit a télből szívedbe
raktároztál!
A
természet megfelezte a valóságot tükörre és tükörképre. Ha az egyikben zavar
keletkezik, a másik vele zavarodik, ha az egyik megmozdul, a másik követi, és
így tovább. Ha az egyik a másikba olvad, és elvész körvonaluk, azt hiszem, az a
szeretet.
Ha
nem ismered fel a harmónia lényegét, az én hangomat is olyannak fogod hallani,
mint bármelyik közönséges fül, az első, a csalóka benyomás felszínes
ítéleteképpen.
Akkor
nem tudsz átszínezni, sem áthangolni.
Bár
írni nem tudok, csőrömmel vésem fába e szavakat, és bízom benne, lesz halandó,
aki megfejti a rejtélyes vonalakat, miket fák törzsére fáradozva róttam.
Hát
mi történt a fákkal? És fák gyermekével?
Kiszikkadt
belőlük az élet egy őszi éjjel.
Barna
falevelek, mondjátok nekem csak,
Friss
szelek szépsége el csak engem ragad?
Kedvenc
nótám, mostanság ezt károgom.
Én
költöttem, és egész szép kis közönségem lett. Jó lenne, ha egyszer az emberek
is értékelnék.
A
csicsergőket, akik cserbenhagyták, azokat sóvárogják– engem, aki itt maradt
velük, miért nem vesznek madárszámba?
Ha
megértenék végre, hogy nem mindig a tálcán eléjük rakott szépség az egyetlen,
igazi szépség, a napsütés, a színek, és a végeláthatatlan ragyogás, de még csak
hó sem szükséges a boldogsághoz – nos, akkor békésebb lenne itt minden. Azért
látnak engem csúnyának és undoknak, mert túl sok száj plántálta ezt beléjük. És
el sem gondolkodtak az ellenkezőjén. Az ember képes távcsövet és mikroszkópot
farigcsálni – de nem képes venni a fáradságot a
szemszögváltásra. Képes a mélyebb megértésre, de képtelen felesleges
ítélkezés nélkül élni.
Lassan
befejezem ténykedésem, kezd kopni ez a sokat nyitogatott csőr. Barna
faleveleken toporgok, amik olyanok, akár a megfáradt emberi maszkok tükrei.
Mindig a táj a tükör, és az ember a tükörkép.
Engem
csak nem bántanak, hisz védett vagyok. Miért feledkeznének meg a fenti
eszmefuttatásom velejéről az emberek? Hiszen ott van a Tudás
mindben! Ébresztőnek szántam ezeket a sorokat, nem végérvényes
igazságnak. Miért ne adhatnék nekik még egy esélyt?
Miért…
A
kérdésekre a válasz egy puskadörrenés volt, egy alak kalapban, és egy alatta
heverő varjútetem. Egy állaté, akinek szeme élettelenül mered kifelé, pedig pár
perce még tükörképével volt tele.
–
Sikerült kinyírni a dögöt? – toppant társa a vadász mellé kérdésével.
–
Már épp ideje volt – a férfi gurgulázó nevetése betöltötte a télközeli, sivár
teret.
–
Igyunk a többé nem pofázó állatokra! Igyunk barátom!
–
És a csendre!
–
És a csendre.
Pár
perc múlva befutott cimborájuk is, a favágó Frigyes. – Na, mi a
helyzet? Á, szép párát lőttetek, csak egy kicsit lett mozdulatlan, haha!
Ugyancsak égetnivaló kedvem van… Tüzeljünk egy kicsit, alapanyag az van! –
azzal emberesen megveregette a két vadász vállát Frici. – Jó kis tüzelő lesz
otthonra, már ha marad! Hát, akkor nekifogok a kivágásnak… ha már a levágásról
lemaradtam – nevette.
Ahogy
lebukott a Nap a lobbanó horizonton, a varjú, üzenetével együtt, a lángok martaléka
lett.
Az
emberek a gomolygó füstöt szívták.
Az
emberek nem értették meg soha a levegőt.
Képforrás |
Soha nem értik meg - szomorú!
VálaszTörlés