Vasas Marianna: Egy varjú üzenete az emberiségnek

megosztotta: Porcelánszív


A nevem varjú, vetési varjú. Hangsúlyossá hangom a legcsendesebb évszakokban válik, a legtöbb ember mégsem szeret. Pedig ha még én sem szólnék, kénytelenek lennének a húsba vájó némaságot hallgatni, és eltöprengeni néhány dolgon…
Amit –  és ez a megjegyzés ne maradjon kettőnk között –  nem igazán csíp az emberfajzat.

Az ősz, a tél a számvetés időszaka. Amit évközben felhalmoztál, az köszön vissza rád.  Túl sok sütnivaló nem kell hozzá, hogy egyéb területekre vonatkoztassuk az utóbbi megállapítást.
De nézd, éppen ezért nyarad is olyan lesz, mint amit a télből szívedbe raktároztál!
A természet megfelezte a valóságot tükörre és tükörképre. Ha az egyikben zavar keletkezik, a másik vele zavarodik, ha az egyik megmozdul, a másik követi, és így tovább. Ha az egyik a másikba olvad, és elvész körvonaluk, azt hiszem, az a szeretet.

Ha nem ismered fel a harmónia lényegét, az én hangomat is olyannak fogod hallani, mint bármelyik közönséges fül, az első, a csalóka benyomás felszínes ítéleteképpen.
Akkor nem tudsz átszínezni, sem áthangolni.
Bár írni nem tudok, csőrömmel vésem fába e szavakat, és bízom benne, lesz halandó, aki megfejti a rejtélyes vonalakat, miket fák törzsére fáradozva róttam.

Hát mi történt a fákkal? És fák gyermekével?
Kiszikkadt belőlük az élet egy őszi éjjel.
Barna falevelek, mondjátok nekem csak,
Friss szelek szépsége el csak engem ragad?

Kedvenc nótám, mostanság ezt károgom.
Én költöttem, és egész szép kis közönségem lett. Jó lenne, ha egyszer az emberek is értékelnék.
A csicsergőket, akik cserbenhagyták, azokat sóvárogják– engem, aki itt maradt velük, miért nem vesznek madárszámba?
Ha megértenék végre, hogy nem mindig a tálcán eléjük rakott szépség az egyetlen, igazi szépség, a napsütés, a színek, és a végeláthatatlan ragyogás, de még csak hó sem szükséges a boldogsághoz – nos, akkor békésebb lenne itt minden. Azért látnak engem csúnyának és undoknak, mert túl sok száj plántálta ezt beléjük. És el sem gondolkodtak az ellenkezőjén. Az ember képes távcsövet és mikroszkópot farigcsálni – de nem képes venni a fáradságot a szemszögváltásra.  Képes a mélyebb megértésre, de képtelen felesleges ítélkezés nélkül élni.
Lassan befejezem ténykedésem, kezd kopni ez a sokat nyitogatott csőr. Barna faleveleken toporgok, amik olyanok, akár a megfáradt emberi maszkok tükrei. Mindig a táj a tükör, és az ember a tükörkép.
Engem csak nem bántanak, hisz védett vagyok. Miért feledkeznének meg a fenti eszmefuttatásom velejéről az emberek? Hiszen ott van a Tudás mindben!  Ébresztőnek szántam ezeket a sorokat, nem végérvényes igazságnak. Miért ne adhatnék nekik még egy esélyt?
Miért…

A kérdésekre a válasz egy puskadörrenés volt, egy alak kalapban, és egy alatta heverő varjútetem. Egy állaté, akinek szeme élettelenül mered kifelé, pedig pár perce még tükörképével volt tele.

– Sikerült kinyírni a dögöt? – toppant társa a vadász mellé kérdésével.
– Már épp ideje volt – a férfi gurgulázó nevetése betöltötte a télközeli, sivár teret.
– Igyunk a többé nem pofázó állatokra! Igyunk barátom!
– És a csendre!
– És a csendre.

Pár perc múlva befutott cimborájuk is, a favágó Frigyes. – Na, mi a helyzet? Á, szép párát lőttetek, csak egy kicsit lett mozdulatlan, haha! Ugyancsak égetnivaló kedvem van… Tüzeljünk egy kicsit, alapanyag az van! – azzal emberesen megveregette a két vadász vállát Frici. – Jó kis tüzelő lesz otthonra, már ha marad! Hát, akkor nekifogok a kivágásnak… ha már a levágásról lemaradtam – nevette.

Ahogy lebukott a Nap a lobbanó horizonton, a varjú, üzenetével együtt, a lángok martaléka lett.
Az emberek a gomolygó füstöt szívták.


Az emberek nem értették meg soha a levegőt.


Képforrás


1 megjegyzés: