Sütő Fanni: A Tisztulás Földje

A félvilági levegőben hamvadó szantál füstölő illata terjengett. A magnólia fák szirmai gyász-fehér esőként hulltak a föld felé, a talajt soha el nem érve, egy közteslétben fennakadtan. Az ég sötétbordón borult a tájra, megrekedve félúton az alkonyat és az éjszaka közt. Egy ködbevesző hegykúpon szentély gubbasztott, de az áhítat olyan messze költözött az emberektől, hogy alig akadt valaki, aki elmerészkedett volna odáig. A periféria gyér lakossága sokkal prózaibban próbálta megtalálni az élet értelmét: templomuk a Fehér Démon nevű fogadó, papnőjük a Csalogánynak becézett kocsmárosné volt, aki most is, mint a megakadt létezés minden pillanatában, éppen rizspálinkás poharakat hordott körbe nagy serényen. Széles vállú, öblös hangú férfiak énekeltek több száz éves népdalokat, amiket rajtuk kívül már mindenki elfelejtett, és harcsabajszú öregek tologatták vékony ujjaikkal a mahjong dominókat. A sarokba húzódva ült az egyetlen női vendég, előtte hajnalillatú fehér tea és egy szinte érintetlen zöldséges tál gőzölgött. A nő arcát egy háromszög alakú szalmakalap karimája alá rejtette, csak a szája sarkában ülő apró ráncok látszódtak. Ajka töprengő mosolyra húzódott, amikor leült elé egy arcát szintén nagy gonddal rejtegető alak.

a kép forrása

– Hui Hua, ha nem tévedek? – kérdezte a jövevény, elhagyván a szokásos udvariassági formákat. 

– Az vagyok. 

– Azt hallottam, maga a legjobb a szakmában. 

A nő ráncai még jobban elmélyültek. – Ne higgyen a hízelgőknek – mondta. 

– Akkor talán nem maga a legjobb? 

– De. 

– Hagyjuk talán a fölösleges udvariaskodást. Az idő pénz. Két főről lenne szó egyszerre, elvállal annyit? 

– El. Felárért. Két lélekkel dupla kockázatot vállalok. 

– Aranyban fizetünk vagy években? 

– Aranyam most van elég, de évekből mindig sok van. 

– Rendben. Akkor ötszáz év? 

– Legyen hat. Akkor már csak tízezre évet kell letöltenem itt, a Tisztulás Földjén. 

Az utóbbit inkább magának szánta, mint beszélgetőtársának. 

– Az rengeteg! Mi volt maga életében, sorozatgyilkos? 

– Nem. Szerelmes. 

– Ezt nem igazán értem. 

– Nem is kell. Mikorra esedékes a szállítás? 

– Holdújév éjszakáján. A megrendelőnek fontos a különleges csillagállású dátum. 

– Megtudhatom, hogy hívják a szállítandó lelkeket? 

A rejtélyes férfi összeráncolta sűrű szemöldökét, majd Huahoz egészen közel hajolva a fülébe súgott két nevet. Hua arca elkomorult. Valaki nagyon szeretheti őket, hogy fizet a kijutásukért. Még a tisztulásuk tizedénél sem tartanak! 

– Mindig vannak szerencsések. Nem bánja? – kérdezte, de a választ meg se várva már kikapott egy szelet sárgarépát a nő tányérjáról. 

– Egye meg, ha akarja – tolta Hua a tálat a megbízója elé, aki máris tiszta evőpálcikákat varázsolt elő kabátjának valamelyik bugyrából. – Nekem úgyis elment az étvágyam - sóhajtotta Hua, és belekortyolt a teájába.

Undorodott az élettől meg a karmától, ahol egyeseknek kifizetik a megváltást, neki meg mindent kockára kell tennie. De az élet már csak ilyen, úgyhogy Hua az idegen kezébe csapott. Holdújév éjszakáján lampionjába rejtette a lelkeket, és elindult velük az emberek világa felé.