Hűvös álmok

megosztotta: Porcelánszív



Ahogy hűl a levegő, úgy mélyed magába a lélek. Fontos azonban, hogy a befelé tekintés ne váljon befelé fordulássá. A szépség a táj elmúlásában is jelen van, amit kortárs versválogatásunk méltán igazol.







Hajnal Éva
Pillanat


November ágyán rozsda ül
az avar szégyelli magát,
varjú, muzsikát mímel épp,
vállamon fázik a kabát.
Minden falevél elmereng
forró teát kíván a rét,
hunyorgat, fél a napsütés,
párás, az este messze még.
Ütött-kopott koffert cipel
komótos mind a pillanat,
meg-megáll, elsírja magát,
ázott padon piheg a nap.
Reszket a hármas villamos
feljajdul, sárga és fakó,
gombjait vesztve kanyarog
tócsákon úszó nagy hajó.
Sárban csoszog a délután
arcán mélázgat egy mosoly,
kalucsnis lábán csöpp a csepp
nyomában gyémánt út oson.
Szélben ökörnyál lengedez
elszálló fátyol, pókpalást,
ékes a mátka, ring a csend,
rőt selyemágyon csókra vár.








Horváth Piroska
Novemberi haláltánc


Kecsesen perdül – szép táncát lejtve,
Egyedül maradt – tán kirekesztve.
Ütemre perdül a szél dalára,
Remegő, kopasz fák bánatára.

Rendületlenül – aranyruhában,
Elfeledett haláltusájában,
Transzba esve és elrészegülten,
Lassan zsibbadva és elgyengülten.

Ereje is fogytán – szégyenkezve,
A földre táncol piruettezve,
Rideg valósággal szembesülten,
Némán haldokolva, sebesülten.

Eljárta e levél – haláltáncát,
Ölelve millió honfitársát.
Dermesztő, jéghideg avarágyon,
Már üdvözlik őt a túlvilágon.

Ködlepel mögé bujdosó napfény,
Megcsillan néha – múló tükörfény.
Természetanya ólomkönnyet ejt,
Röpke idő!  – majd mindent elfelejt!




Sonkoly Éva
Múló kép


Fény és árnyék visszanéz
a köd uszályából.
Minden oly messze,
még maradnék,
lesni a gomolyt,
lankák ősz mosolyát.
Haza küld a gondolat.
Falvakon át,
ezüst füst rajzolta,
múló kép idézi
a tegnap pillanat-csillagát.







Kamarás Klára
Őszi illúziók


Ősz van megint, lehulló levelek
varázsát nézem. Szívem megremeg.
Sodorja szél, aztán a földre hull,
de akad köztük, ami nincs sehol,
mert újra, s újra fel, magasba száll,
nem is levél, boszorkány, vagy halál?
Vagy álom, mely csak a lelkünkben él?
Köd? Látomás? Mégis mindent megér.
Felejtenéd, de többé nem lehet,
bár híre sincs, s nem jön más üzenet
csak ősz, csak fény, csak hulló levelek..
Töppedt avart rugdosva lépkedek.
***
Tőlem panaszt ne halljon senki.
Amíg van út, tovább kell menni.
Avart rugdosva? Foszló álmokat
számolni? Évet, hetet, napokat?
Mérlegre tenni, hogy mit értem el?
Nem érdemes. Az idı másra kell.
***
A meglévőnél százszor többet ér
az, ami csak a képzeletben él,
mert álmaidban mindig visszajár,
mint múlt tavasz, mint izzófényű nyár,
mint őszi csend, mint szálló csöpp levél,
utána kapnál, több a semminél…
Kérdezheted, csak álmodban felel.
S ha nem kérdeznéd többé? Ne tagadd!
Hajnaltájt megszorítja torkodat…




Gősi Vali
Talán a gyertyaláng


Talán egy színes festmény a lét csupán.
Talán nagy, vidám ház e világ, és végtelen falán
Talán a fák, az ég is csak képek.
Talán a porszem földi lények
– köztük az emberek– angyalok ma már,
s Isten épp' rólunk mesél.

Talán való az álom, hogy nincs halál.
Talán a sötétből hajnalpír fakad.
Talán halott szerelmek élednek újra.
Talán az angyalok szemében,
aranyló reszketéssel megcsillan most a Nap.
nyár csókol, s szél dalol tavaszt.

Talán még visszatér a tűnt varázs.
Talán fény-ébredésre kék hajnal fakad.
Talán éled halott szerelmünk újra.
Talán bús szemedben megcsillan még a Nap,
s fényével visszatér a nyári láz,
napfény-tűz ébreszt, fénycsók-varázs.

Talán a fagyos, hófehér táj is álom.
Talán csak tisztul álmában a világ,
Talán gyertyaláng kelti föl, kinek e lét örök álom,
Talán harmatot csókol a hajnal a halott fákon.
Gyere, aludjunk kedves. Talán való az álmom.
Mire ébredsz, szerelmem, álmodat valóra váltom!







Haász Irén
Ólmos őszben


Ólmos ősz ködében szívem vérzik,
régi törköly mézes mérge éget.
Álmaimban szépség szomja érzik,
felhörpinteném  a messzeséget,

vágtatnék fehér lovon a  lankán,
testetlenül egy kies mezőn,
szemérmes virágok hajlanak rám,
mint egy foltvarrt, égi szemfedőn.

Tőzikék liláját, nárcisz sárga
lobbanását inná fel szemem.
Kristálydzsungel a hegyek világa,
ahová lovammal érkezem,

ahol tiszta, kékítős az égbolt,
friss, harapható a lég, hogy fáj;
nincs nyomor, se bűn, csak égi fényfolt
sugárzásában fürdik a táj.

Morcos őszből verőfényes nyárba,
lágy tavaszba így érkezhetek,
álom és valóság hat egymásra,
szív és szem; gyűlölség, szeretet.




Kovács Daniela
Mindent bronzba önt


Töredezett ajkakként hasad szét a föld,
rejtett ígéretként öleli át a szél,
a napfény rácsain át beömlik a köd,
s életéért üvölt a lehulló levél.

Rozsdahintóval jár a Nap is odafönt,
hullt avar közt lép a mezítlábas sötét,
hol örök hitbe ringat, hol kétségbe dönt,
hogy mindenünnen a hideg rázza öklét.

Egy vihar felkapja az elmúlás porát,
s a szürke hamvaiból ránk pereg a csönd,
bús alkony csókolja az életek nyomát,
majd palástot terítve mindent bronzba önt. 







Nagy Edina Holdsugár
Hűvös


álmos esőcsepp
tétován pereg
félénk zsivaj
tölti be a teret
furcsa villanás
hazug remények
az út kanyarog
lassuló erények
igyekszik a vég
csendre vár a gong
hűvös jövő jön:
fázik a gond




Rácsai Róbert
Színszonettek XI. – Barna


Nézd, hogy terem a föld és a fa kérge
mily vidám életvonalakat mintáz;
ágaik nyújtóznak s néznek az égre,
a lombsátra árnyékos menedékház.
E langyos puhaság ringat s elaltat,
meleg ölén édes álomba helyez;
és akkor felriadsz: ne áltasd magad!
Az elmúlás és a bánat színe ez,
mert a nyár után az ősz rozsdát terem,
tested hideg és borzongás járja át:
keresed a friss tavaszt, de hirtelen
megérzed az avar rothadó szagát.
Megbarnul lassan a fiatal rózsa,
és a vázában szárad ropogósra.




Nagygyörgy Erzsébet
Veszélyes utakon


Sötét, veszélyes utakon bolyongok én
vakon, s bús, meghasonlott lelkem őrli fel,
talán már végleg az idő malomköve.

Ha rossz irányba tartok, nincs is innen így
menekvés, sem könyörület, sem más kiút.
Feladtam egykor vágyamat, a célomat,

jaj, hátrahagytam zöldellő világomat,
a fenyvesek havát, a tengerek kékjét,
a lüktető kvazárok zümmögő dalát.

A csillogásom régen megkopott, ha volt,
a tollam egyre halványabban fog papírt,
hideg szemű halál jég-pillantása szúr.




Ernst Ferenc
Kialvó fények


Nem a fény nő fel az égig,
felhők húznak földig sötétet,
kint minden halálra fagyott,
belül üres, kormosra égett.

Az élet úgy lett halhatatlan,
hogy a mindenség tűnik el,
nem más a test, mint véres katlan,
sivár az út, de vinni kell.

Magad lettél üres magányod,
ajkadon elhaló szavak,
a vágyat is csak vágyni vágyod,
fényeid mind kialszanak.









Képforrások:


3 megjegyzés:

  1. Szeretettel gratulálok mindenkinek a szép verséhez!

    VálaszTörlés
  2. Szép válogatás! Gratulálok a szerzőknek! Örülök, hogy olvashattam -Nagy Edina Holdsugár-
    Hűvös című versed!

    VálaszTörlés
  3. Remek összeállítás. Talán a gyertyaláng c vers, egyik nagy kedvencem.

    VálaszTörlés