Hűvös álmok
Ahogy hűl a levegő, úgy
mélyed magába a lélek. Fontos azonban, hogy a befelé tekintés ne váljon befelé
fordulássá. A szépség a táj elmúlásában is jelen van, amit kortárs
versválogatásunk méltán igazol.
Hajnal Éva
Pillanat
November
ágyán rozsda ül
az
avar szégyelli magát,
varjú,
muzsikát mímel épp,
vállamon
fázik a kabát.
Minden
falevél elmereng
forró
teát kíván a rét,
hunyorgat,
fél a napsütés,
párás,
az este messze még.
Ütött-kopott
koffert cipel
komótos
mind a pillanat,
meg-megáll,
elsírja magát,
ázott
padon piheg a nap.
Reszket
a hármas villamos
feljajdul,
sárga és fakó,
gombjait
vesztve kanyarog
tócsákon
úszó nagy hajó.
Sárban
csoszog a délután
arcán
mélázgat egy mosoly,
kalucsnis
lábán csöpp a csepp
nyomában
gyémánt út oson.
Szélben
ökörnyál lengedez
elszálló
fátyol, pókpalást,
ékes
a mátka, ring a csend,
rőt
selyemágyon csókra vár.
Horváth Piroska
Novemberi
haláltánc
Kecsesen perdül – szép
táncát lejtve,
Egyedül maradt – tán
kirekesztve.
Ütemre perdül a szél
dalára,
Remegő, kopasz fák
bánatára.
Rendületlenül –
aranyruhában,
Elfeledett
haláltusájában,
Transzba esve és
elrészegülten,
Lassan zsibbadva és
elgyengülten.
Ereje is fogytán –
szégyenkezve,
A földre táncol
piruettezve,
Rideg valósággal
szembesülten,
Némán haldokolva,
sebesülten.
Eljárta e levél –
haláltáncát,
Ölelve millió
honfitársát.
Dermesztő, jéghideg
avarágyon,
Már üdvözlik őt a
túlvilágon.
Ködlepel mögé bujdosó
napfény,
Megcsillan néha – múló
tükörfény.
Természetanya
ólomkönnyet ejt,
Röpke idő! – majd mindent elfelejt!
Sonkoly
Éva
Múló kép
Fény
és árnyék visszanéz
a
köd uszályából.
Minden
oly messze,
még
maradnék,
lesni
a gomolyt,
lankák
ősz mosolyát.
Haza
küld a gondolat.
Falvakon
át,
ezüst
füst rajzolta,
múló
kép idézi
a
tegnap pillanat-csillagát.
Kamarás Klára
Őszi
illúziók
Ősz van megint, lehulló
levelek
varázsát nézem. Szívem
megremeg.
Sodorja szél, aztán a
földre hull,
de akad köztük, ami
nincs sehol,
mert újra, s újra fel,
magasba száll,
nem is levél,
boszorkány, vagy halál?
Vagy álom, mely
csak a lelkünkben él?
Köd? Látomás? Mégis
mindent megér.
Felejtenéd, de többé
nem lehet,
bár híre sincs, s nem
jön más üzenet
csak ősz, csak fény,
csak hulló levelek..
Töppedt avart rugdosva
lépkedek.
***
Tőlem panaszt ne
halljon senki.
Amíg van út, tovább
kell menni.
Avart rugdosva?
Foszló álmokat
számolni? Évet, hetet,
napokat?
Mérlegre tenni, hogy
mit értem el?
Nem érdemes. Az idı
másra kell.
***
A meglévőnél százszor
többet ér
az, ami csak a
képzeletben él,
mert álmaidban mindig
visszajár,
mint múlt tavasz, mint
izzófényű nyár,
mint őszi csend, mint
szálló csöpp levél,
utána kapnál, több a
semminél…
Kérdezheted, csak
álmodban felel.
S ha nem kérdeznéd
többé? Ne tagadd!
Hajnaltájt megszorítja
torkodat…
Gősi Vali
Talán
a gyertyaláng
Talán egy színes
festmény a lét csupán.
Talán nagy, vidám ház e
világ, és végtelen falán
Talán a fák, az ég is
csak képek.
Talán a porszem földi
lények
– köztük az emberek– angyalok
ma már,
s Isten épp' rólunk
mesél.
Talán való az álom,
hogy nincs halál.
Talán a sötétből
hajnalpír fakad.
Talán halott szerelmek
élednek újra.
Talán az angyalok
szemében,
aranyló reszketéssel
megcsillan most a Nap.
nyár csókol, s szél
dalol tavaszt.
Talán még visszatér a
tűnt varázs.
Talán fény-ébredésre
kék hajnal fakad.
Talán éled halott
szerelmünk újra.
Talán bús szemedben
megcsillan még a Nap,
s fényével visszatér a
nyári láz,
napfény-tűz ébreszt,
fénycsók-varázs.
Talán a fagyos, hófehér
táj is álom.
Talán csak tisztul
álmában a világ,
Talán gyertyaláng kelti
föl, kinek e lét örök álom,
Talán harmatot csókol a
hajnal a halott fákon.
Gyere, aludjunk kedves.
Talán való az álmom.
Mire ébredsz,
szerelmem, álmodat valóra váltom!
Haász Irén
Ólmos őszben
Ólmos
ősz ködében szívem vérzik,
régi
törköly mézes mérge éget.
Álmaimban
szépség szomja érzik,
felhörpinteném
a messzeséget,
vágtatnék
fehér lovon a lankán,
testetlenül
egy kies mezőn,
szemérmes
virágok hajlanak rám,
mint
egy foltvarrt, égi szemfedőn.
Tőzikék
liláját, nárcisz sárga
lobbanását
inná fel szemem.
Kristálydzsungel
a hegyek világa,
ahová
lovammal érkezem,
ahol
tiszta, kékítős az égbolt,
friss,
harapható a lég, hogy fáj;
nincs
nyomor, se bűn, csak égi fényfolt
sugárzásában
fürdik a táj.
Morcos
őszből verőfényes nyárba,
lágy
tavaszba így érkezhetek,
álom és
valóság hat egymásra,
szív
és szem; gyűlölség, szeretet.
Kovács Daniela
Mindent
bronzba önt
Töredezett ajkakként
hasad szét a föld,
rejtett ígéretként
öleli át a szél,
a napfény rácsain át
beömlik a köd,
s életéért üvölt a
lehulló levél.
Rozsdahintóval jár a
Nap is odafönt,
hullt avar közt lép a
mezítlábas sötét,
hol örök hitbe ringat,
hol kétségbe dönt,
hogy mindenünnen a
hideg rázza öklét.
Egy vihar felkapja az
elmúlás porát,
s a szürke hamvaiból
ránk pereg a csönd,
bús alkony csókolja az
életek nyomát,
majd palástot terítve
mindent bronzba önt.
Nagy
Edina Holdsugár
Hűvös
álmos
esőcsepp
tétován
pereg
félénk
zsivaj
tölti
be a teret
furcsa
villanás
hazug
remények
az
út kanyarog
lassuló
erények
igyekszik
a vég
csendre
vár a gong
hűvös jövő
jön:
fázik
a gond
Rácsai Róbert
Színszonettek XI. – Barna
Nézd,
hogy terem a föld és a fa kérge
mily
vidám életvonalakat mintáz;
ágaik
nyújtóznak s néznek az égre,
a
lombsátra árnyékos menedékház.
E
langyos puhaság ringat s elaltat,
meleg
ölén édes álomba helyez;
és
akkor felriadsz: ne áltasd magad!
Az
elmúlás és a bánat színe ez,
mert
a nyár után az ősz rozsdát terem,
tested
hideg és borzongás járja át:
keresed
a friss tavaszt, de hirtelen
megérzed
az avar rothadó szagát.
Megbarnul
lassan a fiatal rózsa,
és
a vázában szárad ropogósra.
Nagygyörgy Erzsébet
Veszélyes
utakon
Sötét, veszélyes utakon
bolyongok én
vakon, s bús,
meghasonlott lelkem őrli fel,
talán már végleg az idő
malomköve.
Ha rossz irányba
tartok, nincs is innen így
menekvés, sem
könyörület, sem más kiút.
Feladtam egykor
vágyamat, a célomat,
jaj, hátrahagytam
zöldellő világomat,
a fenyvesek havát, a
tengerek kékjét,
a lüktető kvazárok
zümmögő dalát.
A csillogásom régen
megkopott, ha volt,
a tollam egyre
halványabban fog papírt,
hideg szemű halál
jég-pillantása szúr.
Ernst
Ferenc
Kialvó fények
Nem
a fény nő fel az égig,
felhők
húznak földig sötétet,
kint
minden halálra fagyott,
belül
üres, kormosra égett.
Az
élet úgy lett halhatatlan,
hogy
a mindenség tűnik el,
nem
más a test, mint véres katlan,
sivár
az út, de vinni kell.
Magad
lettél üres magányod,
ajkadon
elhaló szavak,
a
vágyat is csak vágyni vágyod,
fényeid
mind kialszanak.
Képforrások:
Szeretettel gratulálok mindenkinek a szép verséhez!
VálaszTörlésSzép válogatás! Gratulálok a szerzőknek! Örülök, hogy olvashattam -Nagy Edina Holdsugár-
VálaszTörlésHűvös című versed!
Remek összeállítás. Talán a gyertyaláng c vers, egyik nagy kedvencem.
VálaszTörlésHála és köszönet, hogy elmondtad! :) Szívből örülök. :)
Törlés