Varga Lilla: Kami-kiri

megosztotta: Porcelánszív

A mécses pergamenszínbe vonja az apró szobát. A meztelen nő testét alig takarja a levetett fehér kimonó, mélyen alszik, mellkasa lassan emelkedik és süllyed, hosszú, fehér haja kissé kócosan öleli körül az arcát. A férfi az ablak mellett ül, kezében egy üres szakéspohár. A ház messze épült a falutól, fent, a hegyek között, a sűrű, ember- kerülte erdő tisztásán. Tisztásnak is túlzás lenne nevezni, valójában csak gyérebben állnak itt a fák, épp annyi helyet hagyva, hogy az aprócska kunyhó megbújjon köztük.
Felmerül bennünk a kérdés, vajon az átláthatatlan éjszakában, mit bámul olyan kitartóan a férfi? Talán felidézi a nővel első találkozásukat, mikor ugyanilyen mély, hallgatag éjszaka volt? Vagy szeretkezésükre emlékszik? A nő valószerűtlenül sima és ruganyos bőrére, elnyíló, nedves ajkaira, dereka köré fonódó vékony, de erős combjaira? Vagy lát talán valamit, ami a mi szemünknek láthatatlan? A vándorok olyasmit is érzékelhetnek a körülöttünk levő világból, amit csak a sokat utazó érthet, amit csak az tud, akinek nem idegen a csillagos ég alatt éjszakázni.
Akkor is a szabadban érte az éjszaka, egy apró vízesés mellett, ebben az erdőben, amikor megismerte a nőt. Évekkel ezelőtt történt. A vízesés egy kis tóba zuhogott, kristálytiszta vizébe szinte félve mártotta úttól poros kezét. A mélyben, mintha hirtelen megmozdult volna valami, fehér fényt látott siklani, kiáltva hátraugrott. Halk hang nevetett fel mögötte.
A nő nagyon vékonynak tetszett, elegáns kontyba fogta fel a haját, a szokatlan, hófehér tincseket hátraszorító, aprólékosan megmunkált fésű drága darabnak tűnt. Mit keres egy ilyen gazdag úrilány itt a semmi közepén? Ez volt az első gondolat, ami átfuthatott a férfi fején. A fehér kimonón nagyon halványan, zöld minta tekergett végig. A selyem, szinte világított az éjszakában, mintha a nőből, és nem a kezében tartott papírlámpásból áradna a fény.
Meghívta a férfit a kunyhóba éjszakára, aki el is fogadta az invitálást. Másnap aztán tovább indult, de nem tudta megállni, újra és újra visszatért a szokatlanul csöndes erdőbe, újra és újra ellátogatott a nőhöz, azonban két év is eltelt, mire először megérintette.
Halk, őszi eső kezd rá, a férfi felsóhajt, majd a nő mellé fekszik. Hamar elnyomja az álom.

***

- Megint tavasz van. Végre – sóhajt a nő. Egyedül van, a kunyhó keskeny tornácán ül, a lombok közt átvilágító napfény vékony sávjában. Mellette kétoldalt árnyék húzódik. A meleg mintha izzítaná fehér arcbőrét, márványszerűsége felengedni látszik. Lassú mozdulatokkal fésüli derékig érő haját a gyöngyház fésűvel. Mikor végez, leteszi maga mellé a fésűt. Egy pillanatig mozdulatlanul ül, majd röpke hezitálás után kioldja az obit, lehúzza válláról a kimonót. Feláll, bemegy a házba, majd meztelenül visszajön, és leül az előbbi, napos részre. Egész testével szívja be a tavasz halvány sugarait. Hirtelen viszont megértjük előbbi hezitálását. A nő bőre habár hófehér, most a fényben mintha halvány szivárványszerűen csillanna meg helyenként. Közelről láthatóak az apró pikkelyek. Láthatóak, de nem tapinthatóak. A bőr hűvös, sima érintésű, mégis pikkely mintázat borítja. Nem csak mi látjuk azonban a nő meztelenségét. A veranda alatt madárszerű, apró fej körvonala látszik, kezei helyén ollószerű végtagok. Éles szemek figyelik a nőt a sötét zugból.

***

- Ezt kérem. – A férfi egy ezüst hajtűt nyújt az eladónak. Az öregasszony bőre vékony pergamenszerű, ezer ráncba fut, ahogy elmosolyodik.
- Hallottam ám, hogy az erdőn át jött az északi hegyekből. Nem tudja uraságod, hogy tiltott erdő az?
- Tiltott erdő?
- Fiatal koromban sok férfi tűnt el azokban a hegyekben. A kígyóasszony elcsábította őket, és mind ott vesztek. Persze rég volt már az. De a gyógyszeres fia a minap egy fehér hajú nőt látott az északi tóban fürödni.
- Mit keresett ott a fiú, ha tiltott az erdő? – Kérdezi a férfi, de hangjában mintha nyugtalanságot vélnénk hallani. Persze lehet, hogy tévedünk. A vénasszony széles mozdulattal legyint.
- Tudja milyenek ezek… kíváncsi népség. Meg aztán sokszor járja a fiú az erdőket mindenféle gyógy-gazok után.
- Bolondság. Én sokat járok arrafelé, de sosem találkoztam semmiféle kígyóasszonnyal.
A férfi lassú léptekkel hagyja maga mögött a falut. Arca azonban inkább bosszús, mint bizonytalan. Sok bolond falusi – gondolhatja magában. Ne hibáztassuk. A szerelmes férfi bizonyossága igaza felől, nem szokatlan.
- Majd megmutatom ezeknek… asszonyommá veszem, és magammal hozom a faluba. – Motyogja orra alatt halkan, és meggyorsítja lépteit.

***

A nő az ablak mellett térdel, kezében az ezüst hajtűvel játszik, amit a férfitől kapott. Halványan mosolyog. A mosoly nem szomorkás, hanem mintha várakozással lenne teli. Tudjuk, hogy réges-rég szerencsét hozott azokra a férfiakra, akik feleségül vették. Tudjuk azt is, hogy haláluk után azonban a falusiak elfelejtkeztek róla is, a férfiakról is. A nő boldognak tűnik. A szeme is mosolyog, ahogy az alvó férfira néz. Kedves mosoly… hirtelen szeretnénk, ha ránk is így mosolyognának azok a fekete szemek.
A veranda alól a madárfejű lény előbújik, az ablak alatt fülel. Várakozik. A nő végül feláll, elfújja a mécsest. Kesernyés füstillat érződik halványan, majd tovasodorja a szél. A kunyhó elsötétedik, a lény pedig némán beugrik az ablakon.
Reggel nem látjuk sehol a nőt. Csupán a férfi ül magányosan a szobában, kezei közt hófehér tincsek, melyek mint egy kígyó levedlett bőre, szárazan törnek össze ujjai alatt.

***


"A kami-kiri egy varázserejű ízeltlábú jókai, ollószerű madárcsőrrel és borotvaszerű kezekkel. Többnyire városokban élnek sötét helyeken. Nesztelenül közelítik meg gyanútlan áldozataikat és többnyire álmukban vágják le azok haját, és nem számít, hogy nő, vagy férfi az illető, gazdag, vagy szegény. Több esetben sikerült a támadásukkal emberek és jókaiok közötti házasságot így megakadályozniuk, mivel ezek a házasságok gyakran végződtek tragédiákkal."



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése