Hetényi Soma: Amerikai Obake[1]

megosztotta: Porcelánszív


Mi ez a hely? A nedves sötét színű homokra emlékezett, ami mohon itta be a vért. Itt nem volt homok, csak jó minőségű föld. Owari[2]? Nem, biztos nem. Idegen, új vidék, de marad a szomjúság és a fájdalom. És persze a gyűlölet…. 

A nyári esték voltak a legrosszabbak Monica Dunlop számára. Nem a meleg zavarta, vagy a betakarítással járó fáradságos munka okozta kimerültség. A ház. Nem volt öregebb vagy rosszabbul karbantartott ház Milfayben, ha esett, számos eresztékén csorgott be a víz, és bármilyen szél elég volt, hogy nyikorogni kezdjen. De az augusztusi estéken az aszály kellős közepén nem volt sem eső, sem szél. Már mindenki nyugovóra tért és Monica ennek ellenére mégis folyamatosan hallotta a nyikorgást. Legtöbbször a padlás felől jöttek a hangok, de nem volt olyan szobája ennek az öreg majornak, ahol ne rémítette volna halálra valami megmagyarázhatatlan zaj.
-          Öreg a ház Monica, csak fel kéne újítani.
A férje, Fred Dunlop junior mindig leoltotta. Ő már megszokta, sőt, beleszokott ebbe az egészbe. Ha úgy tetszik belenőtt, itt született, itt élte le az egész életét, s nem is tervezett elköltözni innen soha. Ez a gondolat valahogy jobban rémisztette Monicát, mint bármi más.
-          ­Ezek léptek voltak. Nem hallod? – suttogta riadtan a sötétben és megpróbált Fredhez bújni.
-          ­Hagyjál már aludni! Nincsen még véletlenül se semmi a padláson.
Fred talán egy kicsit ingerültebb volt a kelleténél, de a betakarítás felemésztette az energia tartalékait, s két nappal ezelőtt felesége addig nyaggatta, amíg hajnali kettőkor felmászott a padlásra, ahol persze semmit nem talált. Régi játékok, egy ősöreg bicikli, apja egykori tengerészgyalogos egyenruhája és más háborús kacatjai, kinőtt, divatjamúlt ruhák a negyvenes évekből. Se betörő, se menyétcsalád, de még egy szánalmas bagoly se volt sehol.
-          Ma nem játszok kísértetesdit, a keservit neki! Te se játsszad itt nekem a városi úrilányt!
Monica nem válaszolt, elhúzódott a férfitól. Nem volt ő városi úrilány, aki fél a vidéki zajoktól és maga alá pisil, ha meglát egy egeret. Depewból származott, ami bár nagyobb volt Milfaynél, azért nem egy Dallas. Az ő családja is a földből élt, kislánykora óta besegített a háznál, s amikor még csak tervezgettek Freddel, tetszett neki, hogy majd együtt művelik tovább a férfi családjának a birtokait. Akkor még jó ötletnek tűnt, de az elmúlt három év felőrölte az idegeit. Hát csoda, hogy nem tudott teherbe esni, amikor ez a ház minden perccel nyomasztóbbá válik?
És Fred nem értette meg őt, pedig tudta, érezte, hogy máshol boldogok lehetnének, máshol újra kezdhetnék, máshol biztos sikerülne a baba-project is, de Fred hajthatatlan volt, és ha felhozta a témát kitért a válasz elől. Azt mondogatta, hát majd aratás után beszéljünk, meg hogy most minden pénzük benne van a kukoricában, meg hogy máshol csak rosszabb minőségű földet lehetne venni a birtok árából. Kifogás volt elég, de Monica tudta, a férfit egyáltalán nem zavarja a helyzet és nem akar elköltözni. Ezt sosem mondta ki őszintén. Ha pedig kifogyott a kifogásokból, akkor csak némán ült a tévé előtt és erősen markolta a dobozos sörét. Néha kortyolt a felmelegedett italból, nem is az élvezet, hanem a megszokás miatt. Monicát ez felettébb idegesítette. Így végződött a legtöbb veszekedésük. Legalább nem pofonokkal, de talán annak is eljön az ideje…
Monica tudta, nem számíthat aznap este már a férjére. Fred ütemesen vette a levegőt. Hogy tényleg aludt, vagy csak színlelte, hogy a nő többet már ne szóljon hozzá, ki tudja… Lassan kisurrant a hálószobából és úgy ahogy volt, hálóingben, kiment a folyosóra. Hajgumijával lófarokba fogta össze szőke haját és halkan elindult. A végére akart járni? Elébe menni a dolgoknak, amik később történtek? Nem mondhatnánk. Nem volt semmi tudatos ebben, csak már nem bírt volna abban az ágyban feküdni, hallgatni a furcsa zajokat. Túl sok éjszakát szorongott végig ébren az ágyban. Automatikusan a konyha felé indult, egy meleg kakaó talán segít. Huszonhárom éves volt, felnőtt nő, de valahol még mindig kislány. Sokkal jobban szeretett volna most az apja házában lenni. A lépcsőn lassan ment lefelé, amikor az a valami kilépett az egyik megvilágítatlan sarok takarásából és elindult vele szemben felfelé. Hosszú fekete haja középen elválasztva lógott, sötét keretet adva természetellenesen fehér arcának, amitől erősen elütött a vörös szem és az ugyanolyan vörös, gonosz grimaszba torzult száj. Hímzett piros kimonót viselt, fatalpú szögletes szandálja ijesztően gyorsan kopogott felfelé. Ördögien gyorsan
***
Fred nem értette az egészet. Monica három hetet töltött a brisowi Szent Mary városi kórházban a balesete után. Mindenki tudta, hogy augusztusban sokat dolgozott, fáradt volt és megcsúszott a lépcsőn. Őt senki nem hibáztatta. A felesége, amikor felébredt a pittyegő gépek között, még akkor is valami japó ördögről hadovált. Mondta neki, hogy nincs ott ördög, ott nőtt fel, de a nő hajthatatlan maradt. Miután kiengedték, nem volt hajlandó visszajönni Milfaybe, inkább hazaköltözött Depewbe a szüleihez. Hát hogy mondhat egy jó asszony olyat, hogy elválik, ha Fred nem hajlandó eladni a Dunlop családi birtokot?
Három hónap telt el azóta, hogy egyedül volt és végre döntésre jutott. Monica fontosabb volt neki, mint a föld, és már sajnálta, hogy ennyi idő kellett neki, hogy rájöjjön. Talán még nem késő, végül is nagyon szép pár voltak, mindenki azt mondta róluk a mulatságok alatt is, amikor még csak udvarolgatott neki. Meg hát voltak Dunlopok másfelé is Oklahomában, majd csak lesz valahogy, ha elköltöznek innen. Az anyja és az apja majdcsak megbocsájt neki odaföntről, hogy ezt teszi, de szerette azt a nőt.
Fred szülei már nem éltek. Az anyja egy autóbalesetben halt meg, amikor tíz éves volt, még a háború alatt, az apja pedig hat évre rá akasztotta fel magát a csűrben. Frednek nem volt egyszerű tizenhat évesen végigcsinálni az egészet. A farm, az állatok, a temetés, talpon maradni mindezek ellenére. Nem eladni a birtokot, hanem csinálni hónapról hónapra, évről évre. Vetéstől aratásig, újra és újra. Nem csoda, ha kibukott az iskolából. Mégis minden megváltozott, amikor Monica belépett az életébe. Ő lett minden öröme a munka mellett, amíg el nem kezdte ezeket az ideggyengeségre utaló jeleket mutatni. Fred már azt hitte, valami nincs nála rendben, hogy valami bolond lányt vett el. Erre most itt ült egy gyerekkori rajza előtt, ami egy vörös kimonós fehér arcú, fekete hajú valamit ábrázolt a kukoricásba. Az anyja rá is írta a kép hátára: Fred – 1946 Április.
Ez volt az igazán érthetetlen. Mielőtt elbúcsúzott volna a szülői háztól, átnézte a régi kacatokat, végül is mindent nem akart magával vinni az új helyre. Több képet is talált, sokat. A furcsa alak ott volt, néha csak a háttérben, néha egyedül. Nem is emlékezett ezekre. Nem akart emlékezni. Majdnem húsz évig eltemette magában ezt az egészet, tudatosan nem vett tudomást semmiről, ami körülötte történt. Leült a régi kartondoboz mellé és bal kezével végigsimított borotválatlan arcán. Leomlott egy fal vagy egy gát belül. Rosszabbul érezte magát, mint valaha. Miért nem hallgatta meg Monicát? Nem kellett volna idáig jutnia. Megrohanták az emlékek. Gyerekkorában sokszor látta azt az ördögi idegen arcot és azt a vörös kimonót, és mennyire félt tőle, mennyire megbénította, valósággal megnyomorította, ha csak elsuhant mellette. A zajok, az éjszakai suttogások, a szülei veszekedései mind-mind rátörtek és a legfájdalmasabb emlék is. Látta magát tíz évesen, amikor anyja kihajtott a kék Packard szedánnal azon a végzetes napon. Az anyja nem látta, de a hátsó ülésen ott vigyorgott az démon és egyenesen az ő szemébe nézett. Hiába futott a kocsi után, az anyja gázt adott és délnek indult a poros úton a postahivatal felé. Cobby serif este 7-kor kopogtatott a baleset hírével.
A rajzok kiestek a férfi kezéből, szája tátva maradt, lassú könnycseppek futottak végig az arcán.
-          Helló  Fred!  Anata wa watashi o minogashite shimatta no desu ka? [3]– a hang közvetlenül mellette szólalt meg.
***
1945 márciusa a végéhez közeledett. A japánok keményen küzdöttek Ivo Dzsima szigetéért a több mint háromszoros túlerő ellen. Kuribajasi Tadamicsi tábornok taktikája azonban nem hozhatott győzelmet, csak maximalizálta az amerikaiaknak okozható veszteséget. A tengerészgyalogosok már majdnem az egész szigetet uralták, de titkos barlangokból, földalatti járatokból még előtörtek fanatikus védők, akik nem is gondoltak a megadásra. A katonák az elmúlt pár hét alatt megtanulták, hogy nem szabad lebecsülni az ellenséget, hiába fogyott el a lőszerük, az élelmük, ennek ellenére további támadásokat kíséreltek meg.
Az esték voltak a legrosszabbak. Sötétre mázolt képű csontsovány japán gyalogoskatonák egy szál gránáttal a kezükben bekúsztak az amerikaiak lövészárkaiba és felrobbantották magukat. A C század emberei hallották a robbanást, de már nem tehettek semmit. A bunkerban három halott bajtársuk feküdt és egy felismerhetetlenségig roncsolódott japán katona. Barna egyenruhája cafatokban lógott, alvadt vér borította mindenütt. Törött fogai között halkan hang szűrődött ki. Lassan elvérzett.
-          ­Mizu…. mizu…….. ga watashi ni mizu o ataeru![4] -nyögte a japán katona.
-          Dunlop maga mit csinál? – bődült el Johanson őrmester, aki már vagy egy éve próbálta a C század fiait életben tartani, több-kevesebb sikerrel.
-          Csak elveszem a kardját, őrmester úr. Olyan szép piros. –  hebegte megszeppenve Fred Dunlop, az oklahomai parasztfiú.
-          Jól van, már azt hittem, hogy segíteni akar neki vagy valami.
-          Lelőjem őrmester? – kérdezte a Tommy Tanner, a langaléta srác, aki civilben tanárnak készült. – Kegyes dolog lenne, rajta már nem segít senki és semmi.
-          Lelőni? – köpött ki a földre az őrmester – Dehogy, ne merészeld te anyaszomorító! Ez a kis japó szar majdnem az én lövészárkomba mászott be. Hagyjátok, hadd szenvedjen!






[1] A japán folklór egyik kifejezése a szellemre
[2] Japán egyik tartományának régies neve, a mai Aichi -prefektúra nyugati területe.
[3] Rég nem láttuk egymást, hiányoztam?
[4] Vizet, vizet, adjatok vizet!

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése