Hetényi Soma: Amerikai Obake[1]
Mi ez a hely? A nedves sötét színű homokra
emlékezett, ami mohon itta be a vért. Itt nem volt homok, csak jó minőségű
föld. Owari[2]?
Nem, biztos nem. Idegen, új vidék, de marad a szomjúság és a fájdalom. És
persze a gyűlölet….
A nyári esték voltak a
legrosszabbak Monica Dunlop számára. Nem a meleg zavarta, vagy a betakarítással
járó fáradságos munka okozta kimerültség. A ház. Nem volt öregebb vagy rosszabbul
karbantartott ház Milfayben, ha esett, számos eresztékén csorgott be a víz, és bármilyen
szél elég volt, hogy nyikorogni kezdjen. De az augusztusi estéken az aszály
kellős közepén nem volt sem eső, sem szél. Már mindenki nyugovóra tért és
Monica ennek ellenére mégis folyamatosan hallotta a nyikorgást. Legtöbbször a
padlás felől jöttek a hangok, de nem volt olyan szobája ennek az öreg majornak,
ahol ne rémítette volna halálra valami megmagyarázhatatlan zaj.
-
Öreg a ház Monica,
csak fel kéne újítani.
A férje, Fred Dunlop
junior mindig leoltotta. Ő már megszokta, sőt, beleszokott ebbe az egészbe. Ha
úgy tetszik belenőtt, itt született, itt élte le az egész életét, s nem is
tervezett elköltözni innen soha. Ez a gondolat valahogy jobban rémisztette
Monicát, mint bármi más.
-
Ezek léptek
voltak. Nem hallod? – suttogta riadtan a sötétben és megpróbált Fredhez bújni.
-
Hagyjál már
aludni! Nincsen még véletlenül se semmi a padláson.
Fred talán egy kicsit ingerültebb volt a kelleténél, de a betakarítás
felemésztette az energia tartalékait, s két nappal ezelőtt felesége addig nyaggatta,
amíg hajnali kettőkor felmászott a padlásra, ahol persze semmit nem talált. Régi
játékok, egy ősöreg bicikli, apja egykori tengerészgyalogos egyenruhája és más
háborús kacatjai, kinőtt, divatjamúlt ruhák a negyvenes évekből. Se betörő, se
menyétcsalád, de még egy szánalmas bagoly se volt sehol.
-
Ma nem
játszok kísértetesdit, a keservit neki! Te se játsszad itt nekem a városi
úrilányt!
Monica nem válaszolt,
elhúzódott a férfitól. Nem volt ő városi úrilány, aki fél a vidéki zajoktól és
maga alá pisil, ha meglát egy egeret. Depewból származott, ami bár nagyobb volt
Milfaynél, azért nem egy Dallas. Az ő családja is a földből élt, kislánykora
óta besegített a háznál, s amikor még csak tervezgettek Freddel, tetszett neki,
hogy majd együtt művelik tovább a férfi családjának a birtokait. Akkor még jó
ötletnek tűnt, de az elmúlt három év felőrölte az idegeit. Hát csoda, hogy nem
tudott teherbe esni, amikor ez a ház minden perccel nyomasztóbbá válik?
És Fred nem értette meg
őt, pedig tudta, érezte, hogy máshol boldogok lehetnének, máshol újra
kezdhetnék, máshol biztos sikerülne a baba-project is, de Fred hajthatatlan
volt, és ha felhozta a témát kitért a válasz elől. Azt mondogatta, hát majd
aratás után beszéljünk, meg hogy most minden pénzük benne van a kukoricában,
meg hogy máshol csak rosszabb minőségű földet lehetne venni a birtok árából.
Kifogás volt elég, de Monica tudta, a férfit egyáltalán nem zavarja a helyzet
és nem akar elköltözni. Ezt sosem mondta ki őszintén. Ha pedig kifogyott a
kifogásokból, akkor csak némán ült a tévé előtt és erősen markolta a dobozos
sörét. Néha kortyolt a felmelegedett italból, nem is az élvezet, hanem a
megszokás miatt. Monicát ez felettébb idegesítette. Így végződött a legtöbb
veszekedésük. Legalább nem pofonokkal, de talán annak is eljön az ideje…
Monica tudta, nem számíthat
aznap este már a férjére. Fred ütemesen vette a levegőt. Hogy tényleg aludt,
vagy csak színlelte, hogy a nő többet már ne szóljon hozzá, ki tudja… Lassan
kisurrant a hálószobából és úgy ahogy volt, hálóingben, kiment a folyosóra. Hajgumijával lófarokba fogta össze
szőke haját és halkan elindult. A végére akart járni? Elébe menni a dolgoknak,
amik később történtek? Nem mondhatnánk. Nem volt semmi tudatos ebben, csak már
nem bírt volna abban az ágyban feküdni, hallgatni a furcsa zajokat. Túl sok
éjszakát szorongott végig ébren az ágyban. Automatikusan a konyha felé indult,
egy meleg kakaó talán segít. Huszonhárom éves volt, felnőtt nő, de valahol még
mindig kislány. Sokkal jobban szeretett volna most az apja házában lenni. A
lépcsőn lassan ment lefelé, amikor az a valami kilépett az egyik
megvilágítatlan sarok takarásából és elindult vele szemben felfelé. Hosszú
fekete haja középen elválasztva lógott, sötét keretet adva természetellenesen
fehér arcának, amitől erősen elütött a vörös szem és az ugyanolyan vörös,
gonosz grimaszba torzult száj. Hímzett piros kimonót viselt, fatalpú szögletes
szandálja ijesztően gyorsan kopogott felfelé. Ördögien gyorsan
***
Fred nem értette az
egészet. Monica három hetet töltött a brisowi Szent Mary városi kórházban a
balesete után. Mindenki tudta, hogy augusztusban sokat dolgozott, fáradt volt
és megcsúszott a lépcsőn. Őt senki nem hibáztatta. A felesége, amikor felébredt
a pittyegő gépek között, még akkor is valami japó ördögről hadovált. Mondta
neki, hogy nincs ott ördög, ott nőtt fel, de a nő hajthatatlan maradt. Miután
kiengedték, nem volt hajlandó visszajönni Milfaybe, inkább hazaköltözött
Depewbe a szüleihez. Hát hogy mondhat egy jó asszony olyat, hogy elválik, ha
Fred nem hajlandó eladni a Dunlop családi birtokot?
Három hónap telt el azóta,
hogy egyedül volt és végre döntésre jutott. Monica fontosabb volt neki, mint a
föld, és már sajnálta, hogy ennyi idő kellett neki, hogy rájöjjön. Talán még
nem késő, végül is nagyon szép pár voltak, mindenki azt mondta róluk a
mulatságok alatt is, amikor még csak udvarolgatott neki. Meg hát voltak
Dunlopok másfelé is Oklahomában, majd csak lesz valahogy, ha elköltöznek innen.
Az anyja és az apja majdcsak megbocsájt neki odaföntről, hogy ezt teszi, de
szerette azt a nőt.
Fred szülei már nem
éltek. Az anyja egy autóbalesetben halt meg, amikor tíz éves volt, még a háború
alatt, az apja pedig hat évre rá akasztotta fel magát a csűrben. Frednek nem
volt egyszerű tizenhat évesen végigcsinálni az egészet. A farm, az állatok, a
temetés, talpon maradni mindezek ellenére. Nem eladni a birtokot, hanem
csinálni hónapról hónapra, évről évre. Vetéstől aratásig, újra és újra. Nem
csoda, ha kibukott az iskolából. Mégis minden megváltozott, amikor Monica
belépett az életébe. Ő lett minden öröme a munka mellett, amíg el nem kezdte
ezeket az ideggyengeségre utaló jeleket mutatni. Fred már azt hitte, valami
nincs nála rendben, hogy valami bolond lányt vett el. Erre most itt ült egy
gyerekkori rajza előtt, ami egy vörös kimonós fehér arcú, fekete hajú valamit
ábrázolt a kukoricásba. Az anyja rá is írta a kép hátára: Fred – 1946 Április.
Ez volt az igazán
érthetetlen. Mielőtt elbúcsúzott volna a szülői háztól, átnézte a régi
kacatokat, végül is mindent nem akart magával vinni az új helyre. Több képet is
talált, sokat. A furcsa alak ott volt, néha csak a háttérben, néha egyedül. Nem
is emlékezett ezekre. Nem akart emlékezni. Majdnem húsz évig eltemette magában
ezt az egészet, tudatosan nem vett tudomást semmiről, ami körülötte történt. Leült
a régi kartondoboz mellé és bal kezével végigsimított borotválatlan arcán.
Leomlott egy fal vagy egy gát belül. Rosszabbul érezte magát, mint valaha.
Miért nem hallgatta meg Monicát? Nem kellett volna idáig
jutnia. Megrohanták az emlékek. Gyerekkorában sokszor látta azt az ördögi
idegen arcot és azt a vörös kimonót, és mennyire félt tőle, mennyire
megbénította, valósággal megnyomorította, ha csak elsuhant mellette. A zajok,
az éjszakai suttogások, a szülei veszekedései mind-mind rátörtek és a
legfájdalmasabb emlék is. Látta magát tíz évesen, amikor anyja kihajtott a kék
Packard szedánnal azon a végzetes napon. Az anyja nem látta, de a hátsó ülésen
ott vigyorgott az démon és egyenesen az ő szemébe nézett. Hiába futott a kocsi
után, az anyja gázt adott és délnek indult a poros úton a postahivatal felé. Cobby
serif este 7-kor kopogtatott a baleset hírével.
A rajzok kiestek a férfi
kezéből, szája tátva maradt, lassú könnycseppek futottak végig az arcán.
-
Helló Fred!
Anata wa watashi o minogashite
shimatta no desu ka? [3]–
a hang közvetlenül mellette szólalt meg.
***
1945 márciusa a végéhez
közeledett. A japánok keményen küzdöttek Ivo Dzsima szigetéért a több mint
háromszoros túlerő ellen. Kuribajasi Tadamicsi tábornok taktikája azonban nem
hozhatott győzelmet, csak maximalizálta az amerikaiaknak okozható veszteséget.
A tengerészgyalogosok már majdnem az egész szigetet uralták, de titkos
barlangokból, földalatti járatokból még előtörtek fanatikus védők, akik nem is
gondoltak a megadásra. A katonák az elmúlt pár hét alatt megtanulták, hogy nem
szabad lebecsülni az ellenséget, hiába fogyott el a lőszerük, az élelmük, ennek
ellenére további támadásokat kíséreltek meg.
Az esték voltak a
legrosszabbak. Sötétre mázolt képű csontsovány japán gyalogoskatonák egy szál
gránáttal a kezükben bekúsztak az amerikaiak lövészárkaiba és felrobbantották
magukat. A C század emberei hallották a robbanást, de már nem tehettek semmit.
A bunkerban három halott bajtársuk feküdt és egy felismerhetetlenségig
roncsolódott japán katona. Barna egyenruhája cafatokban lógott, alvadt vér
borította mindenütt. Törött fogai között halkan hang szűrődött ki. Lassan
elvérzett.
-
Mizu….
mizu…….. ga watashi ni mizu o ataeru![4]
-nyögte a japán katona.
-
Dunlop maga
mit csinál? – bődült el Johanson őrmester, aki már vagy egy éve próbálta a C
század fiait életben tartani, több-kevesebb sikerrel.
-
Csak elveszem
a kardját, őrmester úr. Olyan szép piros. –
hebegte megszeppenve Fred Dunlop, az oklahomai parasztfiú.
-
Jól van, már
azt hittem, hogy segíteni akar neki vagy valami.
-
Lelőjem
őrmester? – kérdezte a Tommy Tanner, a langaléta srác, aki civilben tanárnak
készült. – Kegyes dolog lenne, rajta már nem segít senki és semmi.
-
Lelőni? –
köpött ki a földre az őrmester – Dehogy, ne merészeld te anyaszomorító! Ez a
kis japó szar majdnem az én lövészárkomba mászott be. Hagyjátok, hadd
szenvedjen!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése