"Szeretném, ha szeretnének"
Legdrágább
kincsünk a szeretet. De furcsamód, minél
bővebben szórjuk-osztjuk, annál gazdagabbak leszünk. Az akinek meleg családi
otthona, szerető hozzátartozói vannak, sokkal könnyebben küzdi le a
nehézségeket is, mint a megkeseredett, magányos ember. Szeretteink támaszt és
örömet nyújtanak nekünk, de bánatunkban, gondjainkban is mellettünk vannak. Az
alábbiakban kortárs költőink vallanak családtagjaikhoz fűződő eltéphetetlen
kötelékeikről.
Kozák Mari
Nagyanyónak…
Alszik
az öreg ház, lakója elment
egy téli este, messze költözött,
már várták az égi mezők, a csillagok,
míg lépkedett feléjük – dúdolgatott
egy régi altatódalt, mit anyjától hallott
mikor lánykaként aludni nem tudott,
csak nézte a holdat – nem álmodott,
éhes volt, fáradt – ma is dolgozott,
dohánylevél illata járta át a házat,
tisztaszoba kezétől ragyogott, teknőben
a kovászolt kenyér még álmodott,
sajgott háta, köténye liszttől porzott,
épp betöltötte már a tizenhatot.
Alszik az öreg ház, lakója elment
egy téli este, messze költözött,
az égi mezőn várták pipacsok
lába nem dohánylevélen tapodott
és fehér kötényén szirmok ébredtek,
hajába illatot font a messzeség,
tenyerén csillag ébredt – olyan kék,
s lábához térdelt a mindenség…
szólt - nyolcvan év lenne már elég.
Most megállt kicsit, vállát előre lökve
dagasztotta újra a kenyeret,
fehér gyolcsot terített rá, megmosta
agyon-fáradt kezét, körbe nézett,
sóhajától elcsendesült a szürke ég,
majd öccséhez lépett – homloka
ráncait simítva kívánt szebb életet,
hisz gyermek még – már ismer
gondoktól terhes nyomorult életet,
talán még nem is vétkezett…
Alszik az öreg ház, lakója elment
egy téli este, messze költözött,
emléket, rossz életet sarokba dobott,
egy halk imával búcsúzott.
egy téli este, messze költözött,
már várták az égi mezők, a csillagok,
míg lépkedett feléjük – dúdolgatott
egy régi altatódalt, mit anyjától hallott
mikor lánykaként aludni nem tudott,
csak nézte a holdat – nem álmodott,
éhes volt, fáradt – ma is dolgozott,
dohánylevél illata járta át a házat,
tisztaszoba kezétől ragyogott, teknőben
a kovászolt kenyér még álmodott,
sajgott háta, köténye liszttől porzott,
épp betöltötte már a tizenhatot.
Alszik az öreg ház, lakója elment
egy téli este, messze költözött,
az égi mezőn várták pipacsok
lába nem dohánylevélen tapodott
és fehér kötényén szirmok ébredtek,
hajába illatot font a messzeség,
tenyerén csillag ébredt – olyan kék,
s lábához térdelt a mindenség…
szólt - nyolcvan év lenne már elég.
Most megállt kicsit, vállát előre lökve
dagasztotta újra a kenyeret,
fehér gyolcsot terített rá, megmosta
agyon-fáradt kezét, körbe nézett,
sóhajától elcsendesült a szürke ég,
majd öccséhez lépett – homloka
ráncait simítva kívánt szebb életet,
hisz gyermek még – már ismer
gondoktól terhes nyomorult életet,
talán még nem is vétkezett…
Alszik az öreg ház, lakója elment
egy téli este, messze költözött,
emléket, rossz életet sarokba dobott,
egy halk imával búcsúzott.
Nászta
Katalin
Kiáltás Imafokon
könnylevélbe
öltöztetlek
mosolyommal
simogatlak
tenyeremmel
takargatlak
ezüstszéllel
hűsítgetlek
melegemmel
melengetlek
a
bőrömmel óvlak, védlek
szememet
is rád aggatom
hulló
hajammal csiklantlak
égő
keblemen ringatlak
kihűlt
erekkel sikoltlak
sziklavirág
szíved
sziklacsipke
melled
szétszaggatja
villám
szétveri
a zápor
tavasz
utolérhet
csillag
sem segíthet
földem
is kivethet
szaladj
édes fiam
fussál
kedves párom
tán
megőriz álmom
B. Tomos Hajnal
Elődök
Keveset
beszéltek,
de
értettek
a
ki nem mondott
szóból
is –
könyvet
nem forgattak,
mégis
féltekére-valót
tudtak
a
teremtett világból.
Rongyokban
eltöltött
életük
után,
feltépett
ingmellel
mentek
a halál ellenébe.
Para
Olga
Hallom a Hangod
–
Ó fiam Fiam
Hallom a hangod
Hallom a hangod
–
virág vagyok a
síromon nőtt
legeslegszebb
piros rózsa
síromon nőtt
legeslegszebb
piros rózsa
s
csak Neked nyílok
mert örökké látsz
őrzöl azóta
mert örökké látsz
őrzöl azóta
anyai
hűség
szobra vagy te
örökké sírsz azóta
szobra vagy te
örökké sírsz azóta
hallod
a hangom
hallom a hangod
örökké sírsz azóta
hallom a hangod
örökké sírsz azóta
téren
túl de létezem
hinned kell ebben
apadjon könnyed
én várni tudlak
más dimenzióban
időtlenül
időtlenül
hinned kell ebben
apadjon könnyed
én várni tudlak
más dimenzióban
időtlenül
időtlenül
–
most a félelem
mocorg bennem
kiöl minden
ép gondolatot
mocorg bennem
kiöl minden
ép gondolatot
csak
te vagy egész
az elme így vetít
belülről és
látlak érezlek
épp mosolyogsz
az elme így vetít
belülről és
látlak érezlek
épp mosolyogsz
hogy
mily banális
dolog és percnyi
a Lét bennünk s elválni
mégsem tudunk
s érveket sorolsz
dolog és percnyi
a Lét bennünk s elválni
mégsem tudunk
s érveket sorolsz
pillanat
perc
nem létező fogalmak
s valahol én
veled te
velem
egyek vagyunk
nem létező fogalmak
s valahol én
veled te
velem
egyek vagyunk
Nászta Katalin
Idéző
90-edik éves édes szülémnek
könny-egű
szemed
fehér
karod ívének erejét
homlokod
bronzfényű ráncait
őszbe
vegyülő hajad
szelekkel
szembefeszülő tested
engem
vállaló kínod
téged
– mással összehasonlíthatatlant
az
életre marakodó küzdelemben
néha
ködöktől elszürkülő halántékod is
meg
össze-összecsukló térdeid
fáradtságos
hited
merészséged,
hogy felneveltél
idézem,
anyám
volt
erőd tavasszal nyuszit varázsolni a fűbe
télen
csillagokkal teletömni a szobát
TÉGED
– e szertelen mindenségben
anyámságodra
borult eszemmel
rég
nem férkőzve álom öledbe
kiáltalak
– tartalak a Nappal szembe
hogy
elhomályosul
hova
menekülsz???
idézlek
büszkén, fájón
kétségbeesetten
egyedül
Kozák
Mari
Lilim játszik
arcán
pilleszárny
rebben
álmok jönnek
hozzá – csendben
szemében csillag
vállán angyalok…
rebben
álmok jönnek
hozzá – csendben
szemében csillag
vállán angyalok…
hát
játszik
néha felnőttet
és álmában tanulja
madarak röptét
anyák örömét…
néha felnőttet
és álmában tanulja
madarak röptét
anyák örömét…
Lilim
játszik
még rejti mosolyát
sejti milyen a világ
pillangó szemével
csodát lát…
még rejti mosolyát
sejti milyen a világ
pillangó szemével
csodát lát…
Lilim
játszik
én mégis féltem
gonosz a világ
megsebezheti
tán a pille – védi.
én mégis féltem
gonosz a világ
megsebezheti
tán a pille – védi.
P.
Pálffy Julianna
Születésnapodra
(Édesapámnak)
(Édesapámnak)
Mikor
túl sós volt a könny,
végig imádkoztam minden utat,
mormoltam magamban
ezerszer ismételve neved…,
az útszéli búzavirágot, akkor
tettem el emlékbe neked;
végig imádkoztam minden utat,
mormoltam magamban
ezerszer ismételve neved…,
az útszéli búzavirágot, akkor
tettem el emlékbe neked;
Mások
közönye felemésztett,
a hidegen kék-zöld fények
cseppnyi reményt sem hagytak,
temettem nyáron őszt, tavaszt, telet…,
azt az útszéli búzavirágot
tettem el emlékbe neked;
a hidegen kék-zöld fények
cseppnyi reményt sem hagytak,
temettem nyáron őszt, tavaszt, telet…,
azt az útszéli búzavirágot
tettem el emlékbe neked;
Nyolcvanhat
éved csikócsengő,
tél-tavasz-nyárból őszbe zengő,
ha Édes tartja kezében a kezed,
Ő az erős, s Te csodálod az eget…,
azt az útszéli búzavirágot
én tettem el emlékbe neked;
tél-tavasz-nyárból őszbe zengő,
ha Édes tartja kezében a kezed,
Ő az erős, s Te csodálod az eget…,
azt az útszéli búzavirágot
én tettem el emlékbe neked;
Álomszép
anyám csillagszeme,
ha túl sok könny marta,
magamban imádkoztam vele:
Tartson meg Téged az Ég,
mert az az útszéli búzavirág
ma is csak érted, miattad kék!
ha túl sok könny marta,
magamban imádkoztam vele:
Tartson meg Téged az Ég,
mert az az útszéli búzavirág
ma is csak érted, miattad kék!
Zelenka
Brigitta
Nagyanyám
Keze ölében két galamb,
vállára hull az est harang,
arcán a pilla rebbenő,
kályha duruzsol, szemben ő.
Benéz a hold az ablakán,
melléje ül a bús magány,
szeme előre, múltba lát,
száz csodát, álmok hajnalát,
talán csak apró kincseket,
gyermek, ha lepkét kergetett,
vagy egy illatot, ha a fán
szerelem nyílott hajdanán,
csak egy elsüllyedt rég-világ
játszik színt, míg a szél kiált.
Öleltem volna Nagyanyám…
almaszag leng az őszhaján.
B. Tomos Hajnal
Üzenet
(apámnak, aki 15 éve elment)
Azóta
sok minden változott,
jöttek-mentek
a fellegek,
emberek
születtek: dédunokáid,
és
haltak meg: sokan
(ott
vannak már veled).
Azóta
sok minden lehullott,
kinyilt,
felépült, megjavult,
kikopott,
megszépült, betörött,
letisztult,
elrohadt,
szóval
ugyanaz maradt
a
föld idefent, s az ember,
csak
TE nőttél szinte elérhetővé
minden
nappal és éjszakával
egyre
elevenebbé,
intéseid
is most váltak érthetőbbé,
mintha
nyomodba lépkedve
egyre
közelednék.
Barna Júlia
A Nővérem Voltál
hol
van már az oktalan boldogság
amikor
könnyűnek érzed magad
csupán
azért mert vagy
most
a pillanatnyi örömön is
fekete
szalagok lobognak
neked
tartozom minden nevetéssel
szerény
örömökkel jóízű étellel
el
kell számolnom magammal
hol
voltam miért engedtelek el
a
kérdés is nyomaszt
kit
gyászolok kit sajnálok jobban
téged
vagy magamat
a
borzongás minek szól
az
elmúlásnak a tiednek az enyémnek
egy
múltban álltunk
mint
az egymás mellé ültetett fák
mint
a fán egymás fölött kihajtott ág
egy
anyagból egy lélekből voltunk
egy
szóban a múlt idő szörnyűsége: “voltunk”
a
napok egyre messzebb visznek tőled
az
idő múlása sodor el
elérhetetlen
lettél
de
agyamból kizárom a soha márt
ha
van reinkarnáció lélekvándorlás
vagy
valami más
ott
állunk majd egymás jövőjében is.
Gősi
Vali
Velem maradsz
Velem maradsz
Fiam, Gősi Zoltán
emlékére
(1974. július 24 - 2000. július 29. )
(1974. július 24 - 2000. július 29. )
szívemben
a késő nyárból
csak a pillanat maradt
ahogy a víz tükrére
rácsodálkozott a nap
a hang
a csend
– a szinte már nemlét –
a szótlan együttlétben
rejtőző emlék
a késő nyárból
csak a pillanat maradt
ahogy a víz tükrére
rácsodálkozott a nap
a hang
a csend
– a szinte már nemlét –
a szótlan együttlétben
rejtőző emlék
–
velem maradsz
a szívemben hordalak
a szívemben hordalak
áradsz
a délutánból
akár a nyári nap
de itt az ősz
az esttel
sárguló emlék
a perc szalad
s te ott állsz a hold-ezüstben
a csillagok alatt
a délutánból
akár a nyári nap
de itt az ősz
az esttel
sárguló emlék
a perc szalad
s te ott állsz a hold-ezüstben
a csillagok alatt
–
velem maradsz
a szívemben hordalak
a szívemben hordalak
talán
a tél
a hó alatt bújó apró magok
a kis fürge rovarok
és a kő-nehéz bánat is
visszahúz marasztal
még nem menekít…
marad a fájón is szép
furcsa tél –
valami hófehér
szerelem
a hó alatt bújó apró magok
a kis fürge rovarok
és a kő-nehéz bánat is
visszahúz marasztal
még nem menekít…
marad a fájón is szép
furcsa tél –
valami hófehér
szerelem
–
velem maradsz
a szívemben hordalak
a szívemben hordalak
talán
a tavasz
ha meglátogat
újra majd
az érti titkomat
mely szétfeszít
mint mikor rügy fakad
nyomában levél és virág
végül megint széllel elszálló
mag marad
ha meglátogat
újra majd
az érti titkomat
mely szétfeszít
mint mikor rügy fakad
nyomában levél és virág
végül megint széllel elszálló
mag marad
–
velem maradsz
a szívemben hordalak
a szívemben hordalak
Nászta
Katalin
Csendélet szavakban
fekete rózsák nyíltak a kertben
házunkra sütött a hold
kishúgom szemébe botlott
játék mackó volt kezében
sötétben írtam a verset
különös szagú ibolyák
simogatták körül a házat
csillag ki nem verte ösvényen
bandukoltunk mind a négyen
árva anyám árva lányai
és apám is – a legárvább
Gősi Vali
"csendes örömök árnyékában"
anyámhoz
néha
még vissza-visszatér
hamisítatlan mosolyod
megéled angyal-arcodon
az a szeretetből sarjadó
eredendő jóság
valami égi lámpafény hoz el
homlokod fölött arany glória
hajadban mirtusz-ág
körben mennyei világosság
érzem újra a rózsavíz illatát
ahogy életre kél majd illan
és az angyalszárnyak suhogásával
elsimul az itt hagyott csend
különös békesség járja át a szobát
majd hirtelen tovaszáll
ezen a szeretetlen felemás világon át
eltűnik mint egy szép karácsonyi álom
talán hogy utat találjon valahol
ahol régóta hiába várják
"tiszta szívvel
csendes örömök árnyékában"
hamisítatlan mosolyod
megéled angyal-arcodon
az a szeretetből sarjadó
eredendő jóság
valami égi lámpafény hoz el
homlokod fölött arany glória
hajadban mirtusz-ág
körben mennyei világosság
érzem újra a rózsavíz illatát
ahogy életre kél majd illan
és az angyalszárnyak suhogásával
elsimul az itt hagyott csend
különös békesség járja át a szobát
majd hirtelen tovaszáll
ezen a szeretetlen felemás világon át
eltűnik mint egy szép karácsonyi álom
talán hogy utat találjon valahol
ahol régóta hiába várják
"tiszta szívvel
csendes örömök árnyékában"
Az idézett sorok Moretti Gemma Másként c. verséből
valók.
Zelenka Brigitta
Örökség
(megkésett vers Anyák napjára)
Anyám,
a génjeink sohase hazudnak
jelt
vésnek jelenbe, tanúi a múltnak,
véred
a véremben: kódolva a lét,
reámtestált
örök, ősi hagyaték.
Zúgnak
az emlékek és cikáznak képek,
ha
veled lehetek, én sohase félek,
apró
kéz kezedben, alig szűnő varázs:
sudárderék-Anyám
napfényes kacagás.
Te
sohase kértél, de mindig csak adtál,
elkopott
a cipőd, lábadon a szandál,
alig
jutott árnyék, elégtél a tűzön,
csiszoltad
a hibám, elnézted a bűnöm,
új
ruhám kelmébe álmaidat szőtted,
hogyha
lázban égtem, hoztál meggybefőttet,
mikor
együtt voltunk, öröm úgy vigasztalt,
otthon
illatával terítettél asztalt.
Minden
kikeletkor, konok kitartással,
élet-magvat
szórtál remény-ringatással,
hogy
álmatlan éjek dér-havazta búja
tavaszba
oldódjon s hit csirázzon újra.
Közben
egyre fogytál mint a fény, ha alkony
fogyó
Napból árnyat rajzol az ablakon.
Fájt
benned a rossz szó, de a tett még jobban,
s
nem voltam melletted, szívem most is dobban
a
bocsánatodért, de mosolyod látom,
s
tudom elengeded minden tartozásom.
Testedből
azóta ősi rög lett, s netán,
ha
gyönyörű szíved már messze-messze jár,
Édesanyám,
ha majd lenyugszik a napom,
mondd
hol keresselek, melyik hűs csillagon?
A címidézet Ady Endrétől származik.
Fotók
forrása: B.Tomos Hajnal
Nagyon szívmelengető, igényes válogatás. És remek ez a nagy tiszta felület! Sokkal jobban érvényesülnek a versek. Gratulálok a Szerkesztőnek! A Képekhez is!
VálaszTörlésKöszönöm szépen.
TörlésHála és köszönet a szerkesztőknek a megjelenésért. Szívből gratulálok szerzőtársaimnak.
VálaszTörlésKöszönöm kedves Hajni, hogy ilyen nagyszerű költők közt, magam is jelen lehetek.
VálaszTörlés