Németi Zoltán: Az ajtó

Már hónapok óta kísértette a visszatérő álom. 

Sötét, erezett, hatalmat, titkokat rejtő, és egyben kisugárzó ajtó előtt áll egy alak, akinek csak a jobb karja látszik. A kilincs felé közelít kezével. 

A kilincs színe aranyszínű volt, joggal gyanítottan, hogy anyaga is arany. 

a képet a szerző küldte

Aztán rájött. Ő volt az alak, aki sötét, lebernyeges köpenyben az ajtó felé közelít, de habozik. 

Valamely oknál fogva még nem látta elérkezettnek az időt, hogy kinyissa a titokzatos ajtót. 

Bármi lehetett. A másvilág, a mennyország kapuja… 

Hosszú hónapok óta tépelődött, vajon meddig mehet el, és mi történik, ha mégis enged a kísértésnek, a tudás sátánjának, kezét ráteszi a kilincsre, és kinyitja. 

Nem sok dolog volt az életében, amin ennyit tépelődött volna, úgy látszik ez a kérdés más súlycsoportba tartozott. 

Egója, magabiztossága, vélt tudása akkora volt, hogy ha megállt egy hegy árnyékában, elgondolkodott. 

Hogy a hegy árnyékolja be őt, vagy fordítva. Mohamed, a hegyet… 

Végül elhatározásra jutott. Ma. Ma lesz a napja. 

Kezét ráteszi az ajtót nyitó szerkezet fogantyújára, és kiereszti palackjából a szellemet. 

Vagy épp fordítva. A szellem engedtetik be a palackba… 

Soha nem tudta, hogyan éri el a transzállapotot. 

Csak belekerült, egyszer csak ott volt, kívülről látta önmagát, vak mágus a hátrahagyott testet… 

Nehéz elhatározás volt, mert előzőleg látta a figyelmeztető jeleket, az álmot. 

A kéz megközelítette az ajtót, lenyomta a kilincset, ám ekkor nem történt csoda, nem szóltak fanfárok, nem ömlött ki fény, Isten fénye az ajtó résén keresztül, hanem… 

Hanem a kéz elfeketedett, vele együtt a kilincs is, majd a rút járvány, a sötétség fertőzése tovaterjedt az ajtó anyagára is, megállíthatatlanul, ocsmányul… 

De ez csak egy álom volt. 

Ma pedig ma van. Egy másik nap. 

És másnap nem fordulhatnak elő ilyen csúf, emberi gikszerek, ugye…? 

Lefeküdt, hagyta, hogy elsodorják a hullámok, a bizsergés, ami úgy gyűrűzött benne ide-oda, mint maga az élet a sejtek membránjain, s talán tényleg maga az élet volt, az akarta így… 

Sors, gondolta, magam vagyok sorsom kovácsa, és most teszek róla, hogy a másik világ tüze kiégesse belőlem, az emberi test, az emberi hibák szénfekete testéből a gyarlóságok kénjét, és olvadt acél csorogjon szememből, és fülemből, tócsává álljon össze a padlón, halhatatlan lelkem pedig belészáll eme acélos testbe, és így térek vissza a földi életbe, legyőzhetetlenül… 

Szép álom volt. Valóban. Akár sikerülhetett is volna. De valami másra rendeltetett. 

A transz sikeres volt, ő pedig az ajtó előtt állt. És felemelte a jobb kezét. 

Rátette a kilincsre… 

Az arany kilincs elfolyósodott a kezében. Kezének anyaga, és a kilincs eggyé olvadt, és eme két, különböző minőségű anyag megbonthatatlan egységgé vált. Sikoltani akart, de nem maradt rá ideje. 

Kívülálló azt látta volna, hogy az ajtó résén kiömlő fény magába szippantja az előtte álló, lebernyeges köpenyt viselő alakot. 

Nehezen eszmélt. Ez más volt, mint a transz, nem érezte a testét, abszolút semmit sem érzett belőle, hiába próbálta teleszívni tüdejét oxigénnel, mozgatni a tagjait, nem volt értelme. 

Körülötte mindenütt fény volt, kissé vakító, egyben opálosan fehér, és arany fény, minden abból volt, nem lehetett hová bújni előle, és ő benne fürdött. 

Aztán elkezdődött a rettenet. 

Saját lelkiismeretének, emlékeinek, életfilmjének rettenete. 

Mindent látott. Látta magát, ahogy csecsemőként a fehér bőrű, tejes kebel után kapkod, vakon, és éhesen, sírása úgy csapott füleibe, mint egy kétségbeesett, egyben minden ellen tiltakozó ostorcsapás, mivel más fegyvere nem volt, csak a hangja… 

Látta a fáról leeső, bénán aláhulló vadméh kaptár zuhanását, a sikeres kődobás után, hallotta az erdő döbbent csöndjét, és utána csak a vér dörömbölését hallotta füleiben, ahogy ész nélkül menekült a bűntett színhelyéről, mert ösztönösen tudta, ha a vad élet ezernyi feldühödött harcosa elkapja, neki vége… Szörnyű halállal. 

Látta a kiskamasz koszos arcát, ahogy leugrott a teherautó vezetőfülkéjéből, és egy pillanatra átfutott agyán az intelem, amit feljebbvalója adott. Hogy ne vigyen közéjük magával fegyvert. 

Csak élelmet, meg ivóvizet. Minden egyéb tilos, volt, mint a vadon élő állatok etetésénél, és ő azért is megszegte ezt a parancsot, és titokban csokoládét is adott nekik. 

Aztán lecsapott rá a hang. A fejében, nem tudta befogni a füleit, itt hiábavaló lett volna ellenkezni. 

– Szóval eljöttél hozzám… Nem hittem volna, hogy van benned ennyi kurázsi. Márpedig akiből én nem nézek ki valamit, az nincs is benne. Ennyire fontosnak hiszed magad, hogy hívatlanul beosontál, és lefoglaltad figyelmem milliomod részének századát, hogy gyarló kérdéseidre választ kapj. Remélem elégedett vagy a kapott tudással… 

– És most menj, kis kíváncsiskodóm, lehelj életet abba a testbe, mielőtt úgy dönt, elhagy téged, te pedig elhagyod őt, hogy itt lábatlankodj, örökre, ami nekem egy pillanat… 

A visszatérés volt az egyik legrosszabb érzés, ami az egész kalandot kísérte. 

Mintha arcul csapták volna egy nagy adag sötétséggel, hozzá nyakon öntötték egy nagy adag hideg kétségbeeséssel, és ürességgel. 

De amint testébe és tudatába visszaszivárgott az élet, minden más lett. 

Meglepetten kecmergett fel a földről. Fejét furcsán tisztának, figyelmét olyan fókuszáltnak érezte, mint még soha. 

Ott volt, ahol lennie kellett, nem máshol. 

Azt tette, ami elrendeltetett, nem mást. 

És az volt, aki valójában lenni akart, mióta az eszét tudta, nem holmi saját maga által kiötlött fantasztikus alak…