Boér Péter Pál: Egyik zápor sem te vagy...
Még homályosan látsz,
önfegyelmet erőltetsz, szép hosszú szempilláiddal feded el gyönyörű szemeidet.
Mindenhonnan kivágyik a fájdalom, és akár tenyérben tartott részecskék, úgy
csurran alá. Az első csepp homályos. Kilépsz önnön derengő valóságodból, már
nem érdekel a rád zúdított, sáros homokvihar sem. Szemeidből egyszerre ered meg
a belső zápor. Bár könnyítene, de nem...
Hiába rázkódik a tested, annak sincs
jelentősége, hogy maréknyi igazgyöngy a lelked. A patyolattisztára söpört
helyen is besötétedett. Szurokszínű mocsokdagonya latyakja lötyög, s tán sosem
tisztulna még tisztábbra a már zivatarrá változott könnyeső nélkül.
Vajon mennyi idő kell, míg elvonul, mert
a patakzó cseppek árja ugyan kifogy, de az ok nyomot hagyott. Belső eged
kéksége messze még. Barna, foltos mocsok fed mindent, csak egy szemmel
láthatatlan út érzete fénylik egy picit középen, amin enyhe cikk-cakkban vezet
fölfelé a keserűség ízben mérhető mutatója.
A külső és belső könnyek egymásba folyása
letisztít minden lengőhíd érzetet. Lebegsz, majd elsüllyedsz a kínban. Tudod,
egyik zápor sem te vagy, csupán egyszeri és megismételhetetlen csodálatos
műalkotás, akinek bármennyit bakancsolják érzelmeit, mindig kap annyi
tisztítót, hogy ha mást nem, azt a ködbe veszni látszó, lényegi fény-utat soha
ne tévessze szem elől.
Szép gondolatok.
VálaszTörlés