Csernus M. Júlia: Az Élet könyve

Réges-rég olyan író voltam, mint te, de aztán egészen más feladatot kaptam. Nehogy azt hidd, hogy ez csak úgy az ölembe pottyant! Sőt, ha megtehetném, akkor messzire menekülnék a rám nehezedő súly alól, ami ezzel a munkával jár, és mind-mind egyedül az én vállamat nyomja. 

Megint ez van, itt ülök ezen az átkozott repülőn, arra várva, hogy végre elhagyjuk a kifutót, és a levegőbe emelkedjünk. Te a mellettem lévő ülésen foglalsz helyet. Micsoda kellemetlen véletlen, hogy pont egy hozzád hasonló került a közvetlen közelembe! De ahogy jobban megnézlek, már tudom, száz százalékig biztos vagyok benne, nem véletlenül vagyunk mi ketten egy helyen. 

Ha valaki, akkor én sejthetem, mi járhat a fejedben. Látom ám a pillantásodat, ahogy a kezemben lévő könyvre nézel. Sosem láttál még hozzá hasonlót, igaz? Nahát, nahát... Csak nem felkeltettem az érdeklődésed? Azt hittem, keményebb dió leszel. 

Fogom a könyvemet, és úgy forgatom, hogy még jobban szemügyre vehesd. Inkább nevezném füzetnek, de ha kinyitom, pontosan annyi lap lesz benne, ahány ember van körülöttem, akkor mikor használom. Ó, tudom, mit akarsz kérdezni. Elég gyakran írok bele, naponta többször is, de az is lehet, hogy ugyanabban a pillanatban más és más helyen. Mit is mesélhetnék erről? 

Jobb lesz, ha inkább megmutatom! 

a kép forrása

Jelenleg itt ülünk ezen a repülőn, te, én, meg az a másik százkilencvenegy utas, meg az öt fő személyzet. Igazából, hattal többen lennénk, de egy fiatal házaspár egy szerencsés vagy inkább szerencsétlen véletlennek köszönhetően lekésték a gépet, míg egy négyfős család a reptérre igyekezve balesetet szenvedtek, és csak ketten élték túl. A szemedben megértés csillan. Pontosan. Emiatt zárták le pont azt az utat, amerről az a nászutas pár jött. Gyors a felfogásod, ez tetszik! 

Nézz szét itt az utastérben! Mit látsz? Semmit? Nem mondod komolyan, hogy te nem látod, amit én?! A fenébe is, ne most okozz nekem csalódást! Nézzük csak azt a légikísérőt! Igen, tényleg csinos, de ne arra figyelj! Vedd le a szemed a formás combjáról! A mellei is tabuk! Tudom, tudom, igaziak... És akkor mi van? Ne irigyeld, ahova te mész majd, ezt senki sem fogja nézni... 

Jó, kérek egy italt, hogy észrevedd, amit kell. A stewardess odalép hozzám, átnyújtja a narancslevemet, felcsúszik a blézere ujja, és így láthatóvá válik a már sötétedő kék folt a csuklója körül. A szeme alatt is csak a smink takarja a zúzódást, a sebet a homlokán meg a haja mögé rejtette. A tekintetedből süt a gyűlölet és a szánalom. Szóval megértetted, ezt a nőt veri az élettársa? Lenyűgöző, tényleg gyorsan felfogod a dolgokat! 

Ott, két üléssel előttünk az a fiú, Toma és a fiatal anyukája. A lány tizenhat volt, amikor Toma született, elszökött otthonról, mert a szülei azt akarták, vetesse el a gyereket. Pár évvel ezelőtt az apja magánnyomozót fogadott, és megkerestette a lányát, számtalanszor kért tőle bocsánatot. Sosem kérdezte senki a fiatal anyát, hogy ki Toma apja. Ugye neked is feltűnt, milyen csendes a nő, és milyen ártatlan őzikeszemmel néz a világra? Bizony, kihasználta a zenetanára, akibe a kamaszlány fülig szerelmes volt, erőszakkal a magáévá tette, majd kidobta, mint a szemetet szokás. A tökéletes áldozat, hiszen a mai napig nincs tisztában, mit tettek vele, a nő abban a hitben él, hogy ez így volt természetes. Jövőre találkozik egy férfival, aki minden este a sárga földig issza magát, aztán még a szart is kiveri belőle. Összesen két közös gyerekük születne, de mindkét esetben el fog vetélni, az egyik alkalommal a pasi ökle, míg a másiknál a lépcsőről zuhanás miatt... Hogy mi lesz a gyerekkel? Jobb esetben elbújik a mostohaapja elől, vagy éppen ha a részeg férfi végez anyucival, akkor Toma jön. Esélye sincs, ha minden így marad! De itt a toll, és én szépen leírom a füzetbe, amit kell. 

Ott az a nő például terhes, igen, arról a vöröshajúról beszélek, akinek csak úgy ragyog az arca. Fehérbort iszik, szóval még nem is tud róla. Kislánya lesz, aki híres orvosi kutatásokban fog nagy eredményeket elérni. Az asszony hosszú életű lesz, de a férje nem, ő rákban fog meghalni tizenegy év múlva. 

Ha figyelsz, akkor mindenkiről láthatod, hogy milyen helyzetben van most. Mondjuk ott van az a nagyon elegáns öltönyös öreg, akiről messziről süt, mennyi pénze van. Nem éppen tisztességesen szerezte a kezdeti tőkéjét, hanem ellopta a barátja találmányát, ami miatt az öngyilkos lett. Az öreg, hogy kiegyenlítse lelkiismerete számláját, manapság mindenkivel jótékonykodik, de mondanom sem kell, ez nem fogja eltörölni a régi hibáit. Jól sejted, a sápadtsága a betegsége jele, alig fél éve van hátra. Lehetnék kegyes vele, de miért is lennék? 

Ez így megy tovább, mindenki nevéhez felkerül egy apró megjegyzés. Ez az utolsó lap a tiéd! Csak nem félelmet látok a szemedben? Ó, nyugodj meg! A halál nem fáj, legalábbis nem jobban, mint az élet, de te nem most fogsz meghalni. Pontosan öt éved van arra, hogy mindent elrendezz magad körül! Én fogok visszajönni érted. 

Te is érzed ugye? Ahogy a gép megrázkódik, a szárny egy része leválik, majd a gép zuhanni kezd, és a pánik eluralkodik a fedélzeten. Néhány alkalom után hozzászoksz, hiszen ez csak ócska színpadi kellék. Sok-sok alkalom után a szabadesést már egyenesen élvezni fogod, és az sem ijeszt meg, ahogy az utastér kettészakad, azután a földbe csapódik. A robbanást később szépnek, művészinek fogod találni, főleg, ha csak az emberekkel teli gép egyik darabja robban fel, és a másikból hallod a fájdalmas nyögéseket, vagy ahogy többen halkan sírdogálnak, mert csakis ekkor fogod biztosra tudni, hogy sikerrel jártál. Megszereted a félelmet és rettegést az arcokon, ahogy az is, amikor a túlélők megérzik a szél által feléjük sodort füstöt: az égő haj, hús és csontok szagát, a halál semmivel össze nem téveszthető bűzét. Hogy miért? Mert ezzel új célt adsz nekik, másképpen néznek majd a világra. Azt fogják keresni, hogy ők miért élnek, és a többiek miért nem. 

Felállok, és még egyszer utoljára meglengetem előtted a könyvet, most látod meg először, mi a címe, és döbbenten nézel velem farkasszemet. Igen, ez az Élet könyve, nem a halálé. Bár a kettő kéz a kézben jár, és egyik sincs a másik nélkül. Elmosolyodok, hiszen már tudod, miért kaptál haladékot. Érzem, ahogy megfagy a vér az ereidben, és a szíved kihagy egy ütemet, de csak egyetlen pillanatra. Elfogadod, és még csak egy kérdést sem teszel fel? Öt év múlva átadom neked az életet, én pedig elfogadom a halált. Ellenségek leszünk, mert mindenki, akit te nem tudsz megmenteni, az enyém lesz, éppen úgy, ahogy most... Ó, tényleg nem láttad azt a fehérbe öltözött fiatal lányt ott hátul, aranyló göndör fürtökkel, tengerkék szemmel? Ő volt a Halál könyvének tulajdonosa, ugyanazt csinálta, amit én, csak épp nem akart megmenteni senkit! 

Elindulok kifelé a roncsból, a tekinteted még mindig követ, de a fejsérülésed miatt hamarosan elveszted az eszméleted. Hátrapillantok, pont akkor, amikor a fejed lebicsaklik, mire felébredsz, ezt az egészet álomnak fogod hinni, de azért tudni fogod, mennyi időd van hátra, és várni fogsz engem. 

Leülök a zokogó Toma mellé, megsimogatom az arcát, és megpróbálom megnyugtatni azzal, hogy újra és újra elsuttogom: minden rendben lesz. Hirtelen megkérdezi, hogy ki vagyok én, de nem válaszolok. „Angyal vagy?” Döbbenten nézek rá, aztán lassan megcsóválom a fejem. Akkor mi vagyok? Honnan tudom, hogy rendben lesz? Okos kérdések, de csak nézek rá, aztán mikor meghallom a segítség szirénáit, magára hagyom. 

Még egyszer utoljára visszanézek a túlélőkre, harmincheten vannak. Erősen megszorítom a könyvet a kezemben, majd egy autóbuszon találom magam valahol a németországi hegyekben. Kinyitom a füzetemet, negyvenhét lap. Tekintetem egy kék szempárral találkozik, ő már mosolyogva jegyzetel. Gyorsan írni kezdek, hogy legalább a tűzoltót megmentsem...