Ariana T. Dianis: A Macska-kő varázsa

Sötét erdő mélyén, a bokrok oltalmában fiatal nő üldögélt. Karcsú testét puha úti köpeny fogta körül, hollószín hajába bele-belekapott a lágy, esti fuvallat. Zafírkék szemét ismét körbejáratta az elé táruló tájon. Fák, bokrok, apró tisztás sziluettjei mindenfelé. Fegyvert nem viselt, félni sem félt különösebben. Várt. Várta a percet, hogy a telihold felragyogjon az erdő felett. A finom szellő kellemetlenül hűvös légárammá erősödött. Fázósan burkolózott a köpenybe, majd bokáira húzgálta alsóbb és felsőbb szoknyáit. A hőguta így sem kerülgette, csupán kissé kevésbé didergett. Tekintetét az égre emelte. A csillagokat is eltakaró sűrű fellegeket az egyre erősebb szél végre messzebb sodorta, látni engedve az őszi égboltot. Ragyogóan fehér korongként szikrázott fel a telihold, kékes fényével beborítva a tisztást. Vibrálni kezdett a levegő, a fák, a fű, minden flóra és fauna elmosódott. A fiatal nő lélegzetvisszafojtva figyelte a csodát, moccanni sem mervén. Alig néhány szívdobbanással később egy apró faház körvonalai kezdtek kirajzolódni. Áttetsző falai üveg-festett képre emlékeztették a lányt, akinek gyönyörködni sem maradt ideje a látványban, mert a ház minden szeglete megtelt színekkel, élettel, hogy a következő pillanatban már a valós világ részévé váljon, mintha mindig is a tisztáson állt volna. Ablakaiból gyenge fény derengett, a kéményből keskeny füstkígyó úszott az ég felé, de egyéb mozgás nem látszott. Percek teltek el, mire a fiatal nő kimerészkedett a bokrok közül, majd óvatos léptekkel megközelítette a házat. Épp csak rátette lábát a tornáclépcsőre, amikor az ajtó kivágódott és egy asszony körvonalai rajzolódtak ki, a bentről áramló meleg fényben. A lány ugyan ijedős sosem volt, most mégis hajszál híján a szívbaj vitte el. 

– Ki jár itt? – Lépett ki a házból az idős nő. 

– Jó estét – köszönt vékonyka hangon a fiatalabbik. – A nevem Ademyl. Ön Tremynia? 

– Nocsak. Évszámra nem nyitja rám az ajtót olyan, aki tudja a nevem. Minek köszönhetem a látogatást? 

Az asszony fölött jócskán eljárt már az idő. Alakja elvesztette nőiességét, bőre pergamen-szerűvé aszott, kontyba font haját is ezüstté színezték az évek, de szeme bölcs élénkséggel csillogott. Ruházata egyszerű volt, minden cicomától mentes. Ha a lány nem tudta volna, hogy szinte végtelen tudású boszorkány, bizony sosem nézte volna ki belőle. Ademyl torkot köszörült, igyekezvén visszanyerni az iménti ijedelemtől cincogássá vált hangját. 

– Boszorkány szeretnék lenni! – válaszolta határozottan. 

– Úgy – bólintott Tremynia. – Kerülj beljebb. No, gyere-gyere, nem kell félned. 

Ademyl a szerényen berendezett házba lépett. Nem kifejezetten ilyennek képzelte el az egyik legnagyobb hatalmú boszorkány otthonát. Kandalló, asztal, egy nagy, puhának látszó fotel, egy kisebb, háromlábú szék, könyvekkel megrakott polc, egy szőrtakaróval beborított ágy, valamint a falakról és mestergerendákról lógó szárított, illatos füvek. Ennyi és semmi több. Igazából nem is tudta, hogy mit várt, mégis meglepte a ház egyszerűsége. 

– Foglalj helyet – biccentett az idős boszorkány a székek felé. – Ülve csak kényelmesebb diskurálnunk. 

– Hova ülhetek? – Érdeklődött Ademyl tisztelettudóan. 

– Választhatsz. Ahova szeretnél. 

A lány nem sokat gondolkodott, leült a háromlábú kisszékre. Kicsit helyezkedett a billegő alkalmatosságon, aztán ölébe fektette kezét és várt. Tremynia megosztotta figyelmét a fiatal nő és kedves pipája között. Míg Ademylt figyelte meggyújtotta a dohányleveleket, majd aprókat pöfékelve kihúzott egyet az asztal körüli székekből, és ő is helyet foglalt. 

– Jól választottál – szólalt meg végül. 

– Miért, mi a baj a fotellal? – Nézett rá gyanúsan a lány. 

– Semmi a világon – vont vállat Tremynia –,csak túl kényelmes. Aki a könnyebbik utat választja a nehezebb helyett, jó boszorkány sosem lesz. Nos, tehát azt mondtad, szeretnél boszorkány lenni. Ismered a füveket? Tudod például, mi az a macskagyökér? 

– Hogyne. A szomszédom cicája. Minden hajnalban betrappol a házamba, kinyávogja az álmot a szememből, aztán mikor kipattanok az ágyból, elegánsan távozik. Na, ő egy igazi macska-"gyökér" – nevetett Ademyl. – Komolyra fordítva; a növényt is ismerem. Viszont, ha már a macskáknál tartunk. Úgy hallottam boszorkány csak az lehet, akit beavat a Macska-kő. Azért zavarom, hogy megtudjam, hol találom. 

– Macska-kő? – Hunyorgott cinkosan a lányra Tremynia. – Bizony az nagyon fontos. Minden boszorkánynak macska kő'! Ennyi a titok. 

– Kérem, Tremynia ne tegye ezt velem! Nagyon hosszú utat tettem meg, hogy megtaláljam önt! Komolyan kérdeztem. 

– Én pedig a lehető legkomolyabban válaszoltam – bólintott az idős boszorkány. – Ha el akarod érni a célodat, ahhoz bizony macska kő'. Minden jó boszorkány lelke eggyé válik egy macskáéval, mert ennek a lénynek bejárása van az összes dimenzióba, védi a szeretett embert mindentől, ami negatív vagy gonosz, és már a jelenlétével is gyógyít! 

– Tehát keresnem kell egy macskát? – pislogott Tremyniára a lány. 

– Keresned nem kell, majd rád talál, amelyiket neked szánta a Sors. Viszont feltennék néhány kérdést. 

Ademyl tétován bólintott, egyebet amúgy sem tehetett. Érezte, hogy Tremynia pontosan tudja mi az a Macska-kő, és hol található. Élt a gyanúpörrel, hogy az öreg boszorkány csak a bolondját járatja vele, azért tereli el a témát a kőről, a macskákra. 

– Nos, tehát az első kérdésem: mit teszel, ha rossz napod van? – Hajolt közelebb az idős nő. 

– Semmit – vágta rá meglepetten Ademyl. Fel nem foghatta, hogy jön ez ide. – Nem érdemes erőlködni a rossz napok ellen, mert azok is csak huszonnégy órából állnak. 

– Remek – bólintott elégedetten Tremynia. – No, és mi a fontosabb: a gazdagság, vagy a tisztelet? 

– A tisztelet – felelte a lány rövid gondolkodás után. – Mert a gazdagságért sokat kell dolgozni, de a tiszteletet csak megszolgálni lehet. 

– Helyes – mosolyodott el az idős boszorkány. – Végül azt tudod-e, hogy melyiket nehezebb nevelni: a kutyát, a macskát, vagy az embert? 

– Szerintem egyik sem nehezebb a másiknál. A kutyát védelemre, a macskát bizalomra, az embert becsületre nevelni egyformán nehéz. 

– Jól van lányom, látom, helyén van az eszed, és a szíved is! – nézett elismerően Ademylre a nő.– Most gyere velem. 

Felállt és elindult a hátsó ajtó felé. Amint kiléptek a szabadba, Ademyl eltátotta a száját. A hátsó kertben egy gyönyörűen megmunkált, hegyikristály kapu szikrázott a telihold fényében. Oszlopai között opálosan derengés hullámzott, átlátni nem lehetett rajta. 

– Csodaszép! – szakadt ki a lányból az első gondolata. – Mi ez? 

– Ez a Rejtett Utak Kapuja – adta meg a választ Tremynia. – Azért láthatod, mert belőled olyan boszorkány válhat, aki szebbé teszi ezt a világot. Feltéve persze, hogy valóban ezt akarod. 

– Ezt akarom! – felelte meggyőződéssel Ademyl. 

Igazán nem akart tiszteletlen lenni, ezért nem tette szóvá, de ugyan mi másért szelte volna át a fél világot? Jelenlegi tudásával legfeljebb vajákos lehetett volna, aki ért valamicskét a füvekhez és a kristályokhoz, de boszorkánynak lenni nem csupán ennyiből áll. 

– Ó, az közel sem biztos – nevetett az idős boszorkány. – Az agyad és a szíved lehet, hogy akarja, de az majd elválik, hogy a lelked is felkészült-e rá. Ha átlépsz ezen a kapun, két dolog történhet: vagy eljutsz a Macska-kőhöz, vagy otthon fogsz felébredni az ágyadban. 

– Ha nem jutok el a Macska-kőhöz, visszajöhetek? – nézett a boszorkányra reménykedve a lány. 

– Visszajöhetsz – bólintott Tremynia. – Hét év múlva. 

– Hét év múlva? – jajdult fel kétségbeesetten Ademyl. 

– Bizony. Hét évente van lehetőség arra, hogy beavatást nyerj. Amíg ez meg nem történik, még csak nem is taníthatlak. Most menj. 

A lány remegő lábakkal indult a kapu felé. Mindennél jobban vágyott rá, hogy már most megkapja a beavatást és valódi boszorkány legyen, mégis igyekezett minden gondolatot vagy érzést elengedni. Ha valóban a lelke mérettetik meg, teljesen fölösleges bármire is koncentrálnia. Amint megállt közvetlenül a kapu előtt, az opálos derengés hullámzása erősödni látszott. Hirtelen visszafordult Tremynia felé. 

– Ha esetleg mégsem sikerül átjutnom, szeretnék megköszönni mindent – mosolygott hálásan az asszonyra. 

– Igazán nincs mit – válaszolt a boszorkány. – Majd meglátjuk, mit hoz az élet. Az aggodalom még semmit sem vitt előrébb ezen a világon, tehát ne aggódj. 

Ademyl mély levegőt vett, behunyta szemét, majd átlépett a kapun. Igazából semmi különöset nem érzett. Talán kicsit kevésbé volt hűvös. Hazaért volna? Lassan felnézett. Végtelen megnyugvás áradt szét minden sejtjében. Nem otthon volt. Körülötte minden fa és növény millió színbe öltözve gyönyörködtette a szemet, az égen három hold ragyogott. Minden olyan ismerősen emberi volt, mégis oly idegen. Talán az álom és az ébrenlét határán látott már hasonlót. Tőle jobbra, egy sziklaszerű, szürke kő feküdt, három hold fényénél sem volt egyszerű észrevenni. Ahogy elindult felé, már biztosan tudta, hogy megtalálta, amit keresett. A szikla leginkább egy összegömbölyödve alvó macskára hasonlított. Semmi kétség, ez lenne hát a Macska-kő. Már bánta, hogy nem kérdezte meg az idős boszorkányt, hogyha megtalálja majd, mit is kell tennie. Körülnézett, hátha lát még valamit, ami segítségére lehet. 

Mire visszafordította tekintetét a kő felé, azon egy apró, pihésen cirmos kiscica üldögélt. Okos kis szemét Ademylre függesztette és halkan rányávogott. Sem ijedtnek, sem elhanyagoltnak nem tűnt, sokkal inkább úgy üldögélt a Macska-kövön, mint aki vár valamire. A lány közelebb lépett és kezét a kiscica felé nyújtotta. A pöttöm megszagolgatta a felé nyújtott végtagot, majd orrocskáját hozzáérintette. Ademyl elmosolyodott. Nem bírt ellenállni a kísértésnek, karjába vette a csöpp cicát, majd vele együtt leült a Macska-kőre. A kismacska mélyen a szemébe nézett és hangos dorombolással a mellkasához simult. Minden légvételével együtt rezgett Ademyl összes bordája, izma, minden molekulája. Ember még nem érzett olyan végtelen harmóniát, mint a lány, aki észre sem vette, hogy alatta a Macska-kő előbb halványan, majd egyre erősebben világítani kezdett. Ademyl érezte, hogy ha akarná sem tudná itt hagyni a cicát. Minden légvételük, minden szívdobbanásuk eggyé vált, a kőből áradó fény beburkolta kettejüket. A cirmos kis test odaadóan bújt a lányhoz, aki finoman cirógatta lelke másik felét. Már nem érdekelte, hogy miért jött ide, ujjaival a selymes bundát simogatva üldögélt, a világ leggazdagabb emberének érezve magát. A Macska-kő hirtelen szikrázni kezdett, majd Ademyl körül fénylő rúnák kezdtek őrült táncba. Ezer és ezer ősi jel kavargott a lány és a cica körül, míg végül kivált közülük egy. A rúna egyre közelebb ért Ademylhez, majd annak homlokára szállt és felfénylett. Ugyanennek a jelnek kisebbik párja szintén kivált a forgatagból, és a kiscica fejecskéjére röppent. 

A kép forrása

– Amíg életetek útja egy irányba halad, ez az ősi kötés köztetek szilárdan megmarad! – suttogta egy nem e világi hang. 

A rúnajelek örvénye amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Ademyl az arcához emelte a kiscicát és puszit nyomott a fejére. A beavatás tehát megtörtént. 

– Szerintem most már hazamehetünk. Te mit gondolsz? – mosolygott a pihés pöttömre. 

Magához ölelte cicáját, betakargatta köpenyével és elindultak a kapu felé. Tremyniának igaza volt – állapította meg vidáman. Minden valamirevaló boszorkánynak macska kő'!