Vasas Marianna: Tengerparti szellem

megosztotta: Porcelánszív



Bár a barátaim az aktív kikapcsolódás hívei, mivel jártunk már párszor Görögországban, azt a döntést hoztuk: ezúttal homokba dugjuk lábunkat, miután lógattuk azt.
A meglepően könnyen és minimális gémberedéssel eltelt buszutat követően röpke három óra is eltelt, mire elfoglalhattuk szállásunkat. Csoporttársam és barátnőm, Dóra szokásához híven ugratta bátyját, amire Laci azzal a jellegzetes kifejezéssel reagált, amire csak egy nagyobb testvér képes. A „bla-bla” hetyke kézmozdulata azonban nem az elnéző hatalmasság fitogtatása volt, sokkal inkább az elismerésé, amit húga szellemessége kiváltott.

– Te Évi, nem tudod véletlen, miért is kell a dinnye belsejét kocogtatni? – fordult hozzám Laci– Mert ezt a fejet hiába kocogtatnám, éppen csak a mag hiányzik belőle… Vagy várjunk csak? Az egyéb tartalom is! – majd húgára mutatott, ki a lényeg kardjának élét repítve vágott vissza.

Megmosolyogtató civakodásaikban igyekeztem a bölcs kívülálló szerepét felölteni, hol több, hol kevesebb sikerrel. Egyébként sosem voltam az a jelent megragadó fajta.  Néha ugyan sikerült megragadnom a pillanatban rejlő lehetőséget, de legtöbbször csak értetlen, elvarázsolt arcot voltam képes mutatni a külvilág felé. 

Mentségemre legyen szólva: ebben az évben ötvenedikként lapozandó olvasmányom a Görög gondolkodók című könyv volt. Szeretem a regényeket is, de ez nem az a fajta betűrengeteg, amin egyszer, legfeljebb kétszer, időrendhez kötötten fut végig szemével és lelkével az ember. Itt minden egyes szónak íze van, mégpedig letűnt, ódon, súlyos, rejtelmes… Ebben egy antik világ összes sóhaja benne él, a sárgult lapokon tapintható a régmúlt viszonylagos titokzatossága. 
Ha szellemi közelségre, és mégis nosztalgiára áhítozol, csak vedd le az antikvárium polcáról, és élvezd megfoghatatlan, mégis nyilvánvaló tartalmát (Persze, előtte fizesd ki… Nem drága mulatság, ám annál nagyobb)
Ha az univerzum korai, és véletlen sem kezdetleges eszméire szomjazik a könyvmoly, bátran rágja magát végig a sorokon. Ha épp Hérakleitoszra vágyik, az Ő mérhetetlen rejtélyek igazságára rámutató, gyönyörittas szavaira, akkor hát őt olvassa újra és újra. Ha megint máskor négy őselemre vágyik,  Empedoklészt, ha csak egyre, de azt nagyon, akkor a végtelen őselvét hirdető Anaximandroszt.
Ha pedig semmire sem vágyik, akkor Gorgiaszt.

El lehet képzelni, ilyen lelkivilággal hogyan is tudok buliról, napfényről csevegni, és mindezek időtöltéseiről fiatalosan kacarászni.

Kijelenthetem – nem túl mesterien. Bár sok minden voltam már, csak többszörös személyiségű nem, mindenesetre elég sokoldalúnak ismertek meg azok, akik egyáltalán megismertek. Kissé különcnek ugyan, de sokoldalúnak, aki több területen is otthonosan mozog, de kedvence a filozófia. Mindegy mi a tárgya a megismerésnek, csak emberi dolgokról szóljon, ám véletlen sem emberi társaságban.
Azok, akik csak érintőlegesen ismernek, alakváltónak neveznek. Akik futólag, azok elvarázsolt kisasszonynak. Akik pedig nagyon, azok inkább nem mondanak rám semmit.

Hódoltam hát bogaras időtöltésemnek, hogy 2018 júliusában ne a tűző sugarak égisze alatt heverészve szocializálódjak, bámulatos testű embereket kifogva az Égei-tengerből, hanem ókori filozófiát olvassak. Való igaz, impozáns színekkel kellette magát a környező tér: színes koktélok, aranyragyogást lepipáló homok, és nem utolsó sorban: álomkék tenger.

– Majd később megyek pancsolni – vetettem oda kósza szavaimat a világ legaranyosabb testvérpárjának, a könyvből fel sem pillantva. Mivel ismertek már jól, nem álltak neki győzködni, pedig azért invitáltak erre az útra, hogy kirángassanak belső világomból. Tudták, a „majd később” mit is jelent az én szótáramban. A „nem tudom” nem mellesleg nálam nemet jelent, a „majd később” pedig éppenséggel szintén nemet.  Vagy legalábbis pár napos eltolását annak, ami megeshet, egy vissza nem térő alkalom.

De én, ahogy homályosult és háttérré zsugorodott a tengerpart és megannyi sziluettje, akkor éreztem csak igazán, hogy élek. Nem megbotránkoztatásból és műveltség-kérkedésből olvastam azt a könyvet. Egyszerűen csak úgy magába szippantott, hogy felőlem cápafog-csattogtatás is szólhatott volna nyári slágerek helyett, az sem zökkentett volna ki. Másrészt legfeljebb tizenöt éves koráig olyan naiv az ember, hogy elhiggye: manapság bárki bármin meglepődhet. Az emberek felélték az Újdonság tartalékait, már csak a meglévők sütkéreznek a Nap alatt.

Én is sütkérezek, igaz, kozmikus szinten. Nem azzal a szándékkal jöttem persze, hogy olvassak: azért olvastam erről, hogy megismerhessem az igazi görög esszenciát, életérzést. És most eljött az alkalom, hogy teljes mértékben, testi valómban is érezhessem az Aurát!
Szemlélődésem, ahogy ki-kipillantok a jelenvalóba, az olvasás közben átélt kalandok, és az élmény tudata, hogy itt lehetek, nekem bőven elég. Nincsenek nagy vágyaim, azt hiszem…

Mivel a vízálló könyv még nem lett feltalálva, és nem is lesz, csak úgy határoztam, ősi érzetek ide vagy oda, hogy bemegyek Laciékhoz. Gondos naptej kenegetés után, és pár hideg víz-huhogást követően, elkezdtem hullámozni abban, amibe a folyóhoz hasonlóan minden valószínűség szerint nem lehet kétszer belelépni anélkül, hogy az ne más arcát mutatná. Önfeledten társalgó útitársaim alig-alig néztek bárhová is: ahogy ficánkoltak, és hátukra fekve lebegtek, szinte mindig csukva volt szemük. Azért néha szóba került a fagyi ára, vagy éppen az esti szórakozóhelyek délutáni felderítése.
Felnéztem az égre, sárga gyémántja a Napnak rám kacsintott. Én elbűvölve álltam ott, körülöttem vagy tizenöt fürdőző, de könnyen kizártam őket, ahogy az lenni szokott.

Nem tudom, a kevés alvás csúcspontjához, vagy csak az intuícióm megszületésének pillanatához lehetett akkor szerencsém, de a Kép megváltozni látszott.
Megállt az idő, dermedten álltak az emberek, mígnem lassan elhalványodtak. Hirtelen rengeteg, különféle formájú felhő kezdett el gomolyogni, én csak kapkodtam a fejem, annyi ismeretlenül is ismerős jelenetet láttam ott.
Fejemhez csaptam: de hisz ez a világtörténelem lepergése volt! Mégpedig visszafelé.

Elképedésem csúcspontja a mennydörgő hang volt. Mielőtt még Zeuszra gyanakodtam volna, udvariasan bemutatkozott a hang forrása:

– Pitagorasz vagyok, illetőleg az ő szelleme. Sokáig fontolgattam, szóljak-e hozzád, de végül is tételesen beadtam magamnak a derekam! Nos, ne mondj semmit, mert bár most a Te szemeddel és az én szívemmel láttatja magát a világ, a többiek valósága merőben más. Ők csak annyit látnak ismét, hogy bambulsz, tehát semmi különöset. Ha viszont válaszolsz, még furcsábbnak gondolnak majd. Így hát jól figyelj szavaimra! – Évi tátott szájjal és szívvel bólintott egyet.

 – És egyébként is felesleges beszélned, hiszen gondolatolvasó vagyok – A hölgy „ajjaj-fejére” csak legyintett az antik szellem – Először is, ne várj tőlem nagy-nagy bölcseleteket, és a hagyományos értelemben vett filozófiát. Hiszen abból már így is a kelleténél jobban kiképezted magad… És egyébként is.. . Az a magánügyed, milyen ismeretekkel bővíted tudásod. Ez dicséretes, megtisztelő, és különleges dolog. Mint ahogy te is az vagy. Ám – és itt jön a nagybetűs Ám – nem mondanálak sznobnak, sem holdkórosnak. Sok jelzőt használhatnék rád, miként a forgatagban sok tulajdonság átsuhan rajtunk, hogy annál nagyobb erővel hagyjon hátra minket, miután megtanultuk leckéjét. Egyet azonban biztosan állíthatok rólad: fiatal vagy. Ez nem egyenlő a felszínességgel, akármennyire is azt hiszed, még ha csak mélyen, nem bevallottan is. De különlegességed ne az elzárkózásban hasznosítsd, hanem a kapcsolódásban!

Szórd szét tudásod, apródonként, hogy más is töltekezzen belőle – Évi szeme felcsillant – de vigyázz! – tartotta fel mutatóujját az ókori szellem – mértékkel! És mindenekelőtt szeretettel! Ha teszem azt, most téli táj lenne itt – néha szórakozom a tájvarázsolással, mikor senki se látja – boldogabb lennél? – Évi bólintott félszegen
 – Nos, megértem, hiszen lelki alkatodhoz a merengő, ihlető hidegség illeszkedik leginkább. De figyelj csak! Örökre öreg gondolkodású akarsz maradni, nem unalmas az egy kicsit? Úgy élni, mint egy kilencven éves matróna? Ki mást se tesz az iskolába járáson kívül, mint olvas, bölcselkedik, tán még pipázik is? És mire fogsz emlékezni ebből a korszakból, mondd? Hogy szabadidőd nagy részét az öregségen és az élet nagy kérdésein való töprengéssel töltötted?
Így hát áradj, miként a mindenség árad, ha elfogadják őt, ha nem. Légy egy a világgal, oldódj fel a nevető szemekben, és sokkal több életet élhetsz majd át, mint ha itt tespednél, engem olvasva. Ez az igazi bölcsesség, nem az ékes szavak.
Évi nem bírta tovább, már majdnem nyitotta volna száját, mikor a felhőarc elhalványult. Helyette egy jól ismert, szajkózott, de sosem igazán megfogadott tanács rajzolódott ki az égre:

CARPE DIEM

– Csak elköszönni tértem vissza – kapott utoljára körvonalat az egykori nagy alak feje és hangja – Nem ragozom tovább, érted te ezt, bízom benned. Vigyázz magadra és a fiatalságodra! Üdv Neked!
Ezután mint villámcsapás, tért vissza a többiek valóságába a lány. Megrázta magát, és egy pillanatra úgy látta, mindenki őt figyeli. De ez csak káprázat volt, és már tudta: a Szellem benne él tovább. Az Élet Szelleme, ami a szemlélődés szellemét váltja fel. Nem majd: most.
Belső hang, látomás, esetleg megőrülés volt ez imént? A legfőbb szempontból nézve talán nem is lényeges kérdés.
Ennek a tudásnak a birtokában is persze kicsit más, kicsit mélyebb, kicsit idegenebb eleinte a társas lét. De csak addig, míg a feledés folyójába nem lép az ember, hogy minden új legyen számára.
Évi döntött: nem töpreng ezeken.
Legalábbis most nem. A kozmogónia még várhat.

– A szokásosnál is furcsább vagy – nevetett Dóri Évire.
– Meglehet – felelte száz élettel a hangjában az Alakváltó – hiszen most kezdem el felfogni, mit is keresek én itt.




Képforrás







0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése