"Itt születtem én ezen a tájon"

A szülőföld képét szívünk legmélyén hordjuk, hiszen ott láttuk meg a napvilágot, ott tettük  első lépéseink, és tanultuk meg anyanyelvünk első szavait. Ha pedig el kell hagynunk, úgy visszük magunkkal ezt a képet, mint legdrágább kincsünket, melyre mindig vágyakozva gondolunk. Alábbi kollekciónkban kortárs költők irnak szülőföldjükről, az otthon, a szülői ház melegéről, a honvágy soha be nem gyógyuló “sebéről”.

B. Tomos Hajnal

Mint mikor földet ér…

Mint mikor hosszú

zuhanás után

földet ér a hópehely:

hazaérkezel.

Megmerülsz a legismertebb

föld illatában,

eléd jön a kert száz színben

párálló tenyészete

s mint kiben hirtelen

lángra kap a szomjúság,

ajtókat társz,

enyhet szívsz a függöny

lenge selyméből,

ágyad habja süllyeszt

a legpuhább álomba.

Itt ébredni reggelente,

mint hópehely hosszú

zuhanás után,

nem lehet szilárdabb

biztonság sehol.

Sógor Zsuzsanna

Emlék gyermekrajzra

festhetsz képeket

rajzolhatsz kacskaringós utat

madarat mely szárnyal

a könnyű kék ég alatt

házikó előtt patak folyik

egy kis híd azon átvezet

a házikó kertjében virágok nyílnak

dús lombú fán az ágak között

fészkében madárpár pihen

a füst a kéményből vígan kunkorog

a tetőn mosolygós piros cserép

az ablakokon fodros függönyök

az ajtó mellett üldögél egy cica 

rajzolhatsz kilincset az ajtóra

benyithatsz és otthon lehetsz

Barna Júlia

szülőváros

az élet kifordított üres zseb volt

az idő itt semmivé változott

a szabadság csábításaitól távol

mozdulatlan éltem mint a fák

melyeken moha nő a napfény túloldalán

csak ámultam a lenni merők hadán

akiket hökkenten enged futni a hajnal

szívtájba hűtlen gyökereztem

elszegődtem volna a mesékbe

makrancos királylánynak

igazmondónak sárkánnyal vívónak

de az út nem kezdődött sehol

és mindenhol vége volt

itt minden ismétlés:

egyszer megéltre ráadás

egyformán múlnak

a jelentőség nélküli napok

a jelen pórusain a múlt átszivárog:

a reménytelenség ugyanaz

az idegenség nő

az üresség teljesedik

B. Tomos Hajnal

Invokáció a röghöz

Mikor szobám szaga

immár elviselhetetlen lesz

és csontjaim sirámától

menekül az éjszaka –

mikor jajjal kezdődő mondataim

minden fülbe viaszt öntenek

és kísértenek,

mint elvetélt magzatok az álmok,

hogy megszökött ösztönök

nyögése gyötörjön

az ágyon –

Te befogadsz:

súlyos ajtóidat

döngve tárod ki előttem

s egy utolsó sóhajjal

magadba szívsz:

szülőföldem.

Barna Júlia

itt élsz

a nyári filmen a lépcső mellé ültetett tuják

a kerti csap a szilvafa alatt

gyereknevetésen pattogó

szomszédba átdobott labda

más évszakokban persze mássá válik arca

különböző szögekben süt rá a nap

melegíti a fehér falat

eső gyöngyözi ablakát vagy ködben áll

(mintha csak gondolatban állna már)

vele élted változásait így lett tiéd a ház

most már hasonlít rád

mint gazdáikra a korosabb kutyák

lassít korlátoz nevel:

az átlagból kilengő gondolatokat

átszabják a zárt terek

és mint a meggondolt faliórák

megadják a napok ritmusát: ébredés rigódalra

a fény négyszögekben érkezik a házba

a reggel magához hív reményekkel kábít

a dél: a nap-zománcos fű fa tető

amelyre a délután izzó kékje nő

az esték halvány holdja: hitfogyatkozás

a ház: a szabadság kő-foglalata

te: benne kerengő nyugtalanság feszes vibráció

hűtlen lennél a tárgyakhoz

cserélnéd a bútorokat de ők megtartanak

kölcsönös birtokbavét:

róka-fogta csuka csuka-fogta róka – menekülnél

a ház kitárt karú szorítás: elengedne felejtene

unottan rádzáródik mégis örökre

ha nem leszel léted halvány hiánya kísért benne

porszemek között lebegve

Zelenka Brigitta

Szülőföld

Tárt ölekkel váró bölcsőm,
honnan soha el nem jöttem,
s hová mindig hazatérek
ujjongva vagy bú-szövötten,
hol az erdők égig futnak,
s fenyveslankán, tölgyes alatt,
szelíd völgyek hűs rejtekén
gyöngyforrásból élet fakad.
Táltosok s tündérek hona,
magyar föld e kies tája,
itt csodákat csengnek mesék,
s szállnak regék szájról-szájra,
szárnyas lovak patája szór
csillagösvényt bársony éjben,
küzdelemről s helytállásról
itt zeng a dal a legszebben.
Évszázados vártemplomok
harangja ring, ide hallszik,
sorsuk kő-sors: őrző bástyák
hajnalpírtól éjsötétig.

Örömmezőm anyaföldje
apáinkat őrző röggel,
hűvös alkony takaróján
a túlpartra te ringass el.

Józsa Attila 

Genézis

ott, ahol a tomboló szeleket

járomba fogják

a  sok-nemzetiségű madárijesztők –

ott, ahol a hegyi patakok medrében

aranymosók egykori lábnyomát

villanó pisztrángok súrolják fényesre –

ott, ahol a kopjafák tövébe

imádkozni letérdel a vándor

s belső kamrájában sok száz gyertya gyúl –

ott, a szivárvány hajlatában,

hajnalkoszorúba fonva

született a fiam.  

Kozák Mari

Minden hazatalál

Láttad már,
mikor messzi barázdákról
hazaindulnak a léptek,
és fáradt szavú esték
ember házába térnek,
asztalon pislákoló mécses
mosolya keserédes,
a csend ma oly ünnepélyes.

(Ma vendéget vár a ház,
egy régi emlék érkezik,
és az ajtó előtt némán
színes ruhába öltözik,
hisz nem való a fekete,
a ma, az öröm ünnepe.)

Láttad már,
ahogy a ház előtt a boglyák
arcuk szépítve
tekintgetnek fel az égre,
a vén kútágas
lekacsint a mélybe,
az összegyűlt tócsáktól
most bocsánatot kérne.

Láttad már,
mikor a fáradt léptek
hazaérve
meztelen küszöb elé térdelve
megkésett nyár melegét
ringatják ölükbe',
az eső meg könnyével
mossa tisztára a házfalat,
letöröl álmokat.

(Ma vendég érkezett,
a parázs kandallóba
kérezkedett,
egy ölelés pihent a széken,
ablakban várt a pillanat,
emlék simogatta a falakat.)

Láttad már,
mikor messzi barázdákról
hazaindulnak a léptek,
és fáradt szavú esték
ember házába térnek,
az eső meg csak mossa,
mossa a falakat,
míg a léptek csendben
hazatalálnak.

Zelenka Brigitta

Honvágy

Kimondva honvágy, gondolva álom,

mikor az ódon utakat járom,

ha tavasz zizzen és lobog a nyár,

vagy őszi ködök bús borongásán,

hol gesztenye koppan, és susognak

régen hallott veretes szép szavak,

s  fapadok alatt kattogó vonat

dobbant a szívvel letűnt dalokat…

Mint pókháló szőtte finom lelet,

és föld mélyéből rebbent üzenet

csüngnek az emlékek idegszálon,

ha elfogy a perc, s lehull az álom:

kimondva “honvágy”, de holt már a “hon”,

csak “vágy” barázdál fájást arcomon.

Nászta Katalin

Vágyom

hát vágyom az otthont

amikor a konyhába befordultam

és kizártam a lépcsős szuterénből

a rétet

a parkot

a libalegelőt

de hazudnék

mert ami után vágyom

az a béke

ahol nem kiáltanak rám

sem utánam

az az apám nyaka

ahol ültem

anyám keze séta közben

az első azzal a fiúval

aki még a kezem sem fogta meg

oda vágyom

ahol érintetlen voltam

fehér volt a bőröm

s a nevemen szólítottak

2.

mindenképpen belekerül

egy kicsi fekete

ha ez nincs

még kontúr sem lenne

felolvadnának egymásban

a dolgok

pedig azok csak külön

egymástól tisztes távolságra

érvényesülnek igazán

a gondok

ott kezdődnek amikor

összemosódnak

és nem lehet tudni

ki vagyok én

ki vagy te

3.

abba a pillanatba

amikor a járdaszélen ücsörögve

elképzeltem, hogy megváltom a világot

nem tudtam, épp erre vár

csak azt hogy a szomszéd kertben van gyümölcs

nálunk csak orgona termett

vagy olyan, ami tiltott

hittem, a párhuzamos utcában

nem tudják ki vagyok

boldogan téptem a zöld szilvaszemeket

finomabb a vacsora sem volt

s míg a magokat gondosan lerágva

járdaköveket számolgattam

a repedéseket gondosan kerülve

tudtam, ha oda sem nézek

fehér szakállával Isten

akkor is figyel vigyázva rám

az volt a béke

az a nyár

amikor még velünk lakott

az apánk

és a lakásban éjszakánként

boldog csend honolt

Zelenka Brigitta

Otthon

Az almafa ága tele virággal,

élet zsong, zúg az áldás benne,

csukott szemmel is látom a távolt,

szívem indulna, hazamenne…

Zendülő húrrá feszül a lélek,

értem jönnek ma a tegnapok,

gyöngyperc emlékek gurulnak szembe,

s reámzúdulnak az  illatok.

Patyolatruha leng a tavaszban,

fényzuhatagját szórja a nap,

ablakok nyílnak, s csengő kacagás

a dűlőútakon szétszalad.

Osztódnék én is ezer darabra,

ennyi csak, amit még adhatok:

ős- rögben fogant hon-gyökerekben

átölel múlt, s majd a holnapok.

B. Tomos Hajnal

A ház

A ház, amelyben lakom,

amelyben tegnap és tegnapelőtt is laktam,

ahol apám és nagyapám élt,

félelmetesen kezd hasonlítani rám –

főleg igy profilból,

pont olyan, mint én,

vagy inkább én vagyok

a ház eleven mása:

minden rázuhanó zápor

mintha fejemen kopogna,

s ablakai szemével

tekintek néha a túloldalra.

Egyre kényesebb ez a forma:

kiköltöznék, végleg leráznám,

vissza se néznék,

ha nem lenne bőrömhöz forrva.

Sógor Zsuzsanna

Találkozás

Egyszer láttam a dédapám.

Én kislány voltam még. 

És ő már nem élt. 

A konyhakertben saláták, 

zsenge borsószárak között  botladoztam.

A kis házban odabent dédanyám, 

nagyanyám, anyám, nénikéim 

szóltak szaggatott szavakkal,

s elhallgattak súlyos sóhajokkal.

...Ha nem hal meg tífuszban

az első háborúban, 

minden másképp lett volna tán,

nem lennénk most ilyen árván...

Hallgattam őket riadtan,

a múlt árnyékai ráncokba

gyűrődtek arcukon,

bennem tehetetlen 

együttérzés és fájdalom,

kimentem hát a kertbe.

Ott fény volt és tavasz.

A puha földbe giliszták fúrták

furcsán puha testüket,

bogarak sürögtek 

ismeretlen térképük útjain,

a világoskék égen cikáztak 

apró madarak.

Éreztem, árva vagyok én is,

mert nincs dédapám,

ha élne, minden másképp

lett volna tán,

és tudja ezt ő is,

a dédapám,

a legárvábbak mi ketten

vagyunk talán...

A kert végében nagy nyárfa állt,

alatta én,

felnéztem, s a rezdülő levelek 

zöld ezüstjén megláttam tekintetét...

Sokáig néztük egymást, 

mi, a két árva,

kik megtették egymásért,

mit még lehet. 

Gősi Vali

Illúzió

Álmomban olykor haza indulok

a folyón ívelő öreg hídon át,

és összeáll a régi, szétesett világ.

A domb fölött hűen őrködő templom

a fényben újra fehéren ragyog,

hársak édes illata bódít,

míg harang szavára lassan ballagok.

Hozzám hajolnak a jegenyék az úton,

árnyukban kicsit megpihenek,

és magamhoz ölelek közülük néhány

megfáradt, ráncos kérgű öreget.

E  szelíd vidéken némán megállok

minden éledő emlék előtt.

– ismerős bokrok sóhajtják kérdőn:

hová tűntek a beszédes tegnapok…?

S vezekelve hűtlenségemért,

lehajtott fejjel imát suttogok:

lelkem terhét, a maró bűntudatot

vállalt sorsommá áldással fogadom,

amiért a kedves, otthoni tájról

– legalább néha-néha álmodom.

Kozák Mari

Csak egy gondolat

Költöző madár az ember
ősszel messze vidékre menne
álmait csomagolva siet – fél
nem talál haza sose…

csak ringatja karján a tavaszt
majd csókol arany-nyarat
kandalló parazsán éget havat
hiszi minden neki marad…

vállára veszi a vágyait
selyembe csomagol pillanatot
s arca ráncai közé rejt
tegnapról itt maradt álmot…

fát ölel szalad a szélben
kacagást mímel hangosan zokog
eresz alatt keres fészket
hiszi egyszer ott lakott…

költözik ősztől – nyárig
nem marad veszteg ma sem
fészket rakna – fázik
ma tüzet gyújt holnap álmot éget.

Költöző madár az ember
ősszel messze vidékre menne
álmait csomagolva siet – fél
nem talál haza sose…

Barna Júlia

a régi ház

sűrűn áramlik egy másik valóság

kívülről nézném síkjába ránt:

tágas gyermekkori délutánra csordogál a fény

a kertben csupa ismerős növény

jázmint lélegzem és orgonát

– őrző-védő ragyogás –

álmodások nem-történések színhelye:

az emlék mégis ritkán valóságos ennyire

itt lakik a múlt idő: minden a maga helyén

fecskefészek az eresz alatt

minden tavasszal újratapasztva

galambok a padláson a tőlük elvárt harmóniában

a ház sors-rengésem epicentruma

(itt születtem egy semmit nem ígérő szerda reggel)

a tűzhelyen sziszegve nyújtóznak egymáson túl

unhatatlan színeket lövellnek a lángok

és az álmok

tejeskávé illata sompolygó macska

tárgyak bútorok múlt százada:

ez a barátságosabbik arca

elsötétedik ha mélyen belenézek

vastag fallal véd mint a bőröm börtönöz

innen nincs menekülés:

az ablakok fényvisszafordító tükrök

az ajtón nem kopognak vendég-örömök

a hajdan rábízott titkokat őrzi:

az elveszett múltban elveszett jövőket

nem üdvözöl nem ismer:

áll magasan fenyegetően

mint szorongó álmomban egyszer az Isten

 A képek B. Tomos Hajnal saját fényképei.