Ha a szem a távolba réved...
Az ábrándozás nem
feltétlenül öncélú légvárépítés. Álmok nélkül kevesebb szín lenne a
mindennapokban. A merengés a múltat szépíti, a jövő félelmeit pedig szelídebbé
teszi. Kortársaink ezeket a belső folyamatokat öntötték versformába.
D.
Bencze Erzsébet
Álmok. Vágy. Vallomás
Szívekhez szelídült,
lélekben lappangó,
melengető melódia,
s benne a lényeg,
a nagy harmónia,
vallomás,
rejtőzködő vágy.
Csak a zene, mi
hallható...
Ujjaid alatt elhaló
moll akkordok
verőfényemen újra
virulnak.
Minden bú, mi
fojtogatott
szertefoszlik a
dallamokkal,
s trillázó
igazgyöngyként
gurulnak szét
ajkamon...
Ha te muzsikálsz,
kigyúl napom,
Korábban ragyognak fel
a csillagok...
Az őszi ködben eltévedt
álmaimat
felborzolja egy zengő
dúr,
fergeteggé dúsul
bennem,
vérembe szánt,
elringat,
szívem peremén a jég
felenged,
szerelmem újra
lázba sarjad...
Sosem múló káprázatával
indul Ámor lángoló
diadalára.
Szemem tükrében titkok
üzenete,
mélyében fürdik a
kimondhatatlan,
majd könnyezve megered.
–
Zubog a zene, a
test ring,
sejtelmes táncba, édes
kábulatba visz. –
Zsongó, halk futam a
zongorán
zöldbe hajló álmaimmal
szárnyat bontva,
karodban talál...
Megbabonáz a kéz,
mely száguld a
billentyűkön.
Oldás és kötés, mindegy
már.
A szerelem forró, lázas éjszakán
mézet és csókot lopni
jár...
A Vénusz bekacsint
ablakomon,
test a lélekkel helyet
cserél,
hangtalan készülődik a
szenvedély. –
Elszégyelli magát a
Hold,
egy felhőbe burkolózik,
mielőtt a pirkadat
anyjának
végleg átadná helyét...
Paál Marcell Hesperus
Nyári
alkony
Bódult
nyári alkonyatkor,
a
nádas lágyan suttogott imát,
s
fohászra kulcsolt ágakkal,
közelebb
húzódtak a parti fák.
Lankadó
utazó lett a Nap,
álmosan
nyoszolyát vetett,
a
dombok keblére borulva,
félholddá
vált a víz felett.
…
és meglassúdtak a zajok is,
lusta
csobbanás kuttyogott,
vándor
vihar vad morajlása
hangolt
a stégen bádogot.
…
majd hirtelen pisszent a csend.
Mint
nesztelen sikló könnyű halál,
lombot
burkolt és lélegzetet;
nyomába
érve az idő - megáll…
Valahány
múló érzékemet
megtöltötte
szent pillanattal,
átírta
minden sors-ívemet
reám
hulló élő malaszttal,
s
vacogva vártam a fák alatt,
alkony
peremén billegő léttel,
hogy
kezed érintse vállamat,
s
békét hints belém – nyitott tenyérrel...
Albert
Zsolt
Olaj a fény
Megint elkerültelek.
Az asztalon könyv s
benne levél,
pedig egy úton járunk,
mégis alig látlak.
A szék hűvös,
mozdulatlan.
A vasalt terítőn
virágok egy dimenzióban,
ingem rám tapad,
izzadok reszketek,
láz gyötör s hiányod.
A házban este lesz,
becsukom a szemem,
alápréselem emléked és
hangod keresem.
Csend bárddal hasít a
zajba,
mint amikor az ajtót
becsapom
és a világ kint reked.
Forró láthatatlanban
lépkedek,
azokon a helyeken ahol
elvesztem
és te mindig
megtaláltál.
Mikor olaj lett a fény,
kenet a nap,
amerre mentél rózsát
szült a sivatag.
De most csak szobám van
és asztalon hagyott
szavak.
Hatvanhat lépés egy
pillanat alatt,
míg a betűk felizzanak,
mintha itt lennél,
kinyílsz, hogy olvassalak.
B. Mester Éva
hamuba
sült
tükröm
voltál szemedben
láttam
magam fényedben
vágyam
voltál tengerem
szárnyakká
vált a kezem
elégett
a távolság
forró
pernye kavalkád
hamuba
sült szerelem
homlokomon
bélyegem
tiszavirág
örömöm
emlékekbe
kötözöm
menekül
a pillanat
mindig
így volt így marad
Cs.
Nagy László
Félig telt
pohár-szonett
Örökös, feléig telt
pohár az élet,
cseppenként töltve
mindig csak kevés
mi valóban színig
töltené, a lényeg,
múlások szélén örök
keresés,
mi az mi fontos, és
fent még túl se csordul,
kitöltve benned az üres
teret,
szennyével nem áraszt
el körötted orvul
ösvényeket, hol lépni
még lehet.
Alul sűrű a volt, felül
a meg nem élt
kínálja eléd, hogy
beléd csepeg,
s a lesz ürességét
valósra elcseréld,
és ott állsz, magaddal
telt pohár kezedben,
a kortyot elcserélnéd
mindenért,
ha egy volt mosoly az
életedbe cseppen.
Ernst Ferenc
Tiéd
egészen
Széket
faragtam
magamban
gyere
ülj le.
Itt
belül
nézz
körbe,
érezd
otthon magad,
ne
maradjon semmi
észrevétlenül.
Italod
legyen
a
vérem,
hozzá
a zene
szívem
ritmusa,
étked
testem
vágyban
pácolt
édesen
forró húsa.
Tiéd
vagyok
bátortalan
merészen
vágyom,
vágyom,
hogy
rész legyek
a
kettőnkből
készülő
egészben.
Németh Alexandra
Kimondatlan szó
Szavaid
még most is kimondatlanul
ülnek
ott az ütött-kopott karfán,
mintha
fogasokon lógnának mozdulatlanul
szűk
szájam szélin tengenek csupán.
Koldulja
már amott a „szeretleket”
reszketeg
utcaszéli könyörög,
de
frissen mosott leplével hiába öltöztet
csontomban
vásott szava nem zörög.
Felmart
karomon szipolyod mit sem ér
s
csak kívánod viszkető tenyerem,
ne
hidd, hogy arcodon a bőr ettől lesz majd fehér,
hol
a kimondatlan szó egy verem.
Kránitz
Laura
Múlt idő
Üvegarcokon szomorúfűz
árnya.
Viaszbábokon néma
testbeszéd.
Hangod itt hagytad,
üresen kong bennem.
Húzz magadhoz, ez véd.
Pádár Erika
Homokóra
Homokóra
Mint
egy homokórán,
Átfolyik rajtam az idő,
Kezeim között, ahogy tágra nyílik,
Apró résen átszökik a mélybe,
Sikló a tér. Lopott ábránd.
Porszemek súlya feszít
Fordulatra készen,
Távolra esik minden kényszer,
Amint közel ereszt szűk medrében,
Szép álmom két szemében,
Reszket szívem körül
A membrán játék.
Átfolyik rajtam az idő,
Kezeim között, ahogy tágra nyílik,
Apró résen átszökik a mélybe,
Sikló a tér. Lopott ábránd.
Porszemek súlya feszít
Fordulatra készen,
Távolra esik minden kényszer,
Amint közel ereszt szűk medrében,
Szép álmom két szemében,
Reszket szívem körül
A membrán játék.
Székely-Máté
László
– Száz hajó –
Karvalycsőrű szerepek,
változatlan báj
Legyél te a bulldózer,
én az akadály
Palackpostát visz az
ár, sziklás földet ér
Óceánon elvesző
névtelen levél
Szétkenődő lábnyomok,
váratlan pofon
Kergetőző vérpatak
csillog arcomon
Álomittas ígéret,
kőlevesed fő
Túl könnyűnek ítélt egy
fáradt vámszedő
Elhajított ezüstpénz,
harmatgyenge fű
Feldarabolt földgolyó,
mégis egyterű
Ármánykodó látnokok,
nincsen tarka hó
Színes tengert álmodok,
úszik száz hajó
Zagyi
G. Ilona
Angyali érintés?
Csak egy érzés... nincs
misztikus, fénylő látvány.
Valami azt súgja, nem
maradtam árván...
figyel, kísér... vigyáz
rám
egy sejtés... valami az
egyedüllétben,
a nappali fényben, s éjjel
a sötétben.
Akinek nem számít, hogy
mennyi a vétkem,
tán angyallá
született... azért, hogy féltsen.
Ismeri járt utam.
Különös párhuzam
a törékeny léttel... az
időtlen térben.
Megértett, békés jel a
semlegességben,
mint szívdobbanás,
hozzátartozás.
Nincsen rá szó, talán
az Ima is kevés...
elgyászolt, mégis itt
maradt gondviselés...
Kapocsi Annamária
Álomtalanok
Léggömböt
dob a távolság,
lélekteát
főz az idő belőlem,
belőled,
nem marad semmi,
csak
ez az örökké kis menni.
Buszra
teszem magam,
érzelmi
netovább-ok púpjain
csontot
kacag a bábfilmfigura,
otthon
maradt az érzelem.
Fel
nem foghatja senki már,
hogy
semmi nem tartja homlokom,
mögöttem
is van a Csókolom.
Mint
elhagyott utcákban a köszönés,
kopogássiető
örvendés,
int
a kéz, a fej halad.
Lefelé
forduló biccentés alatt.
Most?
Tarkón nyom az éj,
nehézsúlyú
az álmodás,
le
is győz - hagyom. Hagynám!
Ha
volna, nem csalás.
Elkelne
némi álmodás.
Arany-Tóth
Katalin
Várlak
Mikor lépted távolodni
látom,
vállamra omlik egy
bénult világ.
Gondszülő bánatot érlel
a távlat:
roskadva vonszolom a
magamba
gyűrt elégiákat,
miközben futni
akaró elhagyatottságom
lázadón
követelve, maradásodért
kiált.
Mint zsoltárok hitébe
vésett
időtlen ígéret, mégis
hiszem
az örök valót, s mint
jámbor
angyali kísértet,
lelkemmel
nesztelen kísérlek –
remélve,
hogy hagytál magad
mögött
valami szelíd
vigasztalót.
Magányba lapuló napok
ölébe
bújva várlak, s hogy
létezel,
csodállak! S dacára e
torzított
világnak, merem
kimondani:
tőled se kétség, se
halál el nem
választ… mert sorsom
vagy,
s én sorsod vagyok.
Az Ég szava suhan el
mellettünk
olykor, s közben ránk
tekint egy
születő csodát sejtető,
kristály
pillanat. Úgy járva át
a bennünk
bolyongó
szivárvány-utakat,
mint a kolostorok
levegőjében
meghúzódó, csöndes
áhítat.
Éjbe olvadó nappalok
fűzik
gondosan feléd az idő
sugár
fonalát, s én, a remény
szűk
szegletén át közelgő
jöttöd
figyelve, árván várok
rád,
mint tiszta fényű
hajnalok
szívébe nyíló, apró
virág.
Vasas Marianna
Kifejlés
Ahová
nagyon nem futnak idegek,
oda
fut minden nagyravágyás,
sürög
a forgandó, egyedül
a
szinapsziskuckóban élő álmodozó
tudja
már, nem egészen idevaló,
hiszen
Ő minden csinnadattráról lekésik,
de
ha rezdül, az felhatol a fényig,
melyre
a vakuvillanás vak marad.
Mert
az idegsejtek találkozóját nem Ő kési le,
panelszín
kivetülő arctalan sziluettjébe
borzad
bele barátja: a szürke hold,
néha
Ő maga is szürkének tűnő,
pedig
közelebbről nézve bizony
az
ezüst észrevétlen értékével
halmoz
hangulatot, hatást,
szikrázást,
belül ringató árapályt,
de
ők nem látják,
nem
fullasztja őket a visszaható sár,
ide-oda
cikázó tespedés az ő saruk,
szenvtelen
seszavaik mérgezett nyila
–
mely károsabb mint az átéléstől szennyezetteké–,
levegőbe
semmisül mind.
És
kiserken föntről az éter vércseppje,
korognak
hiába-teljességek,
hiába-hiányok,
egyetlen nullagörcsbe érő láncok,
a
kör bezárul, és a kör nem sebez,
csak
aminek két éle van, az éltet sebezhetővé,
az
fakaszt és pezsdít bíbor áramlatot.
Erekbe
hömpölyög ez a fájdalomlágy világ,
minden
ízében átélve nem is lehet szilárd,
nem
mindenki kortyolja a legédesebb keservest,
csupán
az álmodó osztályrésze
a
gyönyörűségtől fejlődő szenvedés…
–
a hajnalt inkább az Ő
tátongó
szemében keresd.
Hajnal Éva
rebbenő
hátamon
holdfény hegedül
tétova
tincseimen
végtelen
csöndjeink járnak
hajfonatomban
hajnal ül
rebbenő
szívveréseim
utad
mutatják
várlak
Vincze Andrea Viktória
Fénykoncert
...kristályarcú
reggel,
–
szelíden áramló langyos
szelek,
az
erkélyajtó résnyire nyitva,
halkan
perlekedve
zörögnek
a fán
a
levelek.
Halkuló
napfelkelés,
–
sárga fénybe öltözködnek
a
házfalak,
forró
kávé, fahéjjal keverve,
s
néma sóhajokká simulnak
bennem
a szavak.
Reggeli
az ágyban,
a
keresztbe vágott zsömle
bekebelezi
a
fóliából kibontott
sajtokat,
–
a desszert crème brûlée,
a
tea zölden finom,
s
ablakom előtt
fénykoncertet
adnak
a
szerelmes szárnyakon
billegő
madarak...
Képforrások:
Köszönöm a megjelenést. Szerzőtársaimnak szívből gratulálok!
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésKöszönöm a lehetőséget a megjelenésre és minden alkotónak gratulálok. V. Andy
VálaszTörlés