Eliza Beth: A vég…
Hatalmas csattanással vágódtam a talajba. Fékezőrakétáim
felmondták a szolgálatot, hajóm darabjaira hullott. Csupán a mentőkabin maradt
épen valami csoda folytán. Áldottam az eszem, hogy oda zárkóztam be.
Megmozgattam és sértetlennek találtam magam. Kimásztam a kabinból.
Első találkozásom az idegenekkel nem volt olyan rémisztő,
ahogy a legendáinkban él. Először is nem voltak zöldek. Szép halványkék színű
szőrzet borította ruhával fedett testüket. Bár két lábon jártak, mellső
végtagjuk hosszabb volt, mint a miénk. Sötét gombszemük figyelmesen tapadt rám,
fülük érzékeny radarként mozgott. Egymással gondolati síkon kommunikáltak, de
pillanatok alatt képesek voltak megtanulni és beszélni a mi nyelvünket. Nyilván
az én agyamból szívták le…
Azonnal körülfogtak. Nem fenyegettek, bár a nyilvánvaló
túlerő anélkül is elég nyomasztó érzéssel töltött el engem. A vezetőjük
megkért, vegyek részt egy vizsgálaton.
– Nem kell félnie, nem fogunk semmilyen gépet önre kapcsolni,
sem zsinórokat, sem más egyebet… csak tudni szeretnénk, hogy jutott ide és
miért jött hozzánk? Várható-e, hogy jönnek még? Számítsunk-e invázióra, vagy
magányos látogató? Ilyenek…
– Ha invázióra készülnénk, azt úgysem árulnám el – mondtam.
– Nem is kell. Megérezzük – felelte.
Nem tudtam, valóban képesek-e erre, de nem volt sem
veszíteni-, sem titkolnivalóm. Viszont a jóindulatukat ki kell érdemelni.
Beleegyeztem hát a vizsgálatba. Nagy, világos terembe kísértek. A lények helyet
foglaltak a földön. Vezetőjük egy alacsony, keskeny kanapéra mutatott.
– Helyezkedjen el kényelmesen! – szólt megnyugtató hangon. Mellém
kuporodott a mélybarnára pácolt padlaton. – Hallgatom.
Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Az idegennek – a
viselkedése alapján gyanítottam – van némi tapasztalata, majd kihámozza a
mondanivalóm lényegét. Ha meg nem érti, kérdez.
– Elpusztult a világom – sóhajtottam nagyot –, egyedül
maradtam a fajtámból.
– Hogy történt?
– Hosszú lesz – figyelmeztettem.
– Nem baj. Ráérünk. Ez a dolgunk. Kezdje az elején!
A terem lassan elsötétült. Mintha a levegő színe változott
volna meg, itt is-ott is apró csillagok villantak. A színes szikrák
elzsongítottak, könnyebb volt magamba figyelnem.
– Az volt a baj – kezdtem bele –, hogy nem bírtuk korlátozni
az energiafogyasztásunkat. A gépek majd’ minden munkát elvégeztek helyettünk,
mi csak szórakoztunk, és szaporodtunk. Nem vettük észre – nem akartuk
észrevenni! –, hogy az emelkedő lélekszámmal egyenes arányban csökken bolygónk
életereje. Elolvadtak a sarki jégmezők, mégsem vigyáztunk a vizeinkre.
Beépítettük a mezőinket, szántóinkat, hegyeinket-völgyeinket. Rég nem volt már
agrárgazdálkodás! Állattenyésztéssel csak néhány eldugott ország foglalkozott,
eszméletlen áron kínálták a húsárukat. Csak a kiváltságosok bírták megfizetni.
– Önök ragadozók? Húst fogyasztanak… talán egymást is
megeszik?
– Nem. Bár a bolygó legnagyobb ragadozói voltunk, egymást
azért nem… vagyis… erről inkább később beszélnék. Valójában mindenevők voltunk.
Tudósaink szintetikus élelmiszerek előállításán dolgoztak, hogy legyen elegendő
ennivalónk. Minden hulladékot egy-egy hatalmas feldolgozóba szállítottak, és
újrahasznosították. Többségünknek sejtelme sem volt, mit eszik, mivel táplálja
gyermekét.
– Ártalmas volt?
– Amit nem tudhattunk: a kutatóknak olyan anyagokat kellett
találniuk, amely feltűnés nélkül öl. Igaz, nem hamar, de biztosan!
– Érdekes módszer a lélekszám csökkentésére – gúnyt éreztem a
szavaiból, de a hangjából nem. Úgy tűnt, nem akar ítélkezni.
– A szintetikus táplálékok mellékhatása új betegségek
kialakulásához vezetett. Emiatt új gyógyszereket kellett kikísérletezni… újabb
mellékhatásokkal…
– Értem… a kör lassan bezárult…
– Az energia pedig csak fogyott… Virágzott a hadiipar.
Hódítás, területszerzés… víz és energia kell… KELL! A háborúkban milliók
pusztultak el, mégis… még mindig sokan voltunk!
– Születésszabályozás?
– Álom maradt.
– Életkor-korlát?
– Leszavazták… vagyis leszavaztuk. Én is. Könnyű volt
kijelenteni, hogy negyven évet élhet egy ember, aztán halnia kell – addig, míg
nem rólunk, a mi családunkról volt szó! Belegondoltunk… és senki nem akart oly
fiatalon meghalni. Mégsem bírtuk szabályozni a születések számát.
– Hiba.
– Igen – bólintottam. – Tudom. Azt is, hogy nemcsak kollektív
hiba, hanem az én – és mindenki – egyéni hibám is.
– Folytassa, kérem!
– Egyre több energiát használtunk. Kellett a gyárakba, a
gépeknek. Kellett a járműveinknek. Kellett a házainkba, a szórakozásunkhoz, mindenhez
KELLETT! Nélküle már élni sem tudtunk. Függtünk az energiától, az olajtól, a
villamosságtól. Sok-sok nemzedék nőtt fel már úgy, hogy nem ismerte a
természetes életformát. Nem látott folyóvízben úszkáló halat, vadon élő
állatot, nem látott aranyló gabonatáblát, színpompás szitakötőt, pillangót, pattogó
tábortüzet…
– Ön még látott?
– Nem, már én sem láttam. A városaink minden élőhelyet
elfoglaltak. Csak itt-ott maradtak érintetlen területek. Vagy túl sivatagos
volt, vagy kiirthatatlanul sűrű dzsungel. Ide még a megszállott természetjárók
sem merészkedtek be. Én már csak régi filmekről ismerem az erdőt, a
vadállatokat.
– Fel tudja idézni, milyen volt?
Becsuktam a szemem. Gondolatban elindítottam a filmet. Láttam
a zöld mezőket, hegyeket, szirten ugráló hegyikecskét, szárnyaló sast… zubogó
vízesést, még a robajt is hallottam. Láttam, ahogy a napfény megcsillan a
vízcseppeken, szivárványt alkotva a völgy felett. Csak azt nem sejtettem, hogy
ők is látják. Az agyamban megjelenő képeket valami módon kivarázsolták a
fejemből… amit felidéztem, megjelent felettem a sötét levegő színes szikrái
között…
– Szép világ – jegyezte meg az idegen.
– Szép volt – hagytam rá. Eszembe villant a kevésbé szép
része… Végtelen messzeségben fúrókutak százai magasodtak.
– Ez mi? – kérdezte a lény.
Kicsit megzavart a kérdése. Honnan tudhatná, mire gondolok?
Ha nem tudja, akkor mire vonatkozik a kérdés? Észrevehette, hogy kizökkentem,
mert segített. Nem szólt, nem is mozdult, mégis tudtam-éreztem a magyarázatát. Olyan
mély tudatállapotban voltam, melyben nem zavart a számomra furcsa képességük.
Elfogadtam, hogy látják, amit én…
– Dragónia. A legnagyobb olajtermelő ország.
– Meséljen róla!
– Az egész világ tőlük vásárolta az olajat. Dragon benzinnel
mentek az autók, a tömegközlekedési eszközök, a szállítójárművek. Dragon
üzemanyag hajtotta a harci gépeket földön és égen. Dragon mindenütt… Ám egy kis
államocska megirigyelte az egyeduralmat. Ő is el akarta adni saját olaját, jó
áron… gazdagodni, fellendülni… Egy éjszaka hatalmas robbanás rázta meg a dragon
olajmezőt. Szinte az összes kút kigyulladt, olthatatlan lángokkal égett. A füst
az égig csapott, fekete korom és bűz borította a tájat. A föld beszakadt,
kontinensnyi kráter keletkezett.
– Ha jól értem, nem véletlen tragédia volt…
– Nem bizony! De Olinország elszámította magát. Rosszul
térképezték fel a földjüket, nem tudták, hogy egy mély, föld alatti csatorna
összeköti az ő olajmezejüket a dragonokéval. A robbanás által keletkezett
légnyomás olin földre is átvitte a vészt. Az egész világ tehetetlenül bámulta,
ahogy a bolygó teste kiég. Amit akkor még nem vettünk észre: a domborzattal
együtt megváltozott a keringési sebessége is, „megsántult” a Föld.
Elhallgattam. Nem sürgetett. A többi lény is csendben
várakozott.
– Hirtelen fogyott el az energia. Megbénult a világ. Elnémult
a média, rádiócsend uralkodott az éterben. Amire nem volt példa indulása óta:
elhallgatott a világháló! Leállt a közlekedés, leálltak a gyárak, kiürültek a
boltok. Fosztogatások, rablások, erőszak mindenütt… Nem volt étel, nem volt
tiszta víz! Éheztünk… és végső elkeseredésünkben – ami addig elképzelhetetlen
volt – a holtak húsát ettük. Járványok ütötték fel a fejüket, tizedelték az
amúgy is gyenge lakosságot.
Jönnie kellett volna a meleg évszaknak, de késett… végül a
tudósok bevallották, hogy a robbanás kilendítette pályájáról a bolygót, ezért távolodni
kezdett a Naptól. Nem, nem hagyja el a naprendszert, dehogy! Csak nagyobb lesz
a keringési ideje, hosszabb az út – nyugtatgatták a népeket. Tehetetlenül
tűrtük az egyre hidegebb időjárást. A fagy elleni védekezésül elégettünk
mindent, ami éghető. Elhagyott lakások bútorait, burkolatokat, ruhaneműt,
ősrégi könyveket. Még a hullák fel nem használt, ehetetlen részeit is. Az
elektronikus adathordozók sajnos nem égtek…
Figyelték a pusztulás felvillanó képeit. Az elhagyott,
összetört járműveket, hajdan-szép épületek feketéllő romjait, alig vánszorgó
embereket… Megviseltek a saját emlékeim. Tudtam, hogy ez a múltam, hogy ez már
csak MÚLT, mégis fájt!
– Ilyen körülmények közül hogy került egy mindennel
felszerelt űrhajóra?
– Amit most elmesélek, annak csak később – későn! – értettem
meg az összefüggéseit… A legjobb minősítésű űrhajós kapitányokat szedte össze a
kormányzat. A legnagyobb titokban készülődtünk a nagy útra. Föld alá rejtett
titkos bázisokon folyt a válogatás. Fiatal, egészséges férfiakat és nőket
kerestünk. Nem kérdeztük, akarják-e? Akit alkalmasnak találtunk, azt vittük. Ezer
párt választottunk ki a feladatra. Az űrhajóban a legmodernebb készülékek fogják
őrizni kétezeréves álmukat. A fagyasztókamrákban a hibernáltak mellett általuk sosem
látott háziállatok és haszonnövények várták, hogy majdan újra elszaporodhassanak
a bolygón. Majd… AZ után.
– AZ?
– Akkor még nem tudtam – nem tudhattam én sem –, mi a terv.
Csak a válogatás irányelveit közölték.
Kis szünetet tartottam. Lélegzetvételnyit. Bár tudtam volna,
mit és miért teszek valójában! – kívántam ezredszer. Hiába.
– Természetesen a kiváltságosok megváltották a helyüket az
űrhajón. Az államfő és közvetlen környezete már akkor vonult be a hajóba,
amikor a tenyészetre szánt párokat hibernáltuk. Ők nem is gyanították sorsukat…
Az elnök pontos utasításokat adott. Rajta – a mindenkori elnökön – kívül senki
nem sejthette, hogy már fél évszázaddal ezelőtt aláaknázták a bolygót. Mindegy,
hogy lakott vagy lakatlan vidék volt, szabályos hálót fontak köré atomtöltetű
rakétákból. Egyetlen gombnyomással az összes indítható. És az a gomb most itt
van a hajón! Az elnök hordozható számítógépét miniatűr reaktor táplálta, talán
az utolsó áramforrások egyike az egész Földön. A végzet.
– Meg kellett volna semmisíteni azt a gépet!
– Én – a kapitány jobb keze – sem tudtam, mire készül. Az én
feladatom az űrhajó kozmoszba juttatása, és földkörüli pályára állítása volt,
aztán a legénység és a kormányzati emberek hibernálása. A rakéta kilövéséhez
felhasználtuk az összes tartalék energiánkat. A hajó maga önellátó, az
atomreaktorok tízezer évig bírják, de az első kétezer évben csak a létfenntartó
funkciók fognak működni. Alapjáraton.
– Később viszont kell majd…
– Igen… Hárman voltunk még ébren… az elnök, a kapitány és én.
Pályára álltunk már, szinte függtünk a bolygó felett-alatt-mellett… nézőpont
kérdése… vele együtt keringtünk, nem távolodva, nem közeledve… Az elnök maga
elé tette a számítógépet, felnyitotta a tetejét… Rápillantott a hatalmas
monitorra, mely a külső, hideg űr képét közvetítette szemünkbe. Határozott
mozdulattal simította tenyerét a leolvasóra…
Újra átéltem azt a pillanatot, és mégsem azt. Amikor történt,
nem tudtam, mi történik. Újra átélve pontosan tisztában vagyok eme mozdulat
jelentésével. Hisz ebben a pillanatban lettem emberből – túlélő.
– Ekkor avatott be az elnök minket is a történésekbe. Együtt
néztük, ahogy felvillan előttünk szülőbolygónk. A sok kis villanás egyetlen
óriási fénygömbbé változtatta Földünket. Mindössze két másodpercig tartott… két
röpke másodpercig!
Milliárdnyi hang sírt a fejemben. Ahogy akkor, majd újra és
újra azóta. Nem vigasztalt, hogy én élek, még élek… MINEK? Ha nincs már semmi…
SEMMI!
– Többszáz felderítő szondát küldtünk vissza… az akció
sikeres volt. Kipusztult az emberiség. Kétezer évet kapott a Föld, hogy
újjáéledjen. Kétezer esztendő múltán újra birtokba vesszük… Ez volt a NAGY
TERV.
– Borzalmas… Aztán mi történt?
– Beállítottam a hibernáló fülke adatait. A kapitány
ellenőrizte mindhármunkét. Egyszerre fogunk ébredni is. Csak mi hárman. A
többiek ráérnek… ha már visszajöttek a szondák.
kép forrása |
Fájt a hátam. Próbáltam kényelmesebb testhelyzetet felvenni.
Szűk ez a kanapé!
– Meg kellett volna akadályoznia mindenáron – szólt a doktor.
– Miért hagyta, hogy elpusztítsák a világot?
– Nem tudtam, mire készülnek – védekeztem. – Amikor
megtudtam, már késő volt… Késő!
Újra mozdultam, patakzó könnyeimet törölgettem le arcomról.
Tisztuló tudattal nyitottam ki a szemem. Sötét volt körülöttem, a dilidoki
szerencsére sehol. Saját hivatali szobámban fekszem, úgy látszik, elaludtam a
kanapén, ami épp azért áll itt, hogyha nem tudnék hazamenni a munka miatt… Csak
egy álom volt! – nyugodtam meg. Egy átkozott lélekölő-testizzasztó rémálom!
Friss levegőre vágytam. Ismertem a terepet, sötétben is
megtaláltam az ablakot. Megnyomtam a nyitógombot. Kitárult előttem…
…a végtelen világűr, a képernyő közepén a Föld…
A kapitány nem vette észre, hogy kicsit állítottam az
ébredési időmön. Elsőként ébresztett a rendszer. Sorra vettem a feladataimat: a
kulcs a kapitány nyakában van, az önmegsemmisítő a vezérlőteremben…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése