Bella Katalin: Kutyaélet

megosztotta: Porcelánszív






Soha életében nem dobogott olyan hevesen a szíve, mint mikor elfordította a kulcsot a zárban azon a hideg, novemberi estén. Tudta, hogy kiszemelt áldozatára zárta rá az apró fürdőszoba ajtaját, mégsem merte elhinni, hogy valóban megtette azt, amit olyan régóta tervezett. Jobb kézfejével letörölte a hideg verejtéket a homlokáról és meggyőződött róla, hogy a bejárati ajtót is becsukta-e maguk után. Többször megrángatta a kilincset, miközben próbált nyugalmat erőltetni magára, de nem járt sikerrel. Gyors léptekkel és hevesen dobogó szívvel az ablakhoz sietett és kinézett az utcára, ahol az élet a megszokott medrében folyt. Autók jártak a kátyúkkal tarkított úttesten, néha járókelőket is megpillantott, akik vastag ruhákba burkolódzva védekeztek a csípős hideg ellen. Semmi szokatlant nem fedezett fel a szürke, füstös gyárváros eldugott mellékutcájában, a férfi ennek ellenére fojtogató félelmet érzett. Nem tudta, hogy meglátta-e valaki, arra pedig gondolni sem mert, hogy nyomokat hagyott maga után.
A biztonság kedvéért lehúzta a redőnyt mindkét ablakon és a kicsi, puritánul berendezett nappaliban állva gondolkodni próbált. Minden áron tartani akarta magát a tervéhez, de hasa görcsbe rándult az idegességtől, szédülés kerülgette és attól félt, hogy bármelyik pillanatban rosszul lehet. A fotelbe roskadt és hagyta, hogy a szokásos, esténként felsejlő emlékképek uralmuk alá hajtsák a gondolatait.
A szél süvítve áramlott be az ajtó résein át a málló vakolatú, omladozó bérházba. A konyhapadlón ülő sovány, fekete macska felborzolta bundáját, pupillái összeszűkültek a dermesztő hidegtől. Felállt és az ágyon kuporgó kisfiú mellé ugrott, majd szorosan hozzábújt, hogy a gyerek testének melegéből magának is juttasson egy keveset. A konyhaasztalon nem volt étel, a sütő is üresen tátongott, a szakadt rongyokat viselő asszony pedig kétségbeesetten kutatta a nyikorgó ajtajú szekrény belsejét.
 Nem találtam semmit – mondta, de hátra fordulni nem bírt.
 Nem is vagyok olyan éhes – felelte a fiú és végigsimított a macska hátán. – Cipó sem kér ma vacsorát.
Az állat halk nyávogást hallatott, mintha egyetértene, miközben az anya becsukta a szekrény ajtaját. Azt csak a nő érezte, hogy fogait olyan erővel préseli egymáshoz, hogy nyilalló fájdalom hasít az állkapcsába.
 Nemsokára minden jobb lesz – mondta mosolyt erőltetve az arcára – apa végre kapott munkát.
A gyerek szelíd mosollyal válaszolt anyjának, majd figyelmét Cipó felé fordította, a fiatal macska felé, aki a legjobb barátja volt. Az állat megnyugtató dorombolása elnyomta gyomra korgásának a hangját és így elviselhetőbbnek tűntek a hosszú, téli esték.
Azonban hiába kapott új állást az apa, a keserű nélkülözés hetei egyáltalán nem múltak el és több étel sem került az asztalra, mint azelőtt. A fiú később mégis arra emlékezett a legtisztábban, hogy apja állandóan kábult és dühös volt. Esténként elment, éjjelenként visszajött, ekkor hangos volt és erőszakos. Az ittas férfi több alkalommal megütötte feleségét, aki próbálta megnyugtatni és megvédeni a gyereket tőle, ez azonban nem mindig sikerült neki. Bob a takarója alól nézte a szörnyű jeleneteket, a konyhában elhelyezett ágyából. Még megmozdulni sem mert, csak feküdt mereven, lélegzetvisszafojtva. Jól tudta mit kapna, ha a nő segítségére sietne, mégis haragudott magára a gyávasága miatt.
Az évek fájdalmasan lassan vánszorogtak, a hosszú éjszakák újabb zaklatásokkal teltek. Mikor Bob végre elérte a serdülőkort apja már nem mert kezet emelni rá, minden haragjával a gyengébb asszony felé fordult. Egészen addig tehette mindezt, amíg a fiú meg nem tudta védeni az anyját is.
Hirtelen halk, de határozott kaparászást hallott a fürdőszoba felöl, de nem volt ereje felállni a fotelből, ami a nappali egyetlen ülőalkalmatossága volt. Magának sem tudta megmagyarázni, de ezekben a feszült és félelemmel teli percekben olyan tisztán látta eddigi életét, mint soha ezelőtt.
Még 41 évesen is hallotta a kiabálást és az ütések csattanását éjjelente. Ilyenkor nem kapcsolta fel a villanyt, csak feküdt az ágyban és tűrt, ahogy az anyja tette olyan sok éven keresztül. Mindennél jobban rettegett tőle, hogy olyan szörnyeteggé válik, mint az apja, ez tette öt olyan zárkózottá és tartotta távol a családalapítástól is. Virrasztva, mozdulatlanul feküdt az ágyban és csendben folytak a könnyei, mire a hajnal első sugarai beszűrődtek a szobába, ö rendszerint már talpon volt. Kopott táskáját a vállára vetette és kinyitotta a kicsi bérház ajtaját. ob olyan magas volt, hogy le kellett hajtania a fejét, mikor átlépte a küszöböt, nehogy beüsse az ajtófélfába. Minden hétköznap hajnalban gyalog indul a munkahelyére, hogy a legyalogolt hosszú kilométerek elűzzék elméjéből az éjszaka lidérceit.
A gyárban kemény munka várta, amit ö robotszerű engedelmességgel végzett. Ez az ember megszállott! – szokták mondani a munkatársai, miközben szerény ebédjüket fogyasztották a közös étkezőben. Úgy tűnt számukra, mintha Bob teste egy tömör, barnára aszott bőrdarab lett volna. Vér, belső szervek és csontok nélküli sűrű szövettömeg, amit ismeretlen erő késztet mozgásra.
Bob sok tragédiával szembesült a gyárban ledolgozott évek során. Levágott kezeket, ujjakat és rengeteg vért látott már. Eleinte elfordította a tekintetét a látvány elől és a fülét is befogta, hogy elnémítsa a kiáltásokat. Később azonban hozzászokott ezekhez is, ahogy minden máshoz. Úgy érezte, hogy a világon mindenhez hozzá lehet szokni idővel. A kutya megjelenése azonban fenekestül felforgatta kemény, de egyhangú életét. A gyár igazgatója megnősült, nála sokkal fiatalabb nőt vett el, aki az ölebét is magával hozta azokon az alkalmakon, mikor az asszony meglátogatta férjét a munkahelyén. Ilyenkor az igazgató végigvezette feleségét a gyáron, mintha a birodalmával hencegne neki. Vidáman nevetgéltek, szerelmesen sugdolóztak, a férfi keze gyakran a nő fenekére vándorolt, mikor úgy érezte senki sem látja őket. Bob gyakran elkapta ezeket a pillanatokat, amiket teljes közömbösséggel szemlélt, a kutya viszont olyan indulatokat korbácsolt benne, melyeknek létezéséről sem tudott.
Az elkényeztetett eb peckesen szedte apró lábait a padlón és gyakran ugatott, mikor a gyár zajai megriasztották. Ekkor a gazdája kis papírcsomagot vett elő, kibontotta, majd apró húsdarabkákat adott kedvence szájába.
Az állattal is jobban bánnak, mint velünk – Bobnak eszébe jutott a fájdalmasan alacsony óradíja és az igazságtalan felettese. A gyilkos robotolás és a rossz munkakörülmények. Nyáron a hőség, télen a fűtetlen, hideg gyárcsarnok. Mégsem volt más választása, mivel tanulásra sosem volt lehetősége, csak fizikai munkát vállalhatott.
Lefekvés előtt szinte mindig az anyjára gondolt, hosszan nézve a róla készült fényképet, ami az ágya melletti széken állt. Egy idős, ráncos arc nézett vissza rá, szép környezetben, ápolt frizurával és kedvesen mosolyogva, a férfi azonban tudta, mitől van olyan sok ránc édesanyja arcán. Milyen mélyek lehetnek ezek a ráncok egy ember arcán és mekkora szenvedés száradhat a mélyükön? – a férfi gyakran tűnődött ilyen és ehhez hasonló kérdéseken. Ez a kedves arc ösztönözte arra, hogy napról napra folytassa a munkát, hisz nemcsak a saját megélhetéséről kellett gondoskodnia, édesanyja sorsa is rajta múlott. Egész életében csak egymásra számíthattak és a férfi magától értendőnek vette, hogy idős korában segítse édesanyját, ahogy olyan sok éven át az asszony védte alkoholista apjától őt. Egy szép és színvonalas idősek otthonába vitte, ahol úgy látta, anyja mindent megkap, amire csak szüksége lehet. Bob minden héten meglátogatta, egyetlen alkalmat sem hagyott ki. A férfinak a munka mellett kevés ideje és ereje maradt magára, ilyenkor a házimunkákat végezte el, vagy a fotelban ülve antikvár könyveket olvasgatott.
A nap, ami fordulópontot hozott monoton életében pont úgy indult, mint a többi, hajnalban elindult a gyárba és felvette a munkát. Már késő délután volt, mikor megjelent az igazgató a feleségével és a kutyával. A nő szabadon engedte az állatot, hisz az már többször szaladgálhatott kedvére a keményen dolgozó férfiak között. Hirtelen velőtrázó ordítás törte meg a gépek zaját.
 Percy! Hol van a kiskutyám?  a  rémült, magas hangon kiabálva szaladt a zűrzavar irányába.
Mikor Bob is odaért azt látta, hogy egy férfi ült a földön, kézfejéből spriccelt és csöpögött a vér, arca hófehér volt és jajgatva tűrte, hogy bekötözzék a borzalmas sebét.
 Megcsúszott a keze és a gép belevágott! – mondta egy gépész az igazgatónak, aki már szintén ott állt a sebesült mellett.
Míg az emberek a sérülttel foglalkoztak, Bob szemei a nőt követték, aki tudomást sem vett a szenvedő férfiról, csak a kutyáját kereste a sorok között. Hívó szavára kisvártatva meg is jelent a kövér eb és boldogan szaladt gazdája karjaiba. A nő, férjét meg sem várva visszasietett az igazgatói irodába, hogy kedvencét mielőbb meleg helyen tudhassa.

Ez a jelenet olyan mély nyomot hagyott Bob lelkében, hogy szinte a rögeszméjévé vált. Lefekvés előtt és éjszakánként felriadva már nem csak az anyjára gondolt, hanem a felháborító igazságtalanságra, amit a baleset napját tapasztalt. Hetek múltán úgy érezte, hogy elveszíti a józan eszét, ha nem tesz valamit. A kialvatlanságtól kábultan végezte a munkáját és előre rettegett az éjszakáktól, melyek rend szerint álmatlanul teltek.
Mikor a helyzet tarthatatlanná vált és állapota a munka rovására ment, kétségbeesett döntésre szánta el magát. Már régóta körvonalazódtak benne egy terv részletei, amit saját maga is olyan rémesnek talált, hogy igyekezett elhessegetni a gondolataiból. Tudta jól, hogy kirúgják, ha nem változtat a hozzáállásán, ez pedig végzetes csapás lenne mind neki, mind az anyjának. Ezt megelőzendő, az egyik lidércnyomásos éjszakán elhatározta, hogy a tettek mezejére lép.
A következő szombaton buszra szállt és a belvárosba utazott. Keresett egy háztartási boltot és a nehezen összespórolt pénzéből vásárolt egy nagy, kiváló minőségű és éles kést. Magának sem tudta megmagyarázni, hogy a konyhafiókja mélyén pihenő kései miért nem feleltek meg a célnak, de nem is tulajdonított nagy jelentőséget neki. Az ezüstszínű, új kést táskájába tette és átsétált a közeli húsboltba, ahol fél kiló marhahúst vásárolt. Miután mindezzel elkészült ismét buszra szállt és hazautazott a bérházba, ahol kicsomagolta zsákmányát és gondosan szemügyre vette. A késsel apró darabokra vágta a hús egy részét és papírzacskóba tette, a maradékból vacsorát főzött magának és várta, hogy beesteledjen. Úgy látta jónak, hogy még aznap véghezviszi tervét, mielőtt még meggondolná magát.
A húsdarabokat papírzacskóba csomagolta, majd a kabátja zsebébe süllyesztette, ezután leült az ágy szélére és várt, miközben anyja fényképét nézte. Őrjítő lassúsággal teltek a percek, míg végre besötétedett.
A férfi ekkor kilépett az ajtón és körülnézett, majd megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a késői órában, a csontig hatoló hidegben és a nagy pelyhekkel hulló hóban csak kevesen lézengtek az utcán.
Sietve tette meg a hosszú utat, ami az igazgató házához vezetett a zöld övezetben álló, gazdag kertvárosi negyedbe. Könnyen felismerte az igazgató háromemeletes, palotának tűnő házát, amit szépen rendezett park vett körül. Bob tudta, hogy az igazgató neje esténként kiengedi a kutyát egy rövid sétára, mert már korábban is járt a háznál sötétedés után. A magas férfi odalopózott a sövény mögé és legalább fél órát várt, mikor végre megpillantotta az állatot. Abban a pillanatban, mikor a kutya a legközelebb jött hozzá szólongatni kezdte.
Percy! Gyere ide kiskutya! – suttogta az eb felé és egy darab húst dobott a lábai elé.
A vidám állat azonnal az élelem felé iramodott és miután megtalálta, mohón lenyelte azt. Bob újabb húscafatokat dobott a kutya felé, mígnem az állat elég közel ért ahhoz, hogy elkaphassa a nyakörvét. Ezután gyorsan egy zsákba tette a zavarodott élőlényt és futva menekült el a helyszínről, majd mikor úgy érezte kellő távolságra van a háztól és az utcától, lelassította a lépéseit. A kutya, első rémületéből felocsúdva ugatni és nyüszíteni kezdett, miközben vadul vonaglott börtönének szorításában. Bob igyekezett nem tudomást venni róla és végtelennek tűnő percek után végre hazaért, az áldozatával együtt. Nem érzett megkönnyebbülést, ellenkezőleg, az idegesség és rémület hullámai környékezték végig az úton.
Ahogy a fotelban ülve ezredszer is átgondolt mindent, úgy érezte, képes lesz megtenni a borzalmas cselekedetet. Vett egy mély lélegzetet és a régimódi stílusú konyhaszekrényhez lépett, miközben a repedezett plafonon éktelenkedő csupasz villanykörte biztosított némi fényt neki. Kivette a fiókból az új kést és megszorította a nyelét, hogy ebből merítsen bátorságát. A villanykörte pislákolt egyet, a szél megrezgette a redőnyt és ebben a pillanatban kaparászás hallatszott a fürdőszoba irányából. Bob a késsel a kezében a füdrőszoba ajtajához ugrott és a kulcs elfordítása után hirtelen kinyitotta azt. Odabent, a puritán helyiség padlóján kuporgó szerencsétlen felnézett fogva tartójára és határtalan rettegés tükröződött meleg, barna szemeiben. Ahogy a tekintetük találkozott, régi, elfeledettnek hitt emlékképek kezdtek peregni a férfi szeme előtt. Tiltakozott a látomás ellen, becsapta az ajtót és a nappaliba rohant, de nem tudta megakadályozni, hogy a képek visszarepítsék őt arra a borzalmas estére. Becsukta az ajtót és a nappali poros padlójára kuporodva újra élte a borzalmakat.
Decemberi nap volt, nem sokkal a munkába állás után apja a szokásosnál is részegebben érkezett haza. A sötét konyhában botorkálva belerúgott az asztalba és az azon lévő tárgyak hangos csilingeléssel a padlóra hullottak. Cipó a hirtelen zajtól megriadva leugrott a fiú ágyáról és felborzolt bundával az ablakpárkányra ugrott.
 Már megint nincs vacsora? – üvöltötte a konyha sötétjébe a férfi.
 Most feküdj le inkább – az anya alakja megjelent a hálószoba ajtajában, gyertyát tartva a kezében.
 Soha nincs mit enni! Nem lehet így élni! – a férfi szemei zavarodottan járták körbe a konyhát.
 Feküdj le, majd holnap…
 Mi lesz majd holnap?! – ordította, majd megpillantotta a macskát, aki a párkányon kuporgott.
Mi lenne, ha megennénk ezt a jószágot? Olyan állat ez is, mint a többi!  ekkor megragadta a mit sem sejtő macskát és felemelte a levegőbe.
 A cicám! Tedd le a cicámat! – a kisfiú kiugrott az ágyból és rettegve bámult az apjára és Cipóra.


kép forrása



 Tedd le a macskát! – az anya arcszíne fal fehérré változott, hisz jól ismerte férje agresszív oldalát.
 Ma este eszünk. Macskasültet.  ezzel a részeg férfi kést húzott elő a fiókból,
és a már veszettül kapálózó állat felé közelített az hegyével.
Végtelenül hosszúnak tűnt az a pár pillanat, mikor Bob a rémülettől mozdulatlanná dermedve figyelte a macskáját, ez alatt az idő alatt anya mérlegelt és döntött. Férje háta mögé osonva erőteljesen meglökte őt, ami elég volt ahhoz, hogy a támadó ledobja az állatot és hason fekve elterüljön a padlón. A nő gyorsan kinyitotta az ajtót, amin át a zavarodott állat kirohant a szabadba. Az utcáról még visszanézett, világító sárga szemeiből nyers iszonyat áradt, majd a vékony úttesten elindulva eltűnt a sötétben
  Cipó! Hova ment a cicám? – a fiú szemei megteltek könnyekkel.
 Ne félj, nem lesz semmi baja.  mondta az anya és a mosolya ezúttal őszinte
volt.
Cipó! – Kiáltotta Bob, mintha egy rémálomból ocsúdott volna fel. Az ordítás hangjára a kutya ismét nyüszíteni kezdett a fürdőszobában és a kaparást is újrakezdte, kétségbeesetten keresve a menekülés útját. Fogvatartója feltápászkodott a hideg padlóról, majd az ajtóhoz sétált és szélesre tárta azt. Percy kisvártatva, félénken lépkedett ki rajta, az orra vadul szimatolta a lakás részleteit és minden mozdulatán látszott a mélységes riadalom. A férfi ekkor megsimogatta a kutya hátát és ölbe vette, amit az állat mozdulatlanul, sorsába beletörődve tűrt. Bob a vastag, sok telet megélt télikabátját vette fel, egyik karjával a kutyát fogta szorosan a mellkasához alatta, így tartva melegen őt a téli hidegben.
Kilépett a bérházból és a kietlen utcákon kanyarogva, dideregve legalább egy órán át gyalogolt, mígnem megpillantotta az igazgató házát. Csak annyira közelítette meg az épületet, hogy az utcai lámpa fénye ne világítsa meg az alakját. A gondosan nyírt sövény mellé guggolt és kivette kabátja alól a kutyát. Percy, felismerve a megszokott környezetet, boldog ugrándozással iramodott a kerítés bejárata felé, de többször visszanézett arra az emberre, aki korábban elrabolta és majdnem megölte őt.
A férfi ekkor felegyenesedett és gyors léptekkel elindult a visszafelé vezető úton. Nagyokat lélegzett a kristálytiszta, szúrósan hideg levegőből és különösképpen óriási megkönnyebbülést érzett, lehet, hogy boldogságot is, amiért a döntő, idegőrlő pillanatokban a helyes lépést választotta.
Az anyjára gondolt és aznap éjjel, hosszú évek óta először a hangok végre elcsendesedtek.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése