Suba Patrícia: Esztelen szenvedély
Éhes vagyok, két napja alig
mozdulok. Néha körbe járom a szobát, de inkább csak az ágyon ülök. Nem értem,
hogy keveredtem bele ebbe az egészbe. Józan megfontolt nő vagyok. Soha nem
hagytam, hogy az érzéseim irányítsanak. Mégis a saját lakásom és érzelmeim
rabja vagyok. Zajt hallok. Valaki nyitja a bejárati ajtót. A kulcs zörgését
figyelem. Mintha mások lennének a léptek. Igen! Nyílik az ajtó. Kristóf lép be
rajta. Nem mozdulok, figyelem minden mozdulatát. Félénken lép oda hozzám. Megérinti a szemem
alatti foltokat. Nem reagálok az érintésre.
– Akarod, hogy
elmenjek? – kérdezi.
Felé nyújtom a kezem.
Semmi másra nem vágyom csak, hogy átöleljem.
– Szólj, ha feladod – hangjában fájdalom bujkál.
– Pár napot kérek –
szipogom a vállába.
– Rendben – hangja olyan simogató, nem tudok neki
ellenállni.
Elátkozom magam, amiért
nem tudom vissza tartani könnyeimet. Közben érzem kezének érintését. Viszonzom,
néha felszisszenek, mikor apró zúzódásokhoz ér. Megnézi őket, csókokkal
gyógyítja. A három szobában töltött nap emléke halványul. Semmi nem számít
csak, hogy velem legyen. Az ár, hogy ne háromhavonta lássam egy hétre, talán
nem is olyan nagy. Talán!!
Egy csodás hetet
töltünk együtt. Kristóf udvarias és figyelmes. Minden olyan, mint mikor megismerkedtünk.
Tökéletes lenne, ha nem rettegnék mikor fog Péter felbukkanni. Este tudom csak
teljesen elengedni magam, amikor átöleljük egymást.
kép forrása |
Egyik este, mikor belefeledkezem
ölelésébe, pofon csattan az arcomon, hitetlenkedve nyitom ki a szemem.
– Péter! – kiálltok fel
megdöbbenve, nem hiszem el, hogy ezt teszi velem.
– Időt kértél,
megkaptad! Tudod, mekkora erőfeszítés nekem, ennyi időre a háttérbe szorulni? Két
hónapja folyamatosan együtt vagytok, és nem mondhatod, hogy kemény voltam
veled. Néhány bezárt nap, egypár pofon. Nem elég! – hirtelen elmosolyodik,
rossz érzésem támad.
– Kiszállhatsz az
egészből vagy vállald a következményeket. Figyelmeztettelek…
Nyitnám a számat, hogy
megmondjam elég volt, menjenek a pokolba. Ám ahogy belenézek a szemébe, már
Kristóf mosolyog rám. Nem tudva semmiről, folytatja a megkezdett ölelést. Nem bírok megszólalni. Képtelen vagyok
nélküle élni! A pokolban élek, de velem van.
Reggel arra kellek,
hogy valaki jéghideg vizet locsol rám. Dideregve mászok ki a takaró alól. Péter
néz rám felsőbbrendűen. Nem tehetek róla, nem tudom elrejteni félelmemet.
– Látom, választottál.
Elmegyek egy kicsit szórakozni. Készülj, mert új feladatod lesz!
Látom, rajta mennyire
élvezi, nem merek megszólalni, nehogy ne jöjjön vissza. Kristófot akarom, de
kisétál az ajtón. Ténfergek a lakásban. Dolgozni már nem tudok, hiszen tele
vagyok kék - zöld foltokkal. Szerencsére, nem is vagyok rászorulva. Tudom, lépnem kellene, de megbénít az iránta
érzet szerelmem..
Eszembe jut az első
találkozásunk. Kényelmesen elhelyezkedek a nagyfotelben és csukott szemmel
hagyom, hogy az emlékek elsodorjanak:
Aznap késő este mentem
a szupermarketbe vásárolni. Ahogy ki
akartam nyitni a kocsim ajtaját, a kezemben egyensúlyozott szatyrok kiszakadtak.
Hitetlenkedve néztem a szétguruló narancsokat, összetört üvegeket a kiszakadt
tésztás zacskót. „A vacsorám”– villant be hirtelen üres hűtőszekrényem.
Lehajoltam, hogy összeszedjem, ami menthető, ám ekkor két cipőt láttam meg
magam előtt. Tekintetem feljebb vándorolt, egyre érdekesebb lett a kép. Izmos
test, vállig érő szőke haj, kisfiús mosoly és szürke szempár. Azok a szemek… Láttam,
hogy az idegen férfi alig bírja visszafogni a nevetését, hát én is elmosolyodtam.
Kacagva mutatkoztunk be egymásnak:
– Laura.
– Kristóf. Nos, Laura,
úgy látom a vacsorája odaveszett. Engedje meg, hogy kárpótoljam.
Kedélyes kis olasz
étterembe mentünk. A teraszon elfogyasztott vacsorát a csillagok ragyogása még
romantikusabbá tette. Kristóf elbűvölő volt, végig udvarolt nekem. Kiderült,
hogy ügyvéd, magánpraxisa van. Bevándorlókon segít. Vicces ügyekkel szórakoztatott. Egész este bolondoztunk.
Törvényszerű volt, hogy az ágyban kössünk ki. Mit ne mondjak ott is remekelt.
Mire eljött a reggel, teljesen a hatása alá kerültem. Igazi ellenállhatatlan
nőnek éreztem magam mellette. Soha nem voltam még szerelmes. Egy hónapig a
felhők felett lebegtem. Egyik nap elém ált és azt mondta, mennie kell, nem
bírja. Furcsa volt a tekintette, mintha egy másik ember állt volna előttem.
Összeomlottam, egész nap sírtam, nem értettem semmit. Mi változott meg?
Emlékeimből a kulcs
zörgése zökkent ki. Csodálkozva nézek az órámra, az egész napot át álmodoztam.
Félve figyelem az ajtót, kifog belépni rajta. Péter az, szemei csillognak, szája kegyetlen
mosolyra húzódik, mikor meglát. Ijedten nézek. Baj van… Táskájából zacskót húz
elő.
– Mosd ki! – dobja
elém.
Nem mozdulok, erre
megfog és belök a fürdőszobába.
– Kristóf a tied öt
teljes napig utána – zárja rám az ajtó.
Belenézek, mit rejt a
titoktatos zacskó. Hirtelen a falnak tántorodok. Reggeli öltözéke van benne. Véresen! Nézem a
ruhákat, szőke hajszálak vannak rajta, rúzsfoltok. Rosszul vagyok. Hiába
öklendezek, nem tudok hányni. Nem akarok rá gondolni, hogy ez valakinek a vére.
Fénykép esik ki a ruhából. Kristóf van rajta egy szőke nővel. Ő az látom a
szemén. Húsz év körüli lány, meztelenül. Ölelik egymást, szeretkeznek. A kép és
a véres ruha látványa, túl sok egyszerre. Düh rohan végig rajtam. Őrjöngve dörömbölök
az ajtón. Ki akarok jutni! Zokogok… Félelem lesz úrrá rajtam, hiszen mindent
tudok. Kezemet a gyomromra szorítom. Összegörnyedek. Vajon engem is képes lenne
megölni?
Végre kinyílik az ajtó.
Kezemben borotvával állok, készen arra, hogy megvédjem magam. Ám az elém táruló
látvány engem is meglep. Kristóf áll előttem, kisírt szemekkel. Mikor a
borotvára néz, összerándul az arca.
Képtelen vagyok bántani.
– Laura kérlek! Maradj
velem – hangja kétségbeesett, miközben leborul elém és átkulcsolja a lábam –
inkább ölj meg, de ne félj tőlem. Szeretlek!
Hangja kétségbeesett.
Nem tudom, mit tegyek. Beletúrok a hajába, kényszerítem, nézem rám.
– Mit vársz tőlem? –
hangom természetellenesen hat, ahogy felteszem a kérdést.
Lehúz magához a borotva
kiesik a kezemből. Hangosan koppan a padlón. Nézzük egymást. Kiszárad a szám. A
fejem lüktet. Megsimogatja az arcom, semmi nem érdekel. Látom a szemében, hogy
ugyanazt érzi a mit én. Nem érdekel a halott lány, se a róluk készült fotó.
Tudom, hogy őrültnek kell lennem, hogy ezek után vele maradjak. Hát akkor legyek őrült! Átölelem, most csak
ez számít. Megoldunk együtt mindent.
Annyira egyszerűnek tűnik az élet ebben a pillanatban. Mint egy
kisgyereket, olyan óvatosan visz be a szobába. Óvatosan lefektet az ágyra.
– Velem maradsz? –
suttogja halkan.
Nem válaszolok. Hagyom
a halk kérdést elúszni a levegőben. Máskor majd meghallom, de most nem akarok
mást, csak érezni. Hozzábújva alszom el.
Péter betartja az
ígéretét. Öt nyugalmas nap következik. A hatodok napon ismét egy szatyor véres
ruhával állít be. Nem vagyok hajlandó belenézni. Hatalmas pofon a jutalmam,
majd még egy és még egy… Neki esek a falnak, elvesztem az eszméletem. Mikor
magamhoz térek, a fürdőszoba padlóján fekszem. Felállok, arrébb alkarok lépni,
nem tudok! Akkor tudatosul bennem, hogy bilincs van a kezemen. Oda vagyok
bilincselve a csaphoz! A tükörbe nézve megijedek. Arcom feldagadva, a hajam
véresen tapad a fejemhez. Lüktet minden tagom, fáj minden mozdulat. Kis levelet
veszek észre a tükör sarkába. „Ne merj még egyszer ellentmondani. Mosd ki!!”
Gyűlölet árad szét bennem. Kristófot sem akarom látni. Rettegek, hogy mi lesz,
ha kinyílik az ajtó. Zokogva, csukott szemmel mosom a ruhákat. Nem nézek a
fényképre, mikor hallom, hogy kiesik. Nem akarom tudni, kihez tartoznak a
vércseppek! Nem tudom, meddig mosok, percekig, talán órákig…
Nyílik az ajtó. Csukva
tartom a szemem. Mindegy kilép be rajta, nem csinálom tovább! Gyengéd érintést
érzek, ahogy kivezet a fürdőszobából. Még mindig makacsul a sötétséget választom.
Apró csókok borítanak el. Hajamon újra
és újra finom érintést érzek. Végül felpillantok. Kristóf ölel, mikor látja,
hogy nézem, felemel, visszavisz a fürdőszobába. Lefürdet, megmossa a hajam.
Közbe folyamatosan beszél hozzám:
– Kicsikém, elmegyek
orvoshoz. Megváltozom. Nem bánthat többet.
Nem tudom, mit mondjak.
Az elhatározás, hogy elhagyjam, gyengül. „Megváltozik értem, szeret. Minden
jóra fordul.” Kavarognak bennem a gondolatok. Végül hozzá bújok, számat csókra
tartom. Hagyom, hogy bebugyoláljon a törülközőbe és bevigyen a szobába. Nem
nézek a száradó ruhák felé. Képtelen vagyok elküldeni magamtól! Szükségem van
rá, teljes szívemmel szeretem. Éjjel felriadok, Kristóf békésen alszik
mellettem. Nézem az arcát és eszembe jut, mikor kiderült, hogy két személyiség
lakozik benne.
Szakításunk után két héttel megjelent. Emlékszem, kisírt
szemekkel nyitottam ajtót. Szólni sem tudtam, mikor megláttam. Borostás volt és
nyúzott. Komolyan nézett rám, azt
mondta, beszélnünk kell. Mai napig bennem van az érzés, mikor elmondta, hogy
Péter is az ő személyisége. Elhagyott, mert másik énje, erőszakos és durva. Nem
akarta, hogy bántson. Engem semmi nem érdekelt, csak, hogy velem legyen újra.
Belementem, hogy amikor Péter felszínre kerül, elmegy. Havonta egy hetet
töltöttünk együtt. Nem érdekelt, hogy ez
egy őrült kapcsolat. A lényeg a velem töltött idő volt. Biztosított szerelméről
és, hogy nem mindig tudja, Péter mit csinál. Barátaimmal megszakítottam minden
kapcsolatot. Ellenséget láttam mindenkiben, aki le akart beszélni róla.
Rózsaszín álomvilágba temetkeztem. Amikor nem volt velem, nem is éltem igazán.
Könyörögtem, maradjon velem akkor is, mikor Péter van jelen. Akkor kezdődött a
rémálom. Előfordult, hogy két nyugodt hetet is eltöltöttünk. Ára volt ennek:
pofonok, rúgások, szobában zárva töltött napok. Péter rajtam töltötte ki
kegyetlenségét. Nem adtam fel, makacsul ragaszkodtam Kristófhoz. Nem érdekelt
semmi, a rózsaszín felhő lassan fekete lett. Ám én még mindig lebegtem…
Reggel korán kelek, még
sötét van. Félálomban tapogatózok az
ágyon. Kristófot keresem, de csak az ürességet markolom. Feszülten hallgatózok.
A konyha felöl fojtott hangok szűrődnek be. Lábujjhegyen lopakodok ki. Kristóf
hangját hallom, ahogy halkan telefonál.
– Holnap jön az újabb
bevándorló szállítmány.
– Senki nem fogja
keresni őket. Mindent elintézek az irodában.
– Persze az ügyvédi
kapcsolataim.
– Tudod, hogy
szeretlek. Ne féltékenykedj!
Érzéki hangon
felnevet. Állok az ajtó mögött és nem
hiszem el, amit hallok. Semmit nem értek. A beszélgetés folytatódik.
– Ugyan már, ez a kis
liba, semmi másra nem kell. Simán elhitte, hogy két személyiségem van.
Szükségem van az uralkodás érzésére. Tudod, téged kíméllek.
– A holnapi
szállítmányból, egy fekete lányt készítsetek elő nekem. Sietek hozzád.
Szeretlek.
Nem akarok többet
hallani! Megalázottság és düh érzése szalad át rajtam. Fájdalom és
megsemmisülés. Pillanatok alatt kitisztul a fejem. A buborék szétpattan… Hideg
nyugalom száll meg. Az érzés nélküli emberek nyugalma. A szerelmet gyűlölet
váltja fel! Beosonok a fürdőszobába, majd visszabújok az ágyba. Próbálok
egyenletesen lélegezni. Hallom Kristóf lépteit. Bebújik mellém. Kezemet ökölbe
szorítva tartom a takaró alatt. Várok, nem érzek semmit, ahogy felé fordulok.
– Mindent tudok,
hallottalak – suttogom jéghideg hangon.
Arra várok, hogy
tiltakozzon. Nevetve néz rám.
– Szóval, mindent
tudsz, akkor már nincs szükségem rád. Téged nem akartalak megölni, eddig te
viselted a legjobban. Sajnos, nem hagytál más választást nekem.
Mielőtt bármit tehetne,
kirántom a kezem a takaró alól és bezárt öklöm között tartott szikét a nyakába
vágom. Tudom, hova szúrjak, hisz ápolónő voltam. A szike is régóta van a
fürdőszobába, még a kórházból hoztam haza. Borotva éles pengéje puhán suhan át
a bőrön. Pillanatok alatt vér önt el mindent. Kristóf elájul a sokktól.
Érzéketlenül nézem, ahogy spriccel a vér. Engem is beterít. Lassan lépek a
telefonhoz, hogy hívjam a rendőrséget.
A kiért rendőrök a helyszínen felveszik a vallomásomat: elmondom,
hogy a fürdőszobában megtámadott, fojtogatott. Felkaptam a szikét és berohantam
a szobába. Ledöntött az ágyra és szúrtam.
A zúzódásaim
alátámasztják mesémet. A mentősök már nem tudják megmenteni Kristóf életét.
A rendőrség régóta
körözte már, ezért hamar beazonosítják. Gyorsan lezárják az ügyemet, hisz bebizonyosodott,
hogy önvédelem volt részemről. Örülnek, hogy megvan a keresett sorozatgyilkos.
Nem érdekelnek a részletek. Tudom, mindenkit elkaptak, aki benne volt az
ügyben.
Egy hónap telt el azóta
a végzetes éjszaka óta. Lakásomat eladtam, elköltöztem. Nem tudtam feldolgozni
a történteket. Nem bántam, meg amit tettem! Egyetlen érzés vezérel a düh. Soha
többet nem leszek szerelmes. Nem tudok szeretni! A szívem elpusztult, a
lelkemet pedig eladtam az ördögnek. Fekete angyal lettem…
Rápillantok a tévére, épp
a híradó megy:
– Újabb gyilkosság
történt. Egy harminckét éves, fekete férfit holtan találtak. Nők elleni
erőszakos bántalmazás miatt körözte a rendőrség. A gyilkosságot ismét szikével követték
el.
Keserű mosolyra húzódik
a szám. Kikapcsolom a tévét, nem érdekel a további mondandója, hiszen a részleteket
ismerem…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése