Pichlerné Kondra Katalin: Az öreg ház titka

Borongós őszi nap volt, amikor beköltöztünk a házba.

Sötét felhőket hajszolt a szél, s ahogy kiszálltunk az autóból, arcunkba vágta a hideg esőcseppeket. A mostoha időjárás ellenére is felejthetetlen volt a pillanat, amikor birtokba vettük az első közös otthonunkat, hisz örökké erre vágytunk.

A szüleim, közel tíz éve meghaltak, nem hagytak rám semmit. Amikor velük éltem, lakásról-lakásra bolyongtunk, de azután sem lett jobb a helyzetem, hogy férjhez mentem, mert a férjemnek sem volt semmije. Gyakorlatilag nulláról kezdtük el közös életünket. Ezért volt olyan hihetetlen, ami velünk történt.

Akik ismertek tudták, hogy mindig lakásproblémákkal küzdöttünk, mégis meglepett, amikor egy nő felhívott telefonon, hogy Árnyason van egy öreg ház, mely évek óta lakatlan. Ha rövid időn belül nem lesz lakója, akkor valószínűleg lebontják —mondta és hangjából kiérződött, hogy sürgetni akar. Furcsállottam, amiért érdeklődésem ellenére sem mutatkozott be, de eldöntöttem utána nézek a dolognak, hisz nincs mit veszítenünk.

Bementem hát a polgármesteri hivatalba, és jeleztem, hogy érdekel az öreg ház, szeretnénk bérbe venni, az ügyintéző meglepődve nézett rám és azt mondta, ha valóban Árnyason szeretnénk letelepedni, megkaphatjuk teljesen ingyen. Ekkor rajtam volt a sor, hogy meglepődjek, mégis gondolkodás nélkül vettem át a kulcsokat.

Még aznap megnéztük férjemmel leendő házunkat, ami a korához képest jó állapotban volt, ezért nem értettük miért akarták lebontani. Arra gondoltam, talán a temető miatt, amely közvetlenül mellette helyezkedett el. Néhány régi síremlék olyan közel került a hátsó falhoz, mintha a házhoz tartozna.

Aztán ott volt még a szemközti kastély az égbe meredő tornyaival és sötét falaival, kissé magam is elbizonytalanodtam, hogy valóban itt akarunk-e élni, különösen, hogy nem lesz egyetlen szomszédunk sem.

Valami azonban megfogott a házban, hatalmas utcára néző ablakai annyira vonzottak, hogy a mohás tetőcserepek, és a homlokzatról itt-ott málladozó vakolat sem tántorított el eredeti szándékunktól.

Amint beléptünk a kapun, örömmel láttuk, hogy az épületet tágas udvar veszi körül. Volt néhány gyümölcsfa is az udvaron, alma és szilvafák, aztán a szemem megakadt egy terebélyes diófán, mely a többitől eltérően alig hullatta lombját, pedig október vége volt.  

Három lépcsőfok után, egy nehéz faajtón át jutottunk a házba.

Az előtérben több ajtó is volt, a bejárattal szembeni a konyhába vezetett, a baloldali mögött egy kisszobát találtunk, melyet azonnal hálószobának jelöltünk ki, a jobboldali ajtó mögött volt egy tágasabb helyiség, ami nappali vagy társalgó lehetett. Az ablak mellett zongora állt, és a vele szemközti fal mélyedéséből egy kőkandalló nézett ránk kíváncsian, mi pedig rögtön elképzeltük magunkat, amint hideg téli estéken itt teázgatunk. A kandalló mellett volt egy szűkebb ajtó, mely mögött a fürdőszoba rejtőzött.

Azon a napon, 2012 október 25- én izgatottan indultunk el új életünk felé.

Bár az időjárás lehangoló volt, minket egyáltalán nem zavart, annyira vártuk, hogy beköltözhessünk a saját házunkba.

Amint beléptünk az ajtón, azonnal feltűnt a nagy a tisztaság. Hálásak voltunk az önkormányzatnak, amiért kitakaríttatták a lakást, így nem volt más teendőnk, mint behordani a dobozokat. Neki is láttunk berendezni a hálószobát és a konyhát, úgy gondoltuk a többi majd ráér akkor, amikor több időnk lesz. Sok holmink még néhány nap múlva is ott hevert, ahol az első nap hagytuk, mert mindketten reggeltől estig a munkahelyünkön dolgoztunk.

Talán épp az elfoglaltság és fáradság miatt nem tűnt fel, hogy a ház légköre lassan kezdett megváltozni.

Első szabadnapomon úgy gondoltam, bemegyek az önkormányzati hivatalba, megköszönni a házunk kitakaríttatását, ami miatt végtelenül hálás voltam.

Előző este süteményt sütöttem, azzal állítottam be az ügyintézőhöz. A hölgy mosolyogva fogadott és örült látogatásomnak, de a takarítás miatti hálálkodásomat elhárította. Tagadta, hogy ez az ő érdemük lett volna. Erre nincs is kapacitásuk—mondta, én viszont nem hittem neki, emiatt kissé összezavarodva mentem haza.

A délutánt olvasgatással akartam eltölteni, teásbögrével a kezemben leültem a kandalló mellé és kinyitottam a könyvet, ekkor hirtelen olyan sejtésem támadt, hogy valaki figyel.

Bevallom nagyon megijedtem, de összeszedtem minden bátorságomat, sorra jártam az összes helységet és megkönnyebbültem, mert a házban rajtam kívül nem tartózkodott senki.

Másnap a férjem volt otthon egyedül. Miután hazaértem a munkából, leültünk egy kávé mellé beszélgetni, és eszembe jutott, hogy meg kéne említenem az előző nap történteket, de ő megelőzött.

- Valamit el kell mondanom, kérlek, ne nézz bolondnak —szólalt meg habozva. - Úgy érzem, nem vagyunk egyedül.

Láttam, hogy aggodalom ült ki az arcára, ezért igyekeztem megnyugtatni őt.

- Persze hogy nem, hiszen ketten vagyunk —válaszoltam, ami eszembe jutott, hogy oldjam a ránk telepedő feszültséget.

- Nem így értettem —keményedett meg Tamás hangja. —Egész nap úgy érzem, valaki figyel. Lépések hangját is hallottam, persze mindent átkutattam, mindenhová benéztem a pincétől a padlásig, hátha valami hajléktalan tanyát vert itt az idők során, de sehol semmi.

- Tudom, miről beszélsz. Tegnap én is ezt éreztem, azért nem szóltam, mert reméltem, hogy minden csak a képzeletem szüleménye —vallottam be.

Sokatmondó tekintettel bámultunk egymásra.

- Ez egy kísértetház —mondtuk ki szinte egyszerre, és rögtön világossá vált számunkra, hogy miért akarta az önkormányzat lebontatni.

- Sejtettem, hogy maguk se maradnak itt sokáig —sopánkodott boltos Rozika, mikor egy hét múlva bevásárlás közben, házunk korábbi lakói felől érdeklődtem. - Mi nem vagyunk olyan ijedősek —győzködtem, mire kissé megnyílt.

- Öt éve már, hogy mindenki elkerüli azt a házat. Nem csodálom, azok után, amik ott történtek. Én már attól is viszolygok, hogy a temető mellett van, a kastély sem valami bizalomgerjesztő, bár valaha biztosan szép volt. Azt mondják az öregek, hogy hajdan egy gróf lakott ott a feleségével. Egy kislányuk is volt, akit örökbe fogadtak, ha jól emlékszem. Amikor bejöttek az oroszok, elhurcolták őket, senki se tudja ezután mi lett velük.

- Azt mondja meg legyen szíves, hogy kik laktak a házunkban, még azelőtt, hogy kísértetházként elhíresült? —faggattam.

- Mindenféle emberek jöttek akkoriban. Amolyan szolgálati lakásként működött azután hogy a benne lakó asszony meghalt. Mivel örököse nem volt, a ház az önkormányzaté lett, persze el akarták adni, de nem volt rá vevő. Legtovább fél évig lakta egy-egy család.

- Azt mondta imént, hogy szokatlan dolgok történtek ott.

- Hát igen. Biztosan akarja tudni? —nézett rám kitágult pupillákkal Rozika.

- Mindenképpen — mondtam határozottan.

Olyan ember vagyok, aki nem riad meg egykönnyen, aki szeret szembenézni a dolgokkal, legyen az bármi. Soha nem volt könnyű életem. Szüleimet elveszítettem, rokonaim nem voltak, így mindenért meg kellett küzdenem. Most, hogy végre volt egy házam, nem hagyhattam, hogy valami babonás félelem megfosszon tőle.

- Hát sok minden történt! Szerencsétlenségek, tragédiák egész sora —sóhajtott Rozika.

- Konkrétabban? —sürgettem.

- Az egyik családnak első évben minden állata elpusztult. A férfi iszákos lett, az asszony megőrült.

Ok és okozat — gondoltam. Nem bírták feldolgozni az anyagi veszteséget, így a férfi az alkohol mámorába menekült, amibe az asszony beleőrült.

- Aztán egy másik családnak eltűnt az egyetlen gyermeke. Akik utánuk jöttek, öngyilkosok lettek. A férfi és a nő is.

- Úgy gondolja Rozika, hogy a házban lakó gonosz szellem miatt? — kérdeztem kissé cinikusan.

- Egészen biztos, hiszen friss házasként olyan boldogok voltak. Senki sem sejtette, hogy egyik napról a másikra felkötik magukat az udvaron lévő diófára. Egy pap még meg is szentelte a házat később, hogy a fiatal tanítókisasszony be merjen költözni. Emlékszem a napra, amikor megérkezett. A faluból majdnem minden férfi ott volt, hogy a segítségére legyen. Alig bírták becipelni a sok holmit, még egy méretes zongorát is magával hozott. Úgy tűnt hosszútávra kíván berendezkedni, mégsem maradt sokáig.

- Valami tragédia érte? —kérdeztem egyre fokozódó kíváncsisággal, és alig vártam, hogy még többet megtudjak az esetről.

- Nem. Az előző lakóktól eltérően ő életben maradt, de sokkot kapott az ijedségtől, amikor egy éjjel hallani vélte, hogy valaki játszik a zongorán. Az orvos nyugtatókat írt fel neki, azután nem sokkal náthás lett és köhögni kezdett, még tüdőgyulladást is kapott. Állítása szerint hiába fűtött be a kandallóba és tartotta ébren egész nap a tüzet, a ház levegője fagyos maradt. Akkor telt be nála a pohár, mikor egy reggel a tükör előtt fésülködött, és egy idegen nő alakja jelent meg a tükörben. Annyira megrémült, hogy azonnal kocsit rendelt és örökre elment. Úgy tudom, a zongorát, melyen a kísértet játszott, nem is vitte magával.

- Úgy van. A zongora a nappalinkban van, sajnos mi nem tudunk játszani rajta…

- Nem baj, majd a kísértet —próbált viccelődni Rozika.

 - Köszönöm szépen, hogy mindezt elmondta —búcsúztam el tőle.

Fura érzések kavarogtak bennem, amikor ismét beléptem a házba. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, szinte lopakodva mentem a konyhába. Azon kaptam magam, hogy hallgatózok, a szívem hevesen zakatolt. Nem hallottam semmi neszt, úgyhogy lassan megnyugodtam.

Mindig vonzódtam a misztikus dolgokhoz, kicsit talán még hittem is bennük. Időnként jó volt férjembe kapaszkodva a tévé előtt borzongani, vagy egy meleg takaró alatt rémtörténeteket olvasni addig, amíg nem én voltam a szereplő. Életemben először éreztem azt, hogy szilárdnak hitt biztonságérzetem kezd meginogni.

Gondolataimba merülve elkezdtem kipakolni a vásárolt holmit, akkor tűnt csak fel, hogy sötétebb van, mint ilyenkor lenni szokott. Észrevettem, hogy függöny van az ablakon. Meglepődtem, egyben meg is örültem annak, hogy a férjem távollétemben igyekezett otthonosabbá tenni a házunkat.

- Hol vagy édes? — kiáltottam. Meg akartam köszönni neki, hogy olyasmit csinált, ami egyébként nem volt szokása, de torkomon akadt a szó, mert eszembe jutott, hogy még nem lehet itthon, hisz késő estig dolgozik. Mintha hideg kéz markolta volna meg a szívemet, elindultam a nappali felé remélve, hátha mégis előbb hazajött.

Amint benyitottam, szemem önkéntelenül a kandalló fölötti falra tévedt. A falon egy kissé megfakult fekete-fehér fénykép lógott. Tudtam, hogy nem volt ott azelőtt, biztos voltam abban is, hogy nem az enyém, ezért kíváncsian közelebb mentem. A képről rám mosolygó nő arca ismerősnek tűnt. Ahogy néztem hosszasan, egyszer csak bevillant édesanyám fiatalkori képe. Idegesen kutatni kezdtem a szerteszét heverő dobozokban, mert emlékeztem, hogy egyikben az ő emlékei vannak. Amikor megtaláltam, amit kerestem, óvatosan leemeltem a régi képet a falról, asztalra fektettem és mellé raktam édesanyám iskolás éveiben készült egyetlen fotóját.

Döbbenettel néztem a két női arcot, kísérteties volt a hasonlóság.

A megfakult kép egy nőt ábrázolt, aki karján pólyás csecsemőt tartott, mögötte pedig egy katonaruhát viselő férfi állt, a fotó alján, a férfi lába alatt egy szám volt tollal odaírva, 1942.

Megborzongtam, mert abban az évben született az édesanyám és eszembe jutott mindaz, amit a gyerekkoráról mesélt, hogy a szüleit elhurcolták és megölték az oroszok, hogy azután gyerekotthonba került és ott nevelkedett.

Lüktető szívvel néztem a fiatal párt. Ő lettek volna édesanyám szülei? Vajon honnan került elő éppen most ez a kép? Ki rakta a falra? Önkéntelenül magamhoz akartam ölelni őket, de vigyáznom kellett, össze ne roppantsam, mert a keretet csak a lélek tartotta egybe, olyan régi volt. Épp vissza akartam illeszteni oda, ahonnan levettem, mikor a keretből kicsúszott egy megsárgult papíros és zizegve hullott lábaim elé.

A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor lehajoltam érte. Könnyeimtől a betűk összefolytak a szemem előtt, ahogy olvasni kezdtem a kusza sorokat.

„1942 június 6.  Megszületett Erzsébet. György rövid időre hazajött, a gróféktól bérbe vettük a kastéllyal szemközti házat, úgy érzem, minden jóra fordul.

1943 május 18. György többé nem jön haza, meghalt. Kegyetlen időket élünk. Azon gondolkodom, Erzsikét odaadom a grófnénak, hogy legalább neki ne kelljen nélkülöznie. A grófné szereti a kislányt és neki nem lehetett gyermeke, biztosan tudom, úgy fogja szeretni, mint a sajátját.

1944. Az oroszok elhurcolták a grófékat, Erzsike is velük volt. Majd belepusztulok az aggodalomba. Sokan vigasztalnak azzal, hogy a gyereknek nem lesz bántódása, én mégis rettegek. Nem tudom, mi lehet Erzsikével.

1960. Visszatértem Árnyasra és megvettem az öreg házat, hátha Erzsike hazajön…”

Megrendülten hajtogattam össze a papírlapot.

Hazajöttem nagymama — suttogtam bele a hűvös levegőbe és éreztem, hogy langyos fuvallat érinti meg az arcomat.

Édesanyámtól kaptam az Elizabeth nevet, de apám mindig Erzsikének szólított. Ahogy kezdtek felszínre törni a régi emlékek, eszembe jutott édesanyám gyakran visszatérő álma, szinte hallottam, ahogy a házról mesél. A házról, amely mellett egy temető van. Nem emlékezett arra, hogy járt volna ott, abban sem volt biztos, hogy létezik, de ébredés után mindig honvágyat érzett. Azt is mesélte, hogy az álombéli ház mellett, a temetőben volt egy sírhant, mely fölött három fenyőfa őrködött. A sírra egy asszony árvácskákat ültetett, ő pedig kíváncsiságtól vezérelve közelebb ment. Az asszony szomorúan nézett rá. Mindig csak árvácskákat ültess, mert azok minden tavasszal és ősszel maguktól virágba borulnak — mondta neki. Az álom mindig itt ért véget, pedig ő nagyon várta a folytatást. Nem értette mit jelenthet a temetői jelenet… Ebben a pillanatban villámként hasított belém a felismerés.

Nagymama volt a virágültető asszony. Tudatni akarta édesanyámmal, hogy bár meghalt, a sírja és az öreg ház hazavárja.

Egyszeriben mintha szárnyaim nőttek volna, olyan könnyű lett minden. Végre megértettem az öreg ház minden titkát, már nem volt okom félni, hiszen ők ketten odaát együtt vannak és vigyáznak rám. Hirtelen úgy éreztem, meg kell keresnem a sírt, és be kell ültetnem árvácskával.

Ha a fenyőket nem vágták ki, nem lesz nehéz megtalálnom.

Kép forrása