Varga Lilla: Momijigari
„történeteink
vörös levélhullásban –
őszt sóhajtanak”
Momijigari[1]
1.
Már éjszakák óta álmodom a
férfiról és a nőről. Napokkal ezelőttig csak álltak egymással szemben a holdfényben,
a nőn kimonó, a férfin yofuku, nyugatias ruha, mindkettőt szürkére festi a
hold. A fahíd korlátján nyugtatja a kezét a férfi, a nő a haját igazgatja.
Mintha várnának valamire vagy valakire. Tegnap éjjel azonban más volt a kép. A
nőt nem láttam sehol. A víz a híd alatt örvénylett és kavargott, vad
hullámokkal ostromolta a partot. A férfi a híd korlátján ült, az eget nézte, a
naplemente vörösen terpeszkedett a hegyek erdei között. A háborgó folyó mind
magasabbra és magasabbra tört, míg el nem nyelte a hidat és a férfit.
Másnap délelőtt lihegve értem be
az egyetemre. Irodalom óra, a sensei épp idéz a Hanyatló napból; „Lehet, hogy egyszerűen impotens vagyok az
örömre. Csak azért vetettem bele magam a vadabbnál vadabb tivornyákba, mert
szerettem volna lerázni arisztokrata lényem árnyékát. Kadzuko, mondd, vajon
bűnösek vagyunk mi egyáltalán? Bűnösek vagyunk mi abban, hogy arisztokratának
születtünk?”[2].
Hazafele menet átsétálok a
Szabadsághídon. Két srác felmászik a zöld pillérekre, egyre feljebb és feljebb
kapaszkodnak. Turisták fényképezői kattognak, egyre több járókelő áll meg, és
figyelik, ahogy mind gyorsabban haladnak felfelé. Az egyikük kicsit megcsúszik,
elveszti az egyensúlyát. A mellettem álló nő felszisszen.
Otthon elolvasom a kötelező
fejezeteket Dazai regényéből, írok pár gondolatot a beadandóhoz.
Éjszaka, álmomban, karöltve ugrál
a hídról a vagyonát vesztett fiú, az unatkozó úrinő, a becsületét vesztett
férfi, a bolond, a viszonzatlan szerelmes és a többiek. A férfi és a nő
valahogy a vízen vagy a vízben - nem tudnám pontosan meghatározni, összefolyik
a kép -, némán állnak, figyelik az ugráló tömeget, a hídavatókat – bár a
fakorlát már korhad és foghíjas, nem baj, avatnak… avatnak egy idegen világot,
üdvözölnek mindent, ami új és izgalmas. A hold néha megvilágítja a nő mosolyát.
„Mire az óra egyet üt, üres a híd
– csend mindenütt.”[3]
A férfi magával vonja a nőt,
beljebb lépnek a folyóba, felébredek.
2.
A XVIII.
kerületi panelházak között kicsit eltévedek, mire megtalálom a huszonnégyes
számot. Becsengetek. Egy halk lányhang kérdezi, ki vagyok, majd felberreg a
zár, beléphetek az alumínium és üvegajtón. A panel földszintje ugyanolyan, mint
bármelyik másik. Postaládák, egy rongyos szőnyeg a fekete-fehér kockás padlón.
A hátsó ajtó kis kertre nyílik, állandó félhomály uralkodik odakint, a
tízemeletesek nem engedik le a napfényt. De nem kell hátra mennem, egy fehérre
mázolt, takaros kis ajtó kinyílik, és egy fehérre festett arc mosolyog rám. A
vörös ajkak alig mozdulnak, miközben a lány meghajolva beinvitál.
- Dózo. Kochi
desu.[4]
Belépek, egy
pillanatra úgy tűnik, másik világba csöppentem. A padlón tatami, a falak
papírborításúak. Hokusai másolatok díszítik a kis előszobát. Leveszem a cipőm,
követem a fekete kimonón láthatatlan szél sodorta, halvány szirmokkal borított
lányt. Bevezet egy szobába. Letérdelek, ahová mutatja, majd ő is elhelyezkedik
velem szemben. Nem figyelem a teaszertartást, bár tudom, udvariatlanság, de
végig csak őt bámulom. A rajtam eluralkodó érzelmek messze állnak a
műélvezettől, a nyugalom és az üresség templomát sem találom magamban… Nem is
keresem. Nem a szertartás tradíciója nyel magába, hanem a test és test között
feszülő ki nem mondott, fullasztó játék. De valahogy a kis panelszobában mindez
nem tűnik nem helyénvalónak…
Mintha egy
álomba csöppentem volna. Végig akarok simítani a vékony nyakon, hogy érezzem,
milyen tapintása van a vastag fehér festékrétegnek. A piros ajkak finoman
mosolyognak, mintha csak tudná, mire gondolok épp. A csukló kecses sebességgel
mozgatja a chasen-t, nyomán sápadtan felhabzik a zöldtea.
A füstölőtől
illatos levegő nyugalmát csak a lány csillogó szeme töri meg. Direkt úgy
mozdul, hogy a kimonó nyaka széjjelebb nyíljon. Mintha csak érezné, mire van
szükségem. Kissé félrebillenti a fejét, ahogy felém nyújtja a csészét. A nyak
kicsit megfeszül, egy fekete tincs kiszabadul a laza kontyból. Arcán valami
leírhatatlanul magabiztos, vonzó kifejezés.
Kíváncsi
vagyok vajon a hátán, a pók lábai[5]
elérik-e a törékeny bordákat, hogy úgy tűnjön, mintha magához ölelné a sápadt,
fehér testet…
3.
Az állomásról
sétáltam haza késő este. Albertfalva csendes kertesházai kísérteties árnyakat
vetettek az esőtől nedvesen fénylő betonra. Az ázott leveleken meg-megcsúszott
a talpam. Megszokott, őszi éjszaka volt. A fiú egy padon üldögélt, a fű már
feketének tetszett, olyan volt, mintha valami sötét vízen lebegne a pad és
rajta gubbasztva ő.
- Késő van. - Szóltam
oda neki, mire lassan felemelte a fejét, és rám nézett.
- Nem fog
eljönni.
Egy pillanatig
hallgattunk, nem igen tudtam mire vélni a furcsa választ.
- Nem lenne
kedved velem tartani egy darabon?
Percek teltek
el, mire válaszul felsóhajtott, és leugrott a padról. Ahogy belépett a
mellettem világító lámpa fényébe, meglepődtem mennyire fiatal. Olyan tíz éves
körüli lehetett csupán, vékony kabátjára barna levelek tapadtak és sár,
nadrágja egy helyütt ki volt szakadva. Lassan elindultunk, követve a síneket.
- Kire vártál?
– kérdeztem, de nem válaszolt. Némán ballagtunk a cseppekben rákezdő esőben.
Aztán hirtelen megtorpant. Követtem a tekintetét, de nem láttam semmit, csupán
egy rogyadozó kis házat ölelő, elvadult kertet.
- Mi a baj?
A fiú figyelemre sem méltatta
kérdésem, mintha ott sem lennék.
- Itt vagy? Azt
hittem, nem jössz. Azt mondtad, nem jössz.
- A fiú a sötétségbe beszélt, a régi kertkapu felé fordulva. Ekkor a
kapu hirtelen kinyílt, mintha a semmi nyitotta volna ki. A fiú tétova
mozdulatot tett. Hátrálni akart vagy közelebb lépni… ki tudja. Egy zsebkendő
hullott le elénk, régi, megsárgult darab, egy daru volt belehímezve. Ismertem
ezt a zsebkendőt. Tudtam, hogy halvány dohányillata van, a tapintása
selyemszerű.
- Nagyapa. – suttogtam,
és ellépve a fiú mellett a kapuhoz siettem, át a gazos, elhagyatott kerten, azonban
az üresen ásító ablakokban hiába kerestem valami fényt, semmi. Ekkor
visszafordultam, a fiú rám bámult a kapu túloldaláról.
- Itt vagy? –
kérdezte. – Azt hittem, nem jössz. Azt mondtad, nem jössz.
Lepillantottam a kezemben tartott
zsebkendőre. A daru mintha megmozdította volna kékesfehér szárnyait.[6]
Elengedtem. Hadd repüljön.
Hirtelen
riadok fel, egy vörös juharlevél hullt az arcomra. A Kanda Myojin szentély fái
alatt ülök egy padon, elbóbiskoltam az őszi nap langyos melegétől. Körülöttem
félig idegen nyelvet beszélő embertömeg hullámzik, de mintha ők lennének távol,
és az álombeli daru vált volna valósággá. Újabb levél hullik az ölembe.
[1] „Gyönyörködni az őszi,
színesedő fákban.” A cím a japán juhar ősszel pergő leveleire utal.
[2] Dazai Oszamu,
Hanyatló nap, Európa kiadó, 1987,
132. o.
[3] Arany János,
Híd-Avatás, http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/arany/hid.htm
[4] „Kérem, erre tessék.”
[5] Utalás Tanizaki Dzsunicsiró, Tetoválás
c. művére, in: Modern japán elbeszélők, Európa kiadó, 1967
[6] Utalás Izumi Kjóka, Oszen és
Szokicsi c. művére, in: Szentek és démonok, Japán gótikus történetek,
Quattrocento kiadó, 2013, 195. o.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése