Varga Lilla: Momijigari

megosztotta: Porcelánszív

„történeteink
vörös levélhullásban –
őszt sóhajtanak”






Momijigari[1]

1.
Már éjszakák óta álmodom a férfiról és a nőről. Napokkal ezelőttig csak álltak egymással szemben a holdfényben, a nőn kimonó, a férfin yofuku, nyugatias ruha, mindkettőt szürkére festi a hold. A fahíd korlátján nyugtatja a kezét a férfi, a nő a haját igazgatja. Mintha várnának valamire vagy valakire. Tegnap éjjel azonban más volt a kép. A nőt nem láttam sehol. A víz a híd alatt örvénylett és kavargott, vad hullámokkal ostromolta a partot. A férfi a híd korlátján ült, az eget nézte, a naplemente vörösen terpeszkedett a hegyek erdei között. A háborgó folyó mind magasabbra és magasabbra tört, míg el nem nyelte a hidat és a férfit.
Másnap délelőtt lihegve értem be az egyetemre. Irodalom óra, a sensei épp idéz a Hanyatló napból; „Lehet, hogy egyszerűen impotens vagyok az örömre. Csak azért vetettem bele magam a vadabbnál vadabb tivornyákba, mert szerettem volna lerázni arisztokrata lényem árnyékát. Kadzuko, mondd, vajon bűnösek vagyunk mi egyáltalán? Bűnösek vagyunk mi abban, hogy arisztokratának születtünk?”[2].
Hazafele menet átsétálok a Szabadsághídon. Két srác felmászik a zöld pillérekre, egyre feljebb és feljebb kapaszkodnak. Turisták fényképezői kattognak, egyre több járókelő áll meg, és figyelik, ahogy mind gyorsabban haladnak felfelé. Az egyikük kicsit megcsúszik, elveszti az egyensúlyát. A mellettem álló nő felszisszen.
Otthon elolvasom a kötelező fejezeteket Dazai regényéből, írok pár gondolatot a beadandóhoz.
Éjszaka, álmomban, karöltve ugrál a hídról a vagyonát vesztett fiú, az unatkozó úrinő, a becsületét vesztett férfi, a bolond, a viszonzatlan szerelmes és a többiek. A férfi és a nő valahogy a vízen vagy a vízben - nem tudnám pontosan meghatározni, összefolyik a kép -, némán állnak, figyelik az ugráló tömeget, a hídavatókat – bár a fakorlát már korhad és foghíjas, nem baj, avatnak… avatnak egy idegen világot, üdvözölnek mindent, ami új és izgalmas. A hold néha megvilágítja a nő mosolyát.
„Mire az óra egyet üt, üres a híd – csend mindenütt.”[3]
A férfi magával vonja a nőt, beljebb lépnek a folyóba, felébredek.

2.
A XVIII. kerületi panelházak között kicsit eltévedek, mire megtalálom a huszonnégyes számot. Becsengetek. Egy halk lányhang kérdezi, ki vagyok, majd felberreg a zár, beléphetek az alumínium és üvegajtón. A panel földszintje ugyanolyan, mint bármelyik másik. Postaládák, egy rongyos szőnyeg a fekete-fehér kockás padlón. A hátsó ajtó kis kertre nyílik, állandó félhomály uralkodik odakint, a tízemeletesek nem engedik le a napfényt. De nem kell hátra mennem, egy fehérre mázolt, takaros kis ajtó kinyílik, és egy fehérre festett arc mosolyog rám. A vörös ajkak alig mozdulnak, miközben a lány meghajolva beinvitál.
- Dózo. Kochi desu.[4]
Belépek, egy pillanatra úgy tűnik, másik világba csöppentem. A padlón tatami, a falak papírborításúak. Hokusai másolatok díszítik a kis előszobát. Leveszem a cipőm, követem a fekete kimonón láthatatlan szél sodorta, halvány szirmokkal borított lányt. Bevezet egy szobába. Letérdelek, ahová mutatja, majd ő is elhelyezkedik velem szemben. Nem figyelem a teaszertartást, bár tudom, udvariatlanság, de végig csak őt bámulom. A rajtam eluralkodó érzelmek messze állnak a műélvezettől, a nyugalom és az üresség templomát sem találom magamban… Nem is keresem. Nem a szertartás tradíciója nyel magába, hanem a test és test között feszülő ki nem mondott, fullasztó játék. De valahogy a kis panelszobában mindez nem tűnik nem helyénvalónak…
Mintha egy álomba csöppentem volna. Végig akarok simítani a vékony nyakon, hogy érezzem, milyen tapintása van a vastag fehér festékrétegnek. A piros ajkak finoman mosolyognak, mintha csak tudná, mire gondolok épp. A csukló kecses sebességgel mozgatja a chasen-t, nyomán sápadtan felhabzik a zöldtea.
A füstölőtől illatos levegő nyugalmát csak a lány csillogó szeme töri meg. Direkt úgy mozdul, hogy a kimonó nyaka széjjelebb nyíljon. Mintha csak érezné, mire van szükségem. Kissé félrebillenti a fejét, ahogy felém nyújtja a csészét. A nyak kicsit megfeszül, egy fekete tincs kiszabadul a laza kontyból. Arcán valami leírhatatlanul magabiztos, vonzó kifejezés.
Kíváncsi vagyok vajon a hátán, a pók lábai[5] elérik-e a törékeny bordákat, hogy úgy tűnjön, mintha magához ölelné a sápadt, fehér testet…



3.
Az állomásról sétáltam haza késő este. Albertfalva csendes kertesházai kísérteties árnyakat vetettek az esőtől nedvesen fénylő betonra. Az ázott leveleken meg-megcsúszott a talpam. Megszokott, őszi éjszaka volt. A fiú egy padon üldögélt, a fű már feketének tetszett, olyan volt, mintha valami sötét vízen lebegne a pad és rajta gubbasztva ő.
- Késő van. - Szóltam oda neki, mire lassan felemelte a fejét, és rám nézett.
- Nem fog eljönni.
Egy pillanatig hallgattunk, nem igen tudtam mire vélni a furcsa választ.
- Nem lenne kedved velem tartani egy darabon?
Percek teltek el, mire válaszul felsóhajtott, és leugrott a padról. Ahogy belépett a mellettem világító lámpa fényébe, meglepődtem mennyire fiatal. Olyan tíz éves körüli lehetett csupán, vékony kabátjára barna levelek tapadtak és sár, nadrágja egy helyütt ki volt szakadva. Lassan elindultunk, követve a síneket.
- Kire vártál? – kérdeztem, de nem válaszolt. Némán ballagtunk a cseppekben rákezdő esőben. Aztán hirtelen megtorpant. Követtem a tekintetét, de nem láttam semmit, csupán egy rogyadozó kis házat ölelő, elvadult kertet.
- Mi a baj?
A fiú figyelemre sem méltatta kérdésem, mintha ott sem lennék.
- Itt vagy? Azt hittem, nem jössz. Azt mondtad, nem jössz.  - A fiú a sötétségbe beszélt, a régi kertkapu felé fordulva. Ekkor a kapu hirtelen kinyílt, mintha a semmi nyitotta volna ki. A fiú tétova mozdulatot tett. Hátrálni akart vagy közelebb lépni… ki tudja. Egy zsebkendő hullott le elénk, régi, megsárgult darab, egy daru volt belehímezve. Ismertem ezt a zsebkendőt. Tudtam, hogy halvány dohányillata van, a tapintása selyemszerű.
- Nagyapa. – suttogtam, és ellépve a fiú mellett a kapuhoz siettem, át a gazos, elhagyatott kerten, azonban az üresen ásító ablakokban hiába kerestem valami fényt, semmi. Ekkor visszafordultam, a fiú rám bámult a kapu túloldaláról.
- Itt vagy? – kérdezte. – Azt hittem, nem jössz. Azt mondtad, nem jössz.
Lepillantottam a kezemben tartott zsebkendőre. A daru mintha megmozdította volna kékesfehér szárnyait.[6] Elengedtem. Hadd repüljön.
Hirtelen riadok fel, egy vörös juharlevél hullt az arcomra. A Kanda Myojin szentély fái alatt ülök egy padon, elbóbiskoltam az őszi nap langyos melegétől. Körülöttem félig idegen nyelvet beszélő embertömeg hullámzik, de mintha ők lennének távol, és az álombeli daru vált volna valósággá. Újabb levél hullik az ölembe.


[1] „Gyönyörködni az őszi, színesedő fákban.” A cím a japán juhar ősszel pergő leveleire utal.
[2] Dazai Oszamu, Hanyatló nap, Európa kiadó, 1987, 132. o.
[4] „Kérem, erre tessék.”
[5] Utalás Tanizaki Dzsunicsiró, Tetoválás c. művére, in: Modern japán elbeszélők, Európa kiadó, 1967
[6] Utalás Izumi Kjóka, Oszen és Szokicsi c. művére, in: Szentek és démonok, Japán gótikus történetek, Quattrocento kiadó, 2013, 195. o.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése