Suba Patrícia: Nem búcsúzom
Teliholdas éjszaka, a csillagok úgy ragyognak az égen, mint megannyi
odaragadt szentjánosbogár. Kanapémon ülök, lábaimat magam alá húzva, miközben a
gyertya lángját nézem, ahogy ide- oda imbolyog a félhomályban. A falakon
táncoló árnyak régi történeteket idéznek. Könnyeim lelkem mélyéről felszakadva
folynak végig arcomon, észre sem veszem. Emlékezem:
Pont ma egy éve vesztettem el életem szerelmét.
Titokban szerettük egymást. Beteg feleségét nem akartuk felzaklatni, meg
akartuk várni, hogy békében menjen el. Titkos találkák, lopott csókok... Nem
szép dolog ilyet kívánni, de titokban vártam, hogy mikor lehetünk nyíltan
együtt. Mégis előbb hagyott itt engem. Értelmetlen baleset, mely elszakította
tőlem. A temetésre se mehettem el, hiszen, hogy magyaráztam volna ottlétemet.
Annyit tudok csak, hogy hamvasztották és a temető legvégén van az urnája egy
mauzóleumban elhelyezve. Az újságok is írtak róla. Urnája fényképét kivágtam,
már álmomban is fel tudom idézni a legutolsó részletig...
Felpillantok révedezésemből. Magam előtt
látlak, hallom, ahogy vigasztalsz...
Legalább elköszönhettem volna tőled! Nélküled fél
ember lettem. Nem tudom elfogadni, nem akarom!! Mindennap érzem a jelenléted.
Látlak a kávéscsészémben, a virágjait már elhullajtott rózsacsokorban. A
fájdalom naponta belém mar, nem ereszt. Minden gondolatom és pillanatom
körülötted lebeg. Megakarlak érinteni, de szerte foszlasz! Esztelen, őrült
gondolatot hagysz csak magad után. Nem gondolkodom,
hagyom, hogy érzéseim vezessenek. Fekete ruhába öltözöm és az éjszaka közepén
elindulok…
Úgy osonok végig a kietlen utcán, mint egy tolvaj. Kis
község ez, nem láthatnak meg. A temető őr bódéja mellett minden félelem nélkül
sétálok el, hisz mindenki tudja, hogy Karcsi bácsi ilyenkor már az igazak álmát
alussza a sok benyakalt jófajta bortól. Hallom is, ahogy horkol. Elmosolyodom
magamban. Gyerekjáték lesz az egész. Elindulok az ösvényen a temető belsejébe,
miközben elkezd csepegni az eső.
A hold sejtelmes fénnyel vonja be a temetőt. A sírok úgy emelkednek ki a félhomályból, mint megannyi apró háztető.
Tudom, merre induljak, mégis óvatosan lépkedek. A sírokon pislákoló mécsesek,
mintha száz szemmel figyelnének.. A szél süvítésében szavak formálódnak: “menj
el… “
Megriadok. Valami elsuhan előttem.
Úristen! Felém tart!
Sikítanék, de nem jön ki hang a torkomon. Másodpercek alatt eszembe jut
minden, amit a vámpírokról tudok. Nagyon gyorsak, éles foguk van... Egyetlen
esélyem a napfény lenne, de a hajnal még nagyon messze van. Már csak a jéghideg
félelmet érzem, amiben nincs helye semmi másnak. Szívemet vasmarokkal
szorítja a rémület, minden levegő elfogy a tüdőmből. Fuldoklom!
– Könyörgöm, hagyj meghalni, nem akarok vámpír lenni! – fohászkodóm
magamban.
Ekkor felugrik a levegőbe és a földön fekszünk. Csukott szemmel várom, hogy
elöntsön a fájdalom, ahogy belém mar. Szinte már érzem, ahogy a vér lassan
végig folyik a nyakamon... Ám fogak helyett egy nyelvet érzek, ahogy újra
és újra végignyalja az arcomat. Érzem, ahogy a vér lüktet ereimben. A rajtam lévő
test súlya szinte összenyom. Kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem.
Homályosan látok könnyeimtől. Meglepetésemre Pajtás, Karcsi bácsi kutyája
nyalogatja lelkesen az arcom. Értetlenül nézek, nem bírom hirtelen felfogni.
Felzokogok a felismeréstől, amikor rájövök, képzeletem játszott velem.
Megkönnyebbülten, hogy nem a halállal találtam szembe magam, ölelgetem a
hatalmas németjuhászt. Bundájába bele- bele nevetek. Őrült kacagás szakad fel a
torkomból. Végül saját hangom magamhoz térít. Lassabban folytatom az utam,
szívverésem még mindig elég szapora, fejem még nem tisztult ki teljesen az
elmúlt élmény után. Minden lépésemet hangos cuppogás kíséri. Az eső
egyenletesen kopog a sírok tetején.
Kopp - kopp!
Cupp - cupp!
Megállok, a cuppogás abba marad. Ijedten fordulok meg. Senki sincs
mögöttem. A hold hirtelen elbújik egy felhő mögé. A sötétségben, egyedüli
fényem a mécsesek lángja, mint megannyi éhes lidérc, aki csak arra vár, hogy
egy élő lélek erre kóboroljon. Ösztönösen kifelé indulnék, de elhatározásom, hogy
véghezvigyem, amiért jöttem, erősebb! A hold ismét előbújik, és a gyertyák újra
szelíden pislákolnak. A cipőm csúszik a nedves talajon. Cupp-cupp. Ekkor jövök
rá, hogy a cuppogást saját lépteim idézik elő. Az eső friss illata keveredik a
nedves föld kipárolgásával, amit át jár a halál szaga. Bárhova fordulok,
mindenhol a Kaszást látom. Most már lépésenként haladok. Fejemet idegesen
forgatom. A körülöttem lévő homályban, próbálom kivenni a gyertyafénytől
vibráló, változó tájat. Az egyik sír mellett elesek az egyre csúszósabb
talajon. Valami a lábamra tekeredik! Látom a sírból kinyúló kezet, ahogy
bokámra záródnak. Élve fognak felfalni! Bevillan egy kép, ahogy a holtak
kikelnek sírjukból, és felém jönnek. A hangjukat is hallom! Kezem kétségbe esve
kapaszkodót keres, ujjaim belesüppednek a nyúlós sárba. Megcsap a rothadás
szaga, ami az esővíztől kiszabadult a sírokból. Kapálózok, sikítok! A
kétségbeesés teljesen átveszi felettem a hatalmat. Elátkozom Karcsi bácsi
borát, amely megakadályozza, hogy segítségemre siessen. Hatalmas villámlás
fényében látom, hogy egy inda tekeredett a lábamra. Kiszabadítom a szorításból
. Képtelen vagyok felállni, egész testemben remegek. Ruhám sárosan és nedvesen
tapad rám. Térdeimet sírva karolom át, miközben ringatom magam. Az esőcseppek
kopogása visszhangzik a fejemben.
Kopp - kopp!
A szekrény üres te buta lány!
Kopp - kopp!
Anya ne hagyj itt a sötétben!!
Újra az a kisgyerek vagyok, aki esténként remegve figyelte a takaró alól a
nagy ódon két ajtós szekrényt, ami éjszakánként nyikorogva nyílt ki. Akkor is
hiába kiáltottam segítségért. Anyám már az alkohol mámorában úszott. Nem tudom,
mennyi ideig ülök így. Ekkor az óra elüti az éjfélt. Tizenkét harangütés,
tizenkét hangos szívdobbanás. Az eső
közben elállt és néma, sűrű csend vesz körül. Árnyak táncolnak mindenhol. Most
kéne visszafordulnom.
– Nem!!! – síkit a fejemben a hang,
mely elindított erre az útra.
Táskám után tapogatózok, közben szidom magam, hogy elfelejtettem zseblámpát
hozni. Mi van ha mást is elfelejtettem! Rémület lesz úrrá rajtam. Lázasan
nyúlok a táskába. Megvan! Kezem hálásan simul rá a hideg tárgyra, mint
egy erőt merítve a tovább induláshoz. Még mindig remegő lábakkal felállok.
Eltévedtem! Nem látok mást csak sírokat. Több tucat éhes szájként merednek
felém. Teljesen hatalmába kerít a magányosság érzése. A feltámadó szél hangos
sziszegése egyre csak hív: “erre gyere, erre…!” Szinte vakon követem a hangot.
Tompán érzékelem, ahogy a meleg nyári szél, szárítgatja ruhámat, miközben cipőm
ázik a szétterült tócsákban. Az arcomba csapódó ágak néma érintését alig érzem.
A tücskök ciripelése, mintha csak lidércek zenéje lenne egy olyan ünnepségen
ahol én leszek a díszvendég. A bagoly huhogásában a sötétség hívó szavát vélem
felfedezni. Félálomban, kimerülten lépkedek. Egyre díszesebb sírok között
haladok. Nem hiába, hiszen ez már a gazdagoknak fenntartott hely. Föld út
helyett beton van mindenhol. A sírok nagyobbak. Egyszerű pislákoló mécsesek
helyett néhol színes lánggal ég a gyertya, mely az eső elöl elrejtve világít. A
gyertya lángja üvegcsében járja félelmetes táncát. Hirtelen megállok, az egyik
síron egy hatalmas fekete holló néz rám, sötét szemeivel, melyek világítanak a
csillagok fényében. Nem mozdul, én sem... Ahogy mögé nézek, meglátom a sötétségből
kiemelkedő mauzóleumodat. Fehér téglából épült, mint egy hívogató pihenőhely. A
holló hirtelen megelevenedik, hangos szárnysuhogással repül el mellettem.
Megbénít a félelem, ahogy indulni akarok. Lábaim nem engedelmesednek. A sírokon
különböző élethűen megformált démonok ülnek, vigyázva halottaikra. Érzem a
belőlük áradó lüktetést... Egyre csak nőnek, míg én egyre kisebb leszek. Hallom
saját zihálásomat. A vér zakatol a fejemben. Döntenem kell! Véghez kell vigyem
amiért jöttem!! Nem figyelhetek másra! A cél lebeg a szemem előtt. A démonok
bele - bele kapnak ruhámba ahogy elindulok. Hívogató szavakkal próbálnak
csalogatni. Szitkozódnak, amikor ez nem sikerül. Előre figyelek, de szemem
sarkából látom a mozgolódásukat. Képtelen vagyok józanul gondolkodni.
Egyik láb másik láb ...
Pár lépés van hátra, hirtelen eszembe jut, mi van ha zárva van az ajtó.
Magamban imádkozva nyomom le a kilincset és áldom Karcsi bácsit a borával
együtt.
Megérkeztem! A fehér márványlapon kis tócsákat hagy átázott cipőm.
Áhítattal nézek körbe, mintha csak vendégségben lennék. A virágok édes illatát
megnyugvásként szívom magamba. A különböző méretű és színű gyertyák lángja most
nem riaszt. A fehér falak megvédenek a kinti sötétségtől. Meglátom urnádat, már
épp megsimogatnám, amikor tekintettem a mögötte lévő falra pillant. Arcképed
néz rám kinagyítva. Szemedben az ismert huncutság. Lerogyok a padlóra. Fájdalom
hasít végig testemen. Szívemben az ismert fájdalom újult erővel ébred. Bele
harapok a számba. Hagyom, elöntsön a fájdalom. Könnyek folynak arcomon. Sós
ízük összekeveredik a vér édességével. Újból mellbe vág az egyedüllét. Senkim
sincs! Megint magam vagyok. Nincs aki megvédjen!
Ne sírj kislány, semmi baj.
Ne félj a bácsi nem bánt!
Anyu nincs, anyu elment.
Anyu örökre elaludt!
Zavartan nézek körbe, hol is vagyok. A gyermekkor és a most fájdalma
összekeveredik bennem. Soha többé nem akarok egyedül lenni! Eddigi tétova
elhatározásom, most már megingathatatlan. Érzem jelenléted. Hallom hangodat.
Bíztatsz tegyem meg! Felállok és gyengéd mozdulattal simítok végig az urnán.
Mintha csak arcodat simítanám. Eggyé váltál az urnával. Te magad vagy az
urna...
Kimerülten lépek ki az ajtón. Halkan húzom be magam után. A hajnali
derengésben az árnyak kevésbé ijesztőek. Sikerült! Úgy érzem lebegek, és
csak rossz álom volt az egész éjszaka. A győzelem diadala minden mást elnyom
bennem...
A temetőre sűrű, hideg köd ereszkedik. Baljós hangok hallatszanak… Mintha
egy koporsó teteje nyílna ki éppen! Ledermedek. Borzongás fut végig a
gerincemen. Rettegés vesz erőt rajtam. Nem bírok megmozdulni! A szívem a
torkomban dobog, szinte hallom a lüktetését. A félelem úgy szalad végig rajtam,
mintha régi ismerőst üdvözölne. Levegőt se veszek, csak feszülten figyelek.
Fázós vacogásommal ellentétben, apró izzadság cseppek folynak végig a hátamon.
A sírokon lévő szobrok, démoni alakot öltenek. Hangos kacagása visszhangzik
fejemben.
Lebegő alakot vélek felfedezni a
gomolygó fehérségben! Egyre közeledik! Mint egy jég szobor, olyan az
arca. Nem tudom levenni szemem a szájáról. Egyenes vonalnak tűnik, ahogy velem
szemben van. Néma marad és mégis hallom, ahogy...
- Takarodj innen! Ne zavard a holtakat!
A hang mintha minden honnan szólna. Mély dörgő hang a semmiből.
Sikítani próbálok! Hangom nem engedelmeskedik!! Ezernyi tűszúrásként érzem
a zsibbadást, minden porcikámban! A rettegés minden mást elmos körülöttem...
Megszűnők létezni, úgy érzem zuhanok...
A fehér alak hirtelen eltűnik, mintha soha nem is lett volna ott. Felszáll
a köd, és a hőmérséklet gyorsan emelkedni kezd. Csak a levelek zizegését
hallom, ahogy fújja a szél a fákat. Dermedtségem lassan múlik, kábultan állok
egy pillanatig. Kapkodva veszem a levegőt. Lábaim remegnek. Mélyről jövő
rettegés tart még fogva. Szeretnék lefeküdni és összegömbölyödni a földön.
Ösztönöm nem engedi! Vakon futásnak eredek. Ágak csapodnak az arcomba, többször
elcsúszom a latyakos földúton. Szemem és szám tele van sárral. Rövid fekete
hajam sisakként tapad a fejemre. Elveszek az egyforma sírok között. A
napfelkelte végül megmutatja merre kell mennem. Elosonok az őrbódé mellett,
szerencsére Pajtás nincs a gazdájával. Nem emlékszem, hogy jutok haza…
Otthon azonnal
felhívom legjobb barátnőmet, akivel bármilyen őrültségemet megoszthatom. Emberi
hangot akarok hallani!! Felajánlja, hogy átjön, de nem akarom, hogy lássa
összekarmolt arcomat, zúzódásokkal teli testemet. Egyedül a hangot mondom
el neki. Kábultan hallgatom, ahogy ecseteli, hogy az árnyak hangjával
találkoztam. “Szerencse, hogy megúsztad és nem zavartad meg a holtak nyugalmát.
Különben félhetnél. Nem szabadulnál tőle többet.” Mikor rákérdez, mit is
kerestem ott, gyorsan elbúcsúzom.
Kint újult
erővel érkezik a vihar. Tombol odakint a szél. A villámok fényét, hangos dörgés
kíséri. Az eső kopogását az ablakon bekéredzkedő hívásnak hallom...
Rossz érzés
kerít hatalmába. Mintha árnyék kúszna be az ablakon. Nem merek megfordulni!
Lassan elindulok a szekrényhez.
Nem félek.
Kopp- kopp.
Nem hallom.
Kopp- kopp.
Nincs mitől
félnem, mert nem ártottam senkinek!
Kopp- kopp.
Nem bánom!!
Lassan nyitom
ki az ajtót, mintha üvegből lenne. Örömtől ittasan gondolok rá, hogy ez lesz az
én lelkem titkos rekesze. Remegő kézzel nyúlok be. A szekrény legaljából
előveszem az urnádat, melyet a
temetőben cseréltem ki. Újra és újra végigsimítom. Erőt merítek hideg, sima
érintéséből. Boldogan gondolok rá, hogy most már soha többet nem kell
elválnunk! Ebben a pillanatban hangos robajjal kicsapódik az ablak...
Kép forrása |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése