"Hó alatt morzsolódik a múló pillanat..."

megosztotta: Porcelánszív



Nagy Ilona
PEREGSZEM...

Néha úgy folyik át a kezemen az idő,
ahogy homokszem szökik a szitaszöveten,
nem látom hol a volt és merre a jövő,
figyelem a távolt, de már nem követem.

Látod, elvesztek a régen-volt hitek,
a tegnap elaludt, a holnap messze még,
a nincsből nem adhatok – nem kell senkinek –
és a van oly ritka, amilyen távoli a rég…


Dvorák Etela
Vándor

Ki mondja el
hogy arcomon végig simít-e a hajnal
keblemre rá borul-e majd a fény
átragyogja-e szemem az új tavasz
álmod bennem él-e majd változatlanul tovább
amikor reggel a dallamuk halkan lebben
és morzsányi vágyból
a szeretet játszva
mint haza térő vándor
inni kér...



Cs. Nagy László 
Pillanathalom

Csak reggel szertefoszló árny az éj,
nem néz a holnapra haraggal,
mint meg nem jósolható veszély,
zárványok közt megkövül a nappal,

mi jöhet még, hangtalan ítélet,
a csendekben valami készül,
az idő száműzni ítélhet,
vagy föléd tornyosul menedékül,

emlékek illatát majd belégzed,
míg összecsuklik a pillanat,
fénytől kifosztott menedéked
egyedül csak az éjszaka marad.



Dvorák Etela
Amabile

Nézd!
Végig fut a fagyos szél a fák alatt,
bizseregve botorkál,
rezzen a fagyos úton felejtett lábnyomod.
Kedvesen.

Látod,
kigombolt fellegek
bársonyt lebbentenek a tájra,
melengetik megmaradt szép emlékeink.
Kedvesen.

Figyeld!
Hó alatt morzsolódik a múló pillanat,
sejtjeidben súlytalan évek, érzelmek,
mint egy égi dallam dudorásznak.
Kedvesen.

Amabile.
Amabile,
amabile, kedvesen.


Nagy Ilona
Nekünk a holnap hozza...

Elmúlt hát ez is, miként a tegnap
lopva vitte el a legszentebb perceket,
elorozta fényét féltett pillanatnak,
és pillangólétnyi vágyakat kergetett.

Néha könnyeket dobott utánad,
széjjelszórta élted elrejtett kincseit,
papírfecnit sodort a felőrlő bánat,
mosta a lelkednek szélkócolt tincseit.

De megtanultál sírva nevetni,
és volt, mikor nevetve sírtad el magad,
nem te lettél vesztes, csak ki kellett bírni,
s küzdeni akkor is, ha az ár elragad.

Ne bánj meg semmit, s hagyd meg a rétnek
pirosan hullámzó, lágy pipacstengerét,
ne sajnáld, ha sárral megdobált az élet!
Nekünk, holnap hozza szeretetékszerét...



Cs. Nagy László 
Esti látomás

Talán felöltötte arcod
a felhő mi rám visszanéz,
halkan csendül fel harangok
nyelvén áttáncolva a szél,

és felsikolt a villamos
alatt a sín, beleszédül,
az est magamba visszamos,
és patyolattá fehérül,

a rég elmaradt állomás,
a rozsdaszín kabátú lomb,
most párhuzamos látomás
a sínfüzér, az árva domb,

romba dől sután a nappal,
vállamra hull az éjszaka,
az idő csillagot szabdal
gyolcsból, elleng a csend szaga.




Dvorák Etela
Szótlan

megérzem ha bennem
legbelül elveszel

ismeretlen utakra lépsz
észrevétlenül

semmi sem változik
csak a gyönyör gyötör

szótlan hallgatom szívverésed


Nagy Ilona
Adj nekem egy percet...

Sosem kértem semmit, most is semmiséget,
küldj egy sort, egy verset, egy ringató mesét,
talán csak egy dalt, vagy játszd az én zenémet,
keveset adj inkább, és annak is felét,

színezd úgy az alkonyt, ahogy még nem láttam,
dúdold velem együtt a holnap énekét,
fogd a kezem, vigyél, merre sosem jártam,
hadd nézzem meg veled milyen a más vidék,

járjunk kerek erdőt, olyan lányregényest,
ahol pillangókba szédül bele a rét,
lopjunk piros almát, abból süssünk rétest,
szaladjuk még körbe a világ tetejét,

kergessünk csillagot, holddal tekergőset,
fessünk kis madarat… Tudod milyet? Kéket,
és ha minden meglesz, adj nekem egy percet,
s addig ne vedd vissza, addig ne, míg élek…





Kép forrása

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése