Téli esték Andersennel
A rendíthetetlen
ólomkatona
Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér
valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket.
Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó
szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az első szót
ebből a világból: "Ólomkatonák!" Ezt egy kisfiú kiáltotta, és
boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította őket
az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik
különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak,
s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan
állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a
sorsa különösre fordult.
Az asztalon, ahol az ólomkatonákat fölállították,
sok más játék is volt, de valamennyi közt a legszembetűnőbb egy takaros kis
papírmasé kastély. Apró ablakain egyenest a termeibe lehetett látni. Előtte
parányi fák szegélyeztek egy tükördarabkát, amely tavat akart ábrázolni.
Viaszhattyúk úsztak a tavon, és visszatükröződtek benne. Minden takaros és
csinos volt a kastélyban, de a legtakarosabb mégis a tárt kastélykapuban álló
kis teremtés volt. Őt is csak papírból ragasztották, de szoknyáját a
legfinomabb gyolcsból varrták, vállát keskeny kék pántlika födte - ez volt a
ruhadereka -, a mellén pedig egy nagy aranycsillám rózsa tündökölt, akkora,
mint a kis hölgy arca. A papírhölgyecske táncosnő volt; két karját kitárta,
egyik lábát pedig olyan magasra nyújtotta, hogy az ólomkatona nem is látta, és
azt gondolta, hogy féllábú, mint ő maga.
"Ez volna még csak nekem való feleség -
gondolta -, bár túlságosan előkelő, lám, kastélyban lakik! Nekem csak egy
skatulya a házam, abban is huszonötödmagammal szorongok, oda nem vihetem. Hanem
azért mégiscsak meg kell ismerkednem vele!" Azzal lefeküdt, egész
hosszában, egy tubákosszelence mögé, innen jól szemügyre vehette a finom
hölgyecskét, aki fél lábon álldogálva sem veszítette el egyensúlyát.
Este lett, a többi ólomkatona bevonult skatulya
házába, nyugovóra tért a háznép is. Most a játékok keltek életre, s végre maguk
is játszhattak: hol az ollót meg rabló-pandúrt játszottak, bált rendeztek. Az
ólomkatonák izgatottan dörömböltek skatulya házuk falán: ők is szerettek volna
játszani, de nem tudták fölemelni a skatulya födelét.
A diótörő bukfenceket
hányt, a palavessző csikorogva szaladgált a táblán: olyan lárma kerekedett,
hogy a kanári fölébredt a kalitkájában, és énekbe kezdett, méghozzá versben.
Ketten voltak csak, akik nem mozdultak a helyükről: az ólomkatona meg a kis
táncosnő, aki fél lába hegyén egyenesen állott, s két karját a magasba tárta
éppúgy, mint addig; a katona is éppolyan rendíthetetlenül állt a fél lábán, s
nem vette le a szemét a táncosnőről.
De tizenkettőt vert az óra, és hopp! - fölpattant a
tubákosszelence födele, de nem tubák volt benne, nem bizony, hanem egy fekete
ördögfiók, mert amit tubákosszelencének gondoltunk, az bűvös doboz volt.
- Hallod-e, te ólomkatona! - szólította meg az
ördögfiók. - Minek mereszted a szemed olyanra, aki ügyet se vet rád?
Az ólomkatona úgy tett, mintha nem hallotta volna.
- No, várjuk meg a holnapot! - mondta az ördögfiók.
Reggel, amikor a gyerekek fölkeltek, az ólomkatonát
az ablakpárkányra állították. Az ördögfiók műve volt-e, vagy a szélé: egyszer
csak kivágódott az ablaktábla, s az ólomkatona hanyatt-homlok zuhant lefelé a
harmadik emeletről. Rettenetes utazás volt. Fejjel zuhant az utcakőre, csákója
meg a szuronya hegye két macskakő közé szorult, fél lába az égnek meredt.
A kisfiú rögtön leszaladt a szolgálóval, hogy
megkeresse. Ott topogtak a közelében, mégse vették észre. Ha az ólomkatona
elkiáltja magát: "itt vagyok!" - biztosan meghallották volna, de a
katona nem tartotta illendőnek a kiabálást, mert egyenruhában volt.
Megeredt az eső, egyre sűrűbben kopogott, valóságos
felhőszakadás támadt; amikor kisütött a nap, két utcagyerek futott el arra.
- Oda nézz! - kiáltotta az egyik. - Egy ólomkatona!
Fölveszem, megcsónakáztatjuk.
Újságpapirosból csónakot hajtogattak, beleültették a
közepébe az ólomkatonát, s az már röpült is lefelé az utcacsatornán; a két
gyerek tapsolva futott mellette. Irgalmas isten! mekkora hullámok csapkodtak a
csatornában, s micsoda erős sodra volt a víznek! Persze mert nagy eső esett.
Táncolt, himbálózott a papírcsónak, forgott is olyan sebesen, hogy az
ólomkatona beleremegett, de azért csak állt rendületlenül, arcizma se rándult,
szemét előreszögezte, és keményen markolta a puskáját.
Aztán egyszer csak egy hosszú csatornahíd alá ért
vele a papírcsónak. Olyan sötét volt körülötte, mint nemrég a skatulyában.
"Ugyan hová érek? - töprengett magában. - Ez
biztosan az ördögfiók műve. Legalább a hölgyecske itt ülhetne mellettem, akkor
nem bánnám, ha még egyszer ilyen sötét volna!"
Egy hatalmas vízipatkány bukott föl mellette; itt
lakott a híd alatt a csatornában.
- Van útleveled? - kérdezte a katonától. - Ide az
útlevéllel!
Az ólomkatona hallgatott, csak a puskáját markolta
még keményebben.
Továbbröpült a csónak, és a vízipatkány utána
iramodott. Huh! - hogyan vicsorgatta a fogait! Előrekiáltotta a forgácsnak meg
a szalmaszálnak:
- Tartóztassátok föl! Tartóztassátok föl! Nem
fizetett vámot! Nem mutatta meg az útlevelét!
De a víz sodra egyre erősebb lett; az ólomkatona
már-már kiért a híd alól, oda, ahol az isten napját megpillanthatta volna, de
ott szörnyű zúgást-morgást hallott, olyat, ami a legbátrabb embert is halálra
rémítette volna. Mert képzeljétek csak: a híd túlsó oldalán a csatorna vize a
nagy gyűjtőcsatornába zuhogott bele; egy ólomkatonának ez éppen olyan
kockázatos utazás, mint nekünk egy roppant vízesésen lehajózni.
A csónak már olyan közel volt a vízeséshez, hogy az
ólomkatona nem tarthatta vissza. Már sodorta is lefelé a víz; a szegény
ólomkatona erősen megvetette a lábát, ahogy csak bírta, nem vethetné senki a
szemére, ha az arcizma is rándult volna. A csónak hármat-négyet fordult maga
körül; színültig megtelt vízzel, és süllyedni kezdett. Az ólomkatona már nyakig
állt a vízben, egyre jobban süllyedt a csónak, már a papírja is szétázott, már
átcsapott a víz az ólomkatona fején. A szegény katona akkor a szép kis
táncosnőre gondolt, akit soha többé nem láthat, s egy régi dal csendült a
fülébe
Isten áldjon, jó vitéz,
halálba mégy, halálba!
halálba mégy, halálba!
Kettészakadt a papír, a katona kibukott a csónakból,
s a következő pillanatban elnyelte egy nagy hal.
Ó, milyen sötétség volt a hal gyomrában! S még
félelmetesebb, mint a csatornahíd alatt. A hely is szűk volt, mozdulni is alig
tudott a katona. De azért fektében is rendíthetetlenül markolta a puskáját.
A nagy hal ide-oda úszkált; rettenetes volt, ahogy
cikázott a vízben. Egyszer csak elcsöndesedett; az ólomkatona szeme előtt
mintha villámfény lobbant volna: ragyogott körülötte a nap, s valaki hangosan
kiáltotta:
- Az ólomkatona!
A nagy halat kifogták, piacra vitték, s ott eladták
- így került a konyhára, ahol a szakácsnő a nagykéssel fölhasította. Két ujja
közé csippentette a katonát, s bevitte a szobába. Mindenki látni akarta a
világjárót, aki még hal gyomrában is utazgatott. De az ólomkatonának nem szállt
a fejébe a dicsőség. Az asztalra állították, hát - furcsa dolgok esnek meg a
világban! Ugyanabban a szobában lelte magát, ahol valamikor meglátta a
napvilágot; ugyanazokat a gyerekeket, ugyanazokat a játékokat látta maga körül.
Ott volt a kis papírkastély is, kapujában most is ott állt fél lábon a takaros
kis táncosnő, másik lába a magasban - ő is rendíthetetlen maradt. Ez úgy
meghatotta az ólomkatonát, hogy hajszál választotta el a sírástól, már-már
kicsordultak szeméből az ólomkönnyek. De a sírás mégsem illett volna hozzá.
Csak nézte a táncosnőt, a táncosnő meg őt, de szót nem váltottak.
Az egyik kisfiú most, se szó, se beszéd, fölkapta az
ólomkatonát, és behajította a kályhába. Senki sem tudta, hogy mért tette.
Biztosan a tubákosszelencében lakó ördögfiók műve volt ez is.
Az ólomkatona ott állt a tűz vörös fényében, és
kibírhatatlan forróságot érzett, de nem tudta, a kályha tüze hevíti-e vagy a
szerelemé. A piros-kék festék is lepattogzott róla; a viszontagságos
utazástól-e vagy az emésztő szomorúságtól, azt sem tudta. A táncosnőt nézte, a
táncosnő meg őt. A katona egyszer csak érezte, hogy olvad, de csak állt
rendíthetetlenül, s keményen markolta a puskáját. Akkor kicsapódott egy ajtó, a
léghuzat fölkapta a kis táncosnőt, s az, mint egy lenge tündér, beröppent a
kályha nyitott ajtaján a katona mellé, lobbant egyet, s vége volt.
Kép forrása |
A katona akkor zsugorodni kezdett, kicsi
ólomgomolyaggá olvadt, s másnap, amikor a szolgáló kiszedte a kályhából a
hamut, egy kis ólomszívet talált benne - ennyi maradt a katonából. A
táncosnőből nem maradt más, mint az aranycsillám rózsa, az is szénfeketére
perzselődött.
*
*
*
A fenyőfa
Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó
helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg
jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy
magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se
vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor
szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor
szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő
tövébe, és azt mondták:
- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem
szívesen hallgatta.
A következő esztendőben egy jókora hajtással lett
magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg
lehet mondani, hány évesek a fák.
- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim -
sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat,
koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim
között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!
És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a
szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak
fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent,
néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó,
milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt,
hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni,
nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott
a kisfenyő.
Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden
esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely
időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások
recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon
hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket,
Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az
erdőből.
Hová vihették? S mi várhat rájuk?
Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek,
megkérdezte tőlük a fenyő:
- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem
találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya
hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:
- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból
útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a
társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de
igen magasan hordták a fejüket.
- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám.
Milyen is az a tenger, mesélj róla!
- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és
továbblépdelt.
- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj
üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!
És a szél csókot lehelt a fára, a harmat
megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.
Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az
erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál.
Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a
gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.
- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi
fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint
én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?
- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. -
Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a
szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol!
Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges
díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az
ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett.
- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett
minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?
- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.
- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a
ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa.
- Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a
tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a
karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek.
Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és
fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még
szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb,
még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom
el innét! Magam sem tudom, mi lelt.
- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. -
Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!
De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt,
ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták
sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony
táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal
elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most
a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől,
a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb
társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az
utazás nem volt kellemes.
Csak akkor tért újra magához, amikor társaival
együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:
- Ez a legszebb! Ezt választjuk.
Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe
vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha
mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -,
hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok
tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek -
legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy
hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be,
és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy
leste-várta, mi következik!
Inasok és szobalányok léptek a szobába, és
díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a
hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel
gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz
piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak,
szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még
sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag
tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!
- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk
minden gyertyáját.
"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa.
- Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e
társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket
eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"
A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a
kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.
Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain.
Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik
gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.
- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok,
s gyorsan eloltották a tüzet.
Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a
remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti
valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer
csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen,
mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket.
A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az
ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és
egymás után szedegették le róla az ajándékokat.
- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz
velem?
A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan
elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit
csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a
csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel
is döntik.
A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás
játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka
pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát
vagy fügét a fán.
- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a
gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér
ember leült a fa tövébe.
- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is
hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el.
Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki
lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a
királykisasszonyt?
- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. -
Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a
fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is
törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.
És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki
lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a
királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:
- Mesélj még! Mesélj!
Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna,
de be kellett érniük Együgyű Jankóval.
A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az
erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó
lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy
látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig,
hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki
tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok
feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra
gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.
"De holnap nem remegek! - fogadkozott. -
Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó
történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve
virrasztott egész éjszaka.
Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.
"Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva
a fenyőfa.
De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték
a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem
ért el.
"Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. -
Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"
Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott:
Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre
megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A
fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki
megfeledkezett róla.
"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. -
Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért
kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók
is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"
- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán
odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.
- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a
kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?
- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak
nálam sokkal öregebbek.
- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit
láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ
leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol
sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán
táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?
- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek
nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.
És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még
sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:
- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog
voltál!
- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra
végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!
Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor
mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.
- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is
lehettél, öreg fenyő!
- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott
a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak
nagyon magasra nőttem.
- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a
kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is
hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett
ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:
"Mégiscsak szép idők voltak azok! De
visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a
grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is
királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája
jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb
királykisasszonya.
- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És
a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát
megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek
gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a
fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a
mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan
nagyon a fenyőfa meséje.
- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a
patkányok.
- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb
estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.
- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami
faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?
- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.
- Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél
hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen
sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a
meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha
egy napon levisznek innen.
De mikor lesz az, mikor?
Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra,
félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak
éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a
lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.
- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte
az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan
történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló
körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén,
mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és
boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!" De
persze nem a fenyőfára értették.
- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és
kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.
Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában.
De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.
Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik
karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A
legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.
Kép forrása |
- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén
karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve
törtek le kis csizmája alatt.
A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet,
aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét
zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a
kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.
- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény
fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már
késő!
Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát;
jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket
sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó
gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan
kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy
sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn
az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg
Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt
belőle más, csak egy marék hamu.
A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik
a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb
ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is;
vége, vége - minden mesének ez a vége.
*
*
*
A
kis gyufaáruslány
Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már
sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy
szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor
elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette.
Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy
két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról
mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd
bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény
kislány.
Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát
kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy
halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott.
Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és
alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott
tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen
göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.
Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás
jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis
teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.
Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé,
s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az
isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se
keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb,
padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél,
hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.
Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne
egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából,
odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét!
Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy
lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány
boldogan tartotta fölébe a kezét.
Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus
lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan
jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is
kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a
gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy
gyufacsonkkal a kezében.
Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a
fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a
fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér
terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak
rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S
ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s
késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint
ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.
Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép
karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a
gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt,
s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket
eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de
akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba
emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle.
Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a
sötét égen.
- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá,
hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt,
egyszer azt mondta "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az
isten színe elé."
Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s
egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég
halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.
- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó,
vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a
meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj
itt, nagyanyó!
És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag
gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet
árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen
erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra,
ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.
A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt
a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne,
megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő
reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.
- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek.
Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül,
amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.
Az illusztráció Axel Mathiesen munkája |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése