Czap Ferenc: A Karmester

 Ahogyan a földön fekve figyeltem a hatalmas fákat, szinte hallottam hangjukat, éreztem, ahogyan lélegeznek. Élő mivoltukat eszem ágában sem volt kétségbe vonni, de ennyire világossá és érezhetővé még soha nem váltak számomra. Elképzeltem, amint hatalmas lábaikkal lépni kezdenek, és annyira jelentéktelennek éreztem magam. Hallottam mély hangjukat, amint egymáshoz szólnak, és a többség úgy döntött, hogy talán megkímélik ócska emberi életemet. Biztos voltam benne, hogy nem álmodom. Óriások, és a lágy szellő szinte ringatja őket.

 Furcsa dolgokra jön rá az ember kiszolgáltatott helyzetében. Hamarosan körém tekerednek majd vastag, kemény gyökereik, és talán megfojtanak. A moha úgy lepi majd be arcom, mint a félelem a lelkemet: megfulladok. De még itt vagyok, és hallgathatom beszédüket: nagy terveik vannak, ha jól értem útnak indulnak. Kissé csodálkozom, habár az imént mondtam, hogy élnek. Elindulnak, és újjáépítenek mindent. Megtisztítják az öreg földet.

  Amikor rám néznek, félek, tanácstalan vagyok, nem tudom, mit kellene tennem. Biztos vagyok benne, hogy szavaimat nem értik, de látják, hogy mit gondolok.

Nem a tiszteletről van szó, tudják, hogy ember vagyok, az nem ér semmit. A több százezer évről van szó. A több millió halott fáról. És most köztük vagyok, kiszolgáltatva. A madarak hangját sem hallom, tudják, hogy most nem kell itt lenniük. Megértem őket.

  Nem tudom, hogy mióta fekszem itt, de egyre több dologra jövök rá: az egyik legfontosabb, az életem: ők tartanak életben. Vizet engednek a számhoz, a hidegben napfényt az arcomra. Ennyi elég, úgy tűnik. Nekik is ennyi kellene.

  Mostanra tudatosult bennem, hogy soha nem engednek el. Talán már én sem akarok elmenni. Kezdem őket megszeretni, olyannyira, hogy már neveket is adtam nekik. A legnagyobb, aki pontosan előttem van, őt kedveltem meg a legjobban. Olyan, mintha énekelne. Talán ezért tetszik nekem, pedig közben tudom, hogy rajta múlik az életem.

A zene, amit játszik egyáltalán nem ismerős. Biztosan csak ők értik, a fák. Ezért Karmesternek nevezem. A legnagyobb, a legöregebb, a bölcs. Elképzelem, ahogyan vezényel. Több száz fát. Rá figyel mindenki, az ő mozdulatait várják. Az erő a szél, ő adja meg a lendületet. Karjai, ágai – innen a földről több százat látok – hirtelen mozogni kezdenek. Nekem totális káosznak tűnik, de tudom, hogy a többiek értik, és lassan bennem is tudatosulni kezd a lényeg: összhangban vannak. Ez a zene egyik legfontosabb lényege a harmónia. Akár egy fa van, akár egy erdő. Mindent értek innen a földről, és gyönyörű, ahogy kezd kibontakozni az egész: csatlakoznak a többiek is, és most már értem, hogy a madarak miért nincsenek itt: tudják, hogy nem vehetik fel a versenyt az erdővel. A Karmester szinte már önkívületi állapotban van, néhány levele elszáll, leszakad, ágai elengedik őket: szálljanak! Ez is része a hangversenynek. Folyamatosan csatlakoznak hozzá a többiek: kicsik és nagyok. Mindenki tudja mi a dolga, hiszen tökéletes az összhang.

  Sajnálom, hogy rajtam kívül senki sem látja ezt. De ami még rosszabb, senki sem hisz majd nekem. De nem baj, én itt vagyok.

  Már mindenki beszállt, bármerre nézek, csak a zenélő fákat látom. Remegő ágak, a szél egyre erősebb, utat kér közöttük, és meg is kapja. A tisztelet kijár, a természet így működik. Egyre erősebben fúj, a fák már nem sokáig bírják.

  A gyökér mintha jobban szorítana, de már nem fáj. Tudom, hogy mi többet ártottunk, mint ők. A levegő egyre nehezebben jut tüdőmbe, próbálok kapaszkodni, de nincs mibe. Szépen lassan elalszom..., vagy meghaltam?

kép forrása

Amikor magamhoz tértem, minden elmúlt. A koncert, és a légszomjam is. Furcsa álmom volt, fa voltam egy erdőben. Figyeltem a Karmestert, vártam, hogy ágaival vezényeljen. Minden annyira tökéletes volt, eggyé váltam az erdővel. A szél megpendítette húrjaimat, és újra kezdődött minden. Fa voltam, minden porcikámban. Mozogtam, és táncoltam, mégis éreztem, hogy gyökereim mélyre hatolva mozdulatlanná tesznek, ágaimmal pengettem a szél húrjait, mégsem törtek el. Értelmet és életet láttam mindenhol, éneket hallottam magam körül.

  Aztán mikor felébredtem, rájöttem, hogy ember vagyok. Ember vagyok, lélegzem, a fáktól függök. Szabadon és most is, a gyökereik által fojtogatva.