Advent első vasárnapja
OSCAR WILDE
A boldog herceg
Egy oszlop tetején,
magasan a város fölött állt a Boldog Herceg szobra. Tetőtől talpig arany
borította, vékony, finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas
rubin piroslott a kardja markolatán.
Nemhiába csodálta
mindenki.
Kép forrása |
– Legalább olyan
szép, mint egy szélkakas – jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette
volna, ha híre megy művészi ízlésének –, csakhogy nincs annyi haszna – tette
hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék,
mert az aztán nem hiányzott.
– Bár olyan lennél,
mint a Boldog Herceg! – sóhajtott fel a józan anya, mert kisfia nyafogott, hogy
hozza le neki a csillagokat. – A Boldog Hercegnek még álmában sem jut eszébe,
hogy nyafogjon valamiért.
– Örülök, hogy akad
legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog – dünnyögte a csalódott
férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.
– Olyan, mint egy angyal
– mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó
skarlátvörös kabátban és tiszta, fehér kötényben.
– Honnan tudjátok? – kérdezte
a számtantanár. – Sose láttatok angyalt.
– Dehogynem,
álmunkban – válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát,
és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.
Egy éjszaka elszállt
a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba,
de ő hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora
tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy, sárga pillét kergetett a folyó
mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és
megszólította:
– Szeresselek? – kérdezte
a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt.
Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya
meg-megérintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így
udvarolt egész nyáron át.
– Micsoda nevetséges
kapcsolat – csivitelte a többi fecske -, nincs a menyasszonynak pénze, és
túlságos sok a rokona. – És csakugyan, a folyót szinte elborította a nád.
Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elrepültek. Távozásuk után a kis
fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét.
– Örökké csak hallgat
– mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a
széllel. – És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben
hajladozott. – Elismerem ugyan, hogy otthon ülő teremtés – folytatta a fecske –, én viszont szeretek utazni, szeressen hát utazni a feleségem is! Eljössz-e
velem? – kérdezte végül a nádszáltól; de az csak a fejét rázta, annyira
ragaszkodott az otthonához. – Hitegettél csak! – kiáltotta a fecske. – Indulok
a piramisokhoz. Isten veled! – És elrepült.
Szállt, szállt egész
nap, és estére megérkezett a városba.
– Hol töltsem az
éjszakát? – kérdezte. – Remélem, felkészültek a fogadásomra.
Ekkor megpillantotta
a szobrot az oszlop tetején.
– Itt fogok
megszállni – kiáltott fel –, pompás ez a hely, járja a friss levegő is! – És
leereszkedett, egyenesen a Boldog Herceg lába elé. – Arany a hálószobám – mondta
magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült; de alig dugta a
fejecskéjét a szárnya alá, rápottyant egy nagy vízcsepp. – Milyen különös! – kiáltott
fel. – Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok, és mégis
esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak-Európában. A nádszál ugyan szerette
az esőt, de csak puszta önzésből.
Akkor ismét ráhullott
egy csepp.
– Mi haszna van egy ilyen
szobornak, ha még az esőtől sem véd meg? – kérdezte. – Keresnem kell egy jó,
fedeles kéményt. – És elhatározta, hogy továbbszáll.
De mielőtt
szétnyitotta volna szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és
látta – de jaj, mit is látott?
A Boldog Herceg szeme
könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben
olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.
– Ki vagy te? – kérdezte.
– Én vagyok a Boldog
Herceg.
– Miért sírsz akkor? –
kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.
– Míg éltem, és
emberi szívem volt – felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a
Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a
kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a
táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni,
hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog
Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így
éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan
magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a
szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.
"Úgy, hát belül
nem is arany?" – jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál,
semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű megjegyzést.
kép forrása |
– Messze innen – folytatta
mély, zengő hangon a szobor –, jó messze, valamelyik kis utcában áll egy
szomorú házacska. Ablaka éppen nyitva, és én egy asszonyt látok odabent, amint
az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös,
telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen
egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a
legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az ágyon betegen fekszik a kisfia.
Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s
így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a
rubint a kardom markolatáról? Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam
nem tudok mozdulni.
– Engem várnak már
Egyiptomban – mondta a fecske. – Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött, és
beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király
piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba
burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jadelánc van,
és a keze, mint a száraz levél.
– Fecském, fecském,
kicsi fecském – mondta a Herceg –, várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a
követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú.
– Ha meggondolom, én
nem is szeretem a fiúkat – felelte a fecske. – Múlt nyáron, amikor a folyó
mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan
kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk
annál, és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez
tiszteletlenség volt.
De a Boldog Herceg
úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.
– Bár nagyon hideg van
– mondta –, egy éjszakára mégis maradok, és a követed leszek.
– Köszönöm kicsi
fecske – mondta a Herceg.
Így aztán a fecske
kicsípte a nagy rubint a Herceg kardjából, és a csőrébe fogva, a tetők fölé
emelkedett.
Elszállt a
székesegyház tornya mellett, ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak.
Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány
épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével.
– Milyen csodálatosak
a csillagok – mondta a férfi -, és milyen csodálatos a szerelem hatalma!
– Remélem, hogy
idejében elkészül a ruhám az udvari bálra – felelte a lány –,
golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták.
A fecske átsuhant a
folyó felett, és látta a hajóárbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó
fölött, és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a
pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz, és benézett. A kisfiú lázasan
köhögött az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a
szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubint. Aztán
gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.
– Milyen jó hűvös van
– mondta a kisfiú –, most már meg fogok gyógyulni! – És édes álomba merült.
Akkor a fecske
visszaszállt a Boldog Herceghez, és elmondta, mit végzett.
– Furcsa – jegyezte
meg –, csöppet se fázom, pedig meglehetősen hideg van.
– Mert jót
cselekedtél, azért – mondta a Herceg.
A kis fecske
elgondolkozott ezen, s azután elaludt. A gondolkozás ugyanis mindig
elálmosította.
Hajnalban elszállt a
folyóhoz, és megfürdött.
– Milyen rendkívüli
jelenség – mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. – Fecske
télen! – És hosszú levelet írt az esetről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést
keltett vele, mivel teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.
– Ma este indulok
Egyiptomba – mondta a fecske, és előre örült az elkövetkezőknek. Meglátogatta
sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán.
Amerre csak
megfordult, a verebek felcsiripeltek.
– Nicsak, egy előkelő
idegen! – mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát.
Amikor felkelt a
hold, visszarepült a Boldog Herceghez.
– Nem üzensz semmit
Egyiptomba? – kiáltotta. – Nyomban indulok.
– Fecském, fecském,
kicsi fecském – mondta a Herceg -, maradj velem még egy éjszakára.
– Várnak már
Egyiptomban – felelte a fecske. – Társaim holnap továbbrepülnek a második
vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránittrónuson ül Memnon
isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, s amikor a hajnalcsillag
feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul.
Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb
berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.
– Fecském, fecském,
kicsi fecském – mondta a Herceg -, messze-messze, a város túlsó szélén látok
egy fiatalembert egy padlásszobában. Asztala tele van kéziratlapokkal, föléjük
hajlik, és mellette, egy talpas pohárban hervadozó ibolyák. Haja barna és
hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A
darabját szeretné befejezni a színházigazgató számára, de nem tud írni, mert
nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.
– Itt maradok még egy
éjszakára – mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. – Vigyek neki is egy
rubint?
– Sajnos, nincs több
rubinom – mondta a Herceg –, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka
zafírból valók, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s
vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte, és
befejezi a darabját.
– Drága herceg – mondta
a fecske -, én ezt nem tudom megtenni! – És sírva fakadt.
– Fecském, fecském,
kicsi fecském – mondta a Herceg –, tedd, ahogy parancsoltam!
A fecske hát kivájta
a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába.
kép forrása |
Nem is volt nehéz
bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a
szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a
szárnyak suhogását; de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a
hervadt ibolyákon.
– Mégiscsak
megbecsülnek – kiáltott fel –, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már
befejezhetem a darabomat! – És sugárzott a boldogságtól.
Másnap a fecske
elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan
emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából.
– Húzd meg! – kiáltották,
valahányszor egy-egy láda előbukkant.
– Megyek Egyiptomba! –
kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a
hold, visszaszállt a Boldog Herceghez.
– Búcsúzni jöttem – szólt
fel hozzá.
– Fecském, fecském,
kicsi fecském – mondta a Herceg –, maradj velem még egy éjszakára!
– Tél van – felelte a
fecske –, nemsokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra
melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek, és bután bámulnak a
világba. Társaim fészket raknak Baalbek templomában, és turbékolva figyelik
őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága Herceg, elhagylak, de sohasem foglak
elfelejteni, és tavasszal, visszafelé szállva majd hozok neked két szép
drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubin pirosabb lesz, mint
a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.
– Odalent a téren – mondta
a Boldog Herceg – álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufát beleejtette a
csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza
pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is
fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.
– Itt maradok még egy
éjszakára – mondta a fecske –, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor
megvakulsz.
– Fecském, fecském,
kicsi fecském – mondta a Herceg –, tedd, ahogy parancsoltam.
Kivájta hát a fecske
a Herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellet,
és beleejtette a követ a tenyerébe.
– De gyönyörű
üvegcserép! – kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott.
A fecske pedig
visszaszállt a Herceghez.
– Most már vak vagy –
mondta –, így hát veled maradok örökre.
– Nem, kicsi fecském –
mondta a szegény Herceg –, menned kell Egyiptomba.
– Örökre veled
maradok – mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál.
Másnap pedig a
vállára telepedett, és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen
országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban
álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat; mesélt a
szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud
mindent; mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevék mellett, és
borostyánszemeket szorongatnak a kezükben; mesélt a holdhegyek királyáról, aki
fekete, akár az ébenfa, és egy nagy kristály az istene; mesélt az óriás, zöld
kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti; mesélt
a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút
vívnak a lepkékkel.
– Drága kicsi fecském
– mondta a Herceg –, csodálatos dolgokat beszélsz nekem, de nincs csodálatosabb
az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj
végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.
Így a fecske
végigrepült a város felett, és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan
vigadoznak, míg a koldusok a kapuk előtt üldögélnek. Berepült a sötét sikátorokba,
és belenézett az éhező gyermekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a
fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt, szorosan egymás
karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg.
– Jaj de éhesek
vagyunk! – mondták.
– Itt nem alhattok! –
kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek.
Aztán a fecske
visszarepült, és elmondta a Hercegnek, mit látott.
– Aranylemezkékkel
vagyok borítva – mondta a Herceg –, fejtsd le rólam levelenként, és add a
szegényeimnek; az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.
A fecske lecsipegette
hát az aranylevélkéket, egyiket a másik után, míg a Boldog Herceg tetőtől
talpig kopott nem lett és szürke. És az aranylevélkéket, egyiket a másik után,
mind a szegényeknek vitte, és a gyermekek arca kipirosodott tőle; nevetésük,
játszadozásuk felverte az utcát.
– Van már otthon
kenyerünk! – kiáltották.
Amikor lehullott a
hó, s a hóra jött a fagy, az utcák mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és
ragyogtak; a házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristálytőr, az
emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk skarlátszínű sapkában
korcsolyáztak a jégen.
A szegény kicsi
fecske egyre jobban és jobban fázott, de annyira megszerette a Herceget, hogy
nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék
nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék.
Végül érezte, hogy
nemsokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhasson a
Herceg vállára.
– Isten veled, drága
Herceg – suttogta –, ugye, megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet?
– Örülök, kicsi
fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba – mondta a Herceg –, túlságosan
hosszan időztél itt; de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.
– Nem Egyiptomba
indulok – mondta a fecske. – A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom
testvére?
Azzal ajkon csókolta
a Boldog Herceget, és holtan hullott a lába elé.
Ebben a pillanatban
furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S
csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi
bizonyos.
Másnap kora reggel a
polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren.
kép forrása |
Ahogy elhaladtak az
oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.
– Uramisten! De
ütött-kopott ez a Boldog Herceg! – mondta.
– Ütött-kopott, de
még mennyire! – harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a
polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.
– Kiesett a rubin a
kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette – szólt a
polgármester –, hiszen koldusabb már a koldusnál!
– Koldusabb már a
koldusnál! – ismételték a tanácsosok.
– És itt meg
éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! – folytatta a polgármester. – Csakugyan
legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.
És a városi írnok
följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.
– Mivelhogy nem szép,
nem is hasznos többé – jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.
Azután megolvasztották
a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy
elhatározzák: mi történjék az érccel.
– Természetesen új
szoborra van szükségünk – mondta –, és legyen az az én szobrom.
– Az én szobrom – mondta
mindegyik városi tanácsos, és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam
felőlük, még egyre civakodtak.
– Milyen különös – mondta
a munkavezető az öntőműhelyben. – Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a
kemencében. Ki kell hajítanunk.
És kihajította a
szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.
– Hozd el nekem a
városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb – mondotta az Úr egyik
angyalának; és az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.
– Jól választottál – szólt
az Isten –, mert ez a kis madár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben,
és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.
Fordította: Lengyel Balázs
A Képek Nika Goltz illusztrációi
Szép, lélekemelő...
VálaszTörlés