Varga Lilla: A róka és a darumadár

megosztotta: Porcelánszív

Shizukamon no nikki

Ez az elbeszélés, egy szerelem története. Jegyzi Shizukamon az Ishio szentélyből.



"Ha nem lettem volna szemtanúja az itt megjelenített férfi és nő odaadásának, nem tudnám miként visszaadni a történetet, mivel úgy vélem képzeletem nem elég színes hozzá.
Szeretem nézni éjjelenként a holdfényben kirajzolódó juharfákat. Úgy kezdődött az az este is, mint mindegyik. Apró szobám ablaka, a gondosan rendbe tartott kertre néz. Az erdő közvetlen szomszédunk. A fővárosból kiszorult szentélyünk, mely az ősi vallást hirdeti, nem választja el szerény lakunkat a fáktól, és a már vad természettől. Se bambusz se kőfal nem határol, csupán a rendbe tartott füvet felváltó vadul burjánzó növényzet jelent némi választóvonalat, és persze a szentély őrzői[1], a két kő oroszlánkutya. Már az erdő vadregényes homályába veszik a kőlámpásokkal kirakott keskeny, vadcsapásszerű szandó.[2] A torii kapuhoz[3] vezető kőlépcsők majdhogynem jelzésértékkel lejtenek csupán, épphogy megtörve a föld természetes hullámát. Mintha az első kannusi[4] a hegy istenéhez olyan közel akart volna kerülni, hogy a szentélyt amennyire lehet a természetbe akarta volna olvasztani. Na de némiképp elkalandoztam a történettől. Bár a naplóírás talán megenged némi csapongó írásmodort.
Szokásomhoz híven figyeltem akkor is a kertben magasodó, öreg juharfát. Legalsó ágán azonban azon az este ült valaki. Egy fiatal lány. Egyszerű, hófehér pamut kimonója szinte világított a sötétben, meztelen lábát a mélységbe lógatva ült, miközben hosszú, fekete haját fésülte ujjaival szórakozottan. Az erdő felé nézett, a szélben néha megnyikordultak a fák törzsei, mintha ezt hallgatta volna figyelmesen. Ami még annál is furcsábbnak tetszett , hogy a juharfán ült, az a homlokán látható téglalapszerű, piros folt volt. Úgy éreztem, nem emberi lény, akit látok.
Másnap éjjel ugyancsak ott ült a lány a fán, azonban mintha halkan beszélt volna valakihez. Közelebb osontam az ablakhoz, és a fa tövében, egészen árnyékba húzódva megpillantottam egy rókát. Hófehér bundája volt, ahogy kibújt a telihold a felhők mögül, szinte ragyogott. Két lábra emelkedett, de úgy éreztem nem elkapni vagy bántani akarja a lányt, hanem inkább mintha vágyakozva el akarná érni, meg akarná érinteni.
- Menj el! Értsd meg, várok valakire. Nem mehetek le hozzád, mert…
A lány hangja beleveszett a feltámadó szél hangjába. Aznap éjjel álmot láttam.
- Így már jobb? – kérdezte a férfi csöndesen, és megsimogatta a daru hosszú, törékeny nyakát. – Bekötöztem, de pár nap kell még, míg begyógyul a lábad.
A madár békésen elszunnyadt, fejét a férfi ölében nyugtatva. Reggelre azonban a férfi eltűnt, a madár sebzett lábával próbált felállni, szárnyával esetlenül verdesve kereste a férfit, síró hangjára azonban nem érkezett válasz.

Felismertem a szentélyünk kertjét, a juharfát, a kőlámpásokat, a halkan csobogó patakot. A férfi képmása ma már a szomszéd szobában figyeli életünket kicsit szigorúan, mégis kedvesen, a füstölők árnyékából. Ő volt az, Saichó, első papja a szentélyünknek, száz éves történet kering róla.
Mikor felébredtem, még sötét volt, a hold azonban és a csillagok már eltűntek az égről. A fán még mindig ott ült a lány, a rókát azonban sehol nem láttam.
Napok teltek el, mikor újabb álmot láttam.

A lány bolyongott az erdő mélyén, a piros jelről a homlokán rögtön megismertem. A róka a fák között megbújva figyelte, de a lány nemsokára észrevette, hogy követik.
- Ki van ott? – Vékony hangja megremegett.
A róka tétovázva előbújt.
- Megint te vagy? Ne! Ne gyere közelebb, kérlek!
A róka megdermedt, nem lépett közelebb a lányhoz.
- Bocsáss meg, de még találkoznom kell valakivel. És ha bárki más megérint rajta kívül, akkor azt hiszem, minden reményem elveszik, hogy újra láthassam.
A róka elfordította a fejét, majd a lány szemébe nézett. Kinyitotta pofáját, és mély, rekedtes hangon megszólalt.
- Akit keresel, már nem találod meg. Így lassan elenyészt a bánat, és…
- Nem tudhatod. Nem tudhatod! - A lány felsírt, majd hátat fordítva a rókának a fák közé rohant. A róka világító kék szemében mintha könny csillant volna.

A róka nem jelent meg a következő napokban, a lány egyre haloványabbnak és törékenynek tetszett az ágon ülve. Körülötte lassan egészen vörösbe váltottak a juharlevelek, egy-egy feltámadó szélvihar levélforgatagba temette alakját. Minden este figyeltem, ő pedig minden este csak várakozott. Valahogy éreztem, hogy nemsokára eltűnik, felemészti a hiábavaló várakozás. Egyszer aztán, mikor a hold újra teli alakot öltött, egy férfi lépett ki az erdő fái közül, és állt a lány juharfája elé. Elakadt lélegzettel, majdnem felpattantam az ablak mellől. Saichó volt az, mintha a szomszéd szoba apró festménye életre kelt volna.
- Rám vártál? – kérdezte a férfi meleg hangon.
A lány boldogan felnevetett, és olyan könnyedén ugrott le az ágról, hogy talpai alatt a levelek szinte meg sem roppantak.
- Rád vártam. Olyan soká vártam.
A férfi kitárta a karját, a lány szorosan hozzásimult, arcán boldog mosoly játszott. A férfi a lány hajába temette az arcát, válla azonban meg-megrázkódott. A jelenet egy sóhajtás erejéig tartott. A következő pillanatban a lány alakja átváltozott, helyén egy kecses darumadár rikoltott fel, szárnya kettőt hármat verdeset, majd köddé vált. A férfi már az üres levegőt ölelve térdre esett. Ember alakja lassan olvadt le róla, átadva helyét a hófehér rókának.
- Bocsáss meg! – suttogta ember hangján. – Bocsáss meg!
Hosszú percekig ült még ott, a juharfa tövében, majd árnyakba bújva elnyelte őt az erdő fáinak sötétje.”

- Na, itt a vége, fuss el véle. Ez volt nagyanyád kedvenc meséje. Annyiszor elmondta nekem lefekvés előtt, hogy folyton darvakkal meg rókákkal álmodtam. De most már neked is aludnod kell Yuki.
 - De ez nem is mesekönyv.
- Azt hiszem, egy kicsit talán mégis az.
- De…
- Semmi de. Aludj kincsem. Holnap van a kulturális fesztivál, korán kell kelned. Jó éjt!
Anya megpuszilt, ahogy mindig, leoltotta a lámpát, halkan behúzta az ajtót. Egyedül, a sötétben a plafon árnyékaiban láttam a rókát, láttam a madarat. Velük álmodtam én is, még sokáig.


[1] komainu
[2] Szentélyhez vezető út
[3] shinto kapu
[4] kami mester, a shinto szentély papja
Illusztráció
Grafika: Varga Zoltán
Beautiful Wallpapers Of Nature For Desktop Free Download
http://www.guibingzhuche.com/WDF-1325252.html

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése