Téli éjek árnyai

Az árnyak hangján szólalnak ma meg régen élt költőink. 

Széllel szálló szavaik megrezgetik a kopár ágakat. 

Tóth Árpád

 Jó éjszakát!

Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rímek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényűzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.

Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyersdalú jelen.

Majd egyszer... Persze... Máskor... Szebb időkben...
Tik-tak... Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szíve... Tik-tak... Igaz... Igaz...
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át...
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek... bolondság... szép jó éjszakát!

 

Kép forrása

Percy Bysshe Shelley

Sorok

Fagyban szunnyadt a Föld,

az égből dőlt a fagy;

s az éjszaka fagyos jaja

a jégbarlangokból kitört,

a hómezőkön átsöpört,

haldokló hold alatt.

A téli sövény sötét,

nem nőtt se fű se virág,

a madár nyugovót csupasz bozót

keblén talált, mely gyökerét

a csapáson terjesztette szét

fagy-vájta réseken át.

Holt-fényü hold alatt

parázslott a szemed;

mint renyhe folyam vizén komoran

libegő lidérc, a holdsugarak

úgy úsztak - szélfújta hajad

éjszíne sárga lett.

Szél dermesztette kebled, a hold

szádból kiszívta a vért -

fagyharmatát ontotta rád

az éj s ledőltél ott, hol a

pucér ég metsző sóhaja

tetszése szerint elért.

Eörsi István

Dsida Jenő

 A sötétség verse

Ó, virrasztások évszaka!

Vastagon fog a tinta, zordul.

A rozsdalevű éjszaka 
már hatkor a kertekre csordul.

Reves fák nyirka folydogál,

s te arra gondolsz: mennyi éved 
van hátra még? Jaj meg-megáll 
a láb, mert fél, hogy sírba téved.

...Mondd, kissé mártottál-e már 
hófehér cukrot barna lébe,

egy feketekávés pohár 
keserű, nyirkos éjjelébe?

S figyelted-e: a sűrű lé 
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé 
a kristálytiszta kockatestben?

Így szívódik az éjszaka
 beléd is, fölfelé eredve,

az éjszaka, a sír szaga
 minden rostodba és eredbe,

mígnem egy lucskos, barna esten
 az olvadásig itat át,

hogy édesítsd valamely isten
 sötét, keserű italát.

 

Kép forrása

Charles Baudlaire

Bánatos holdvilág

A fáradt holdvilág oly rest és álmatag ma,
mint bájos, lanyha hölgy elomló vánkoson,
ha elalvás előtt langy ujja simogatva
szép keble vonalán könnyeden átoson.

Lágy felleglavinák színselyem síma hátán
körülnéz elhalón s bágyatag elhever,
hosszan alélva a sok fehér csoda láttán,
mely dús virág gyanánt a kék egen kikel.

S ha néha-néha, rest buvában, lopva, rejtve,
földünkre lankatag egy néma könnyet ejt le,
egy bús poéta, ki jámborul fennviraszt,

e könny sápadt vizét hűs tenyerébe kapja,
ahol színjátszva ég, mint egy opáldarabka,
s hová nem lát a nap: szívébe rejti azt.

Kosztolányi Dezső

Éjfélkor

Fülembe cseng egy kábító, komor szó,
csillagtalan, homályos éjidőn.
Agyam szorít, mint egy fehér koporsó,
vérem kavarg habozva, rémítőn.

Égő szememmel a magasba nézek,
görcsös gomolyba hullámzik velőm,
és érzem, álmodom csak az egészet,
azt is, hogy itt nyögök most szenvedőn.

Fejem, mint egy halott tagját fogom,
tapintom a szám, ajkam, homlokom,
s mint vészharang ver dobbanó szivem.

Gyertyát gyujtok, s szobám sötétjiben
kacagva, sírva ködgomolyba tűnő
vészfellegen ül egy bús, kékszemű nő.

John Keats

Ha félelem fog el…

Ha félelem fog el, hogy meghalok

s nem aratom le termő agyamat,

s mint gazdag csűrök, teli könyvsorok

nem őrzik meg az érett magokat;

ha látom a csillagos éjszakán

a nagy regény ködös jelképeit

s érzem, hogy árnyait leírni tán

a sors mágikus keze nem segit;

ha azt érzem, te percnyi tünemény,

hogy többé majd nem nézhetek terád

s a gondtalan, tündér szerelmet én

nem ízlelem, akkor a szép világ

partján tünődve állok, egyedül,

s Hír, Szerelem a semmibe merül.

Vas István

Giosuè Carducci

Téli éj

Tovább, tovább. az alkony már erőtlen,

a partot síma hó fedi ragyogva,

s a láb alatt puhán ropog: előttem

sóhajom gőzöl ködbe gomolyodva.

rohan a hold a nagy, hólepte csöndben

dermedt felhők között, és egy mogorva

fenyő tört ágait a levegőben

torz árnyakat rajzolva szertedobja

csupa halálravágyó gondolatként.

Végy körül, ó, tél, megdermesztve végre

kínjaim, melyek itt benn háborognak:

és mint hajótörött a mélyből, akként

merülj föl, gondolat, s kiálts az égre:

ó, éj, ó, tél, mit tesznek lenn a holtak?

Sárközi György

kép forrása

Kosztolányi Dezső

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja - percre perc enyész -
és újra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,
álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

Emily Brontë
Éj borít sűrű ködbe

Éj borít sűrű ködbe
vad szél fúj hidegen;
zsarnok bilincsbe kötve
nem tudok lépni sem.

Lombot tépáz a szél,
hó ül a földeken,
a vihar utolér,
s nem tudok lépni sem.

Felhő-torlasz felettem,
pusztaság odalenn;
bú nem indít meg engem:
nem bírok lépni sem.

Ferencz Győző