Hámori Zsófia: Szürreália

Most itt vagyok, és egy felhő csücskén hintázom, meztelenül. Nem fázom, mert az idilli fellegekben nem létezik hőmérséklet, sem idő. Ülök, és merengek a visszafordíthatatlanon. A kezemben tartott homokórából kihulltak, elfogytak a kristályos szemcsék. Ahogyan forgatom lassan, a hiány a szűk résen át váltogatja önmaga térfeleit. Elmém üvegén olykor visszatükröződik az arcod. Szemeid szelídek és kortalan vagy. Ajkad bal sarkában bizonytalan félmosoly lappang, melyet visszarántasz magadba, mielőtt egyértelművé tehetné a szégyellt üzenetet, miszerint kedvelsz. Nézlek, és gyönyörködöm benned ebben a lopott időkapszulában. Gondolatokat osztok meg veled némán, szívemből egyenként tépkedem a szavakat, mint a margaréta szirmait, és elvesztett lélegzetem meleg, lágy áramával fújom őket feléd. Nevetnél, ha tudnád, milyen szép és kényelmetlen itt. Áriák dallama visszhangzik a felhők dombocskáin, és a tengerkék horizont homogén könnycseppeket hullat. Haragszom magamra, amiért nem szóltam róla, hogy elmegyek. Nem gondoltam át bölcsen, vajon mi következhet a végszó után. Talán így nem jut majd eszedbe, hogy hiányolj. Vízióim ösvényén az idő hátrafelé lépked. Nem éreztem, hogy újra megszületnék.

***

Az álmatlanság keserédes bájjal enyhíti az érzékek szigorát. A percek egymás kezét fogva göngyölődnek puha pamut gombolyaggá, amelyből aztán a halál két kötőtűjével névre szóló, csinos szemfedőket gyárt. A határok elmosódnak, mintha túlságosan nedves ecsettel igyekeznénk kontúrt rajzolni valaminek. Szemünk ég a kimerültségtől, és parányi, fekete pontocskák miriádját pislantja valamennyi pupillára vetülő képbe. Belső szerveink botlábakkal szambáznak a józanság recsegő porondján. Emlékszem, azt mondtad, a világ eltompul majd a hosszas ébrenlét okán, és akkor sikoltozni kezdenek bennünk a csonka képzetek, a fontos felismerések pedig oly sebesen tovavesznek, amilyen sebesen megjelentek.

***

Éjjel két óra van. A szomszéd lakásban gyors, erőszakos ritmusban zúg a mosógép. A harmadikon lakó olasz családfő váltott műszakban dolgozik, így szokásává vált a házimunkát az éj leple alatt végezni. Már hallom is medve lépteit, amint végigcammog a csempés konyhapadlón. Talmi kísérlet ez arra, hogy felkeltsen, mivel alapból ébren vagyok. Mi több, négy napja folyamatosan nyitva van a szemem. Ez idő alatt az utolsó betűig elolvastam két vaskos regényt, nem is a legjobbakat, mégsem fárasztottak le annyira, hogy kedvet kapjak az alvás általi rehabilitációhoz.

Úgy tapasztalom, hogy a bagolyszerű identitás másoknak is bejön. Éjjeli dalolászás a zuhany alatt, erkélyt belepő eszmecserék a parázsló vízipipa körül, híradót és pornóadást túl hangosan közvetítő tévék, gyereksírás, drámai szerelmeskedések a kelő Nap orgazmusával és ehhez hasonlók. Tompa tányércsörgés hallatszik a fejem fölött, újabb lépések dörrennek, majd távolodnak, ezzel egy időben valamelyik emeleten becsapnak egy ablakot. Ahogyan általában, most is kizárom a zaj túlnyomó részét, mert a kialvatlanság kellően lefoglalja agyam senyvedő idegsejtjeit. Keserves forgolódások közepette próbálok belesüppedni kocsányos álmokkal teli, hosszú ideje gondozatlan kertecskémbe, de a gyom elszaporodott, így nem jutok át rajta. Noha újabban csak a virrasztáshoz értek, azért ennek is megadom a módját, és a paplan alatt izzadok, átkokat szórva a manóra, aki tréfából pillanatragasztót biggyesztett a szemhéjam fölé. A lépcsőházban valaki duplán megnyomja a lift hívógombját, s két rövid sípolás után a szerkezet monoton űrhajóhangon megindul lefelé.

Nyitott szemmel próbálok elaludni. A wifi router vibráló, zöld lámpái bohém, nyári fesztiválfényeket festenek a tévészekrény mögötti üres falra. Látomásom támad arról, amint egy háromkerekű, piros biciklin száguldozom, és a kormányra aggatott színes szalagok csattognak a szélben, ahogyan egyre gyorsabban pedálozok. Azután hirtelen elfogy előttem az út, én azonban nem zavartatom magam, prímán és magabiztosan belehajtok a semmibe. Ekkor összerezzenek, mintha egy üveglapnak csapódnék, amely öntudatlanságom szakadéka fölött feszül. Durva férfihang üvölt bele az éjszakába. Néhány perccel később dühös pusztítás moraja verődik a reszkető falaknak. Női sikoly, székek borulnak fel, vagy talán egy szekrény. Az alsó szintre frissen beköltözött lengyel pár szereti ordítva, olykor a tettlegességig fajulóan orvosolni magánéleti problémáit, mindezt természetesen lámpaoltás utánra időzítve.

A szemeim pattognak, és jobb lábamat kellemetlen izomgörcs feszíti. Küszködve masszírozom a vádlimat, közben tovább hallgatva a veszekedést, amely szentségtörően megrontja a fejemben elképzelt éjszaka csendjét. Miután megszabadulok a kínzó görcstől, kikászálódom a langyos ágyból, és talpra állítom magam. Nyilván össze vagyok zavarodva, mert jó ötletnek tűnik, hogy főzzek egy erős kávét, ám végül mégis inkább a fürdőszobába csoszogok, és teleengedem a kádat forró vízzel. Belefekszem, látszólag megszunnyadok. A víz felett bájos, szürke nyelvecskék tekeregnek. Felhevült testem párolog, mint a nyárson sülő, lenyúzott nyúl. Alámerülök, mert tudom, hogy a víz alatt kellemes, tompa csend honol. Ezt az uszodai kalandozásaim alkalmával fedeztem fel. Bemerevedek, és elképzelem magam egy sötét és iszapos tó alján bomló játékhajó roncsaként. Szemeimet nem hunyom le, hagyom, hogy irritálja őket a víz. Ezek már nem is szemek, inkább sekély gödrök. A víz lassan, de érzékelhetően fogyni kezd a kádból. Már alig kell kiemelkednem, hogy levegőt vegyek. A magyarázat egyszerű. Korunk extrémen magas öngyilkossági rátájának köszönhetően a modern fürdőkádak úgy lettek kialakítva, hogy az ember hiába dugaszolja be a lefolyót az erre a célra fenntartott gumikalapkával, a víz a kádból ennek ellenére is fokozatosan elcsorog.

Ugyanolyan kótyagosan mászom ki a kádból, ahogyan beleültem. Az ördög rémesen unatkozhat, mert a padlóra újfent kirakta elém lapos, bézs kavicskákból a tizenötös számot.

Hajnali négy órakor véglegesen elhal minden zörej a házban, én azonban mostanra átbuktam a holtponton, és minél jobban koncentrálok az elalvásra, annál kevésbé sikerül. Pőrén gubbasztok a kanapén, hátamról csurog a víz a széthajtott pokrócra, mert fürdőzés után elfelejtettem megtörölközni. Képek cikáznak előttem, de képtelen vagyok értelmes gondolatokat fonni köréjük. Fogalmam sincs róla, hogy milyen nap van, az idő számomra nem halad. Nem érzem, hogy élnék, hogy bármi változna körülöttem. A nappalok és éjjelek szétszóródtak a szőnyegen, és a teret beborítják Dalí folyékony órái.

Ülve várom ki a reggelt. Ez az ötödik nap. Testem fáradt, bizonytalanul mozgok, és a legelemibb döntéseim is beszámíthatatlanok. Hét órakor felzúg néhány munkagép, és odakint megkezdődnek a napi munkálatok. Újítják a közelben futó vasútállomást. A betontörő durván darálja a lebontásra ítélt peront. Kisvártatva egy fűnyíró traktor is akcióba lép. A lárma oly tapinthatóan erős, mintha egyszerre tíz helyen lékelnék a koponyámat. Szúró migrén motoszkál a fejemben, de én mégsem omlok össze. Úgy viselem az alváshiány hányattatásait, mint valamiféle kiérdemelt penitenciát. Vérvörösen vegetáló szemeim továbbra sem vágynak tartós záródásra. Sötét, lángszerű alakok vesznek körül, kerítést vonva a kanapé köré. Nincs arcuk, sem végtagjaik, égnek meredő cérnahajuk szálanként lobog. Mihelyt megmozdulok, arrébb úsznak. Megfoghatatlanok.

Csöngetnek. Három egymást követő, mesterséges trillázás. Az ajtón túlról halk zizegés hallatszik, mintha valaki egy szatyorral babrálna. Imbolyogva az ajtóhoz ballagok, és kilesek a lyukon. Egy apró, őszes asszonyka vesztegel odakint, és azon lamentál, hogy megnyomja-e újból a csengő gombját. Nem ismerem fel. A csengő megint megszólal, ezúttal hosszú és nyomatékos, választ váró hanggal. Hunyorítva kukkolom az asszonyt. Tudom, hogy ajtót kellene nyitnom, vagy legalábbis megkérdezni, hogy ki az, de én mégis inkább inkognitóban maradok. Öt napja egy szót sem szóltam, a tükörképem is teljesen idegen. Egy kívülállónak nehéz lenne bármit is elmagyarázni ebből. Az asszony egy csomagot tartogat a hóna alatt. Kicsit toporog, végül elhelyezi a lábtörlőmön, azután csoszogó léptekkel visszavonul.

Csoszogó léptek. Házi papucsot visel, tehát az egyik szomszéd az. Elment. Csak ekkor nyitom ki az ajtót, hogy megnézzem, mit hagyott itt nekem. Megcsap valami hűvöskés fuvallat, egy pillanatra libabőrös leszek, merthogy semmi sincs rajtam. Meztelenül szoktam aludni, és mivel az elmúlt négy napban egyfolytában az alvásra törekedtem, nem láttam értelmét felöltözni. Szép lassan minden kezdi elveszíteni a jelentőségét.

A holmit durva, barna csomagolópapír rejti, méretéből és szögletes formájából ítélve egy vékonyabb könyv lehet. Az egyensúlyérzékem most nem kifogástalan, ezért óvatosan négykézlábra ereszkedek, és így emelem fel a csomagot. Magam sem tudom, miért, de megszagolom. Az illat gyenge ragasztó és fűrészpor keverékére emlékeztet. Egyik kezemmel az ajtófélfába kapaszkodva kiegyenesedem. Már ennyi mozgástól is megszédülök. Aki most látna, azt gondolná, nem vagyok józan.

A kezem remeg egy kissé, de végül sikerül feltépnem a csomagolópapírt. Egy naptár az, amolyan asztalra állítható fajta. Belül semmi kép, csak számok. Futtában végiglapozom, de minden napja ugyanaz a dátum. Bizarr. Visszatántorgok a lakásba, a naptárat ledobom a kanapéra, majd a testem is mellé zuhan. Tudnom kellene, mit jelent ez a dátum? Aznap bizonyára történt valami jelentős vagy tragikus. Megpróbálok emlékezni. Vak rémület fog el, mert régmúlt élményeim távolinak és elérhetetlennek tűnnek, akár a délibáb. Hirtelen beugrik egy régi telefonszámod. Úgy tudom, már jó ideje nem használod, mégis tárcsázom. A vonal foglaltat jelez. Igyekszem más utakon hozzád kötni a naptár oldalairól visszaköszönő dátumot, de nem sikerül. Gondolataim peremtelenek.

Kipillantok az ablakon. Sűrű homok szitál, lentről felfelé. Ötödször is megfordítottad az órát. A fürdőszobából súlyos csörömpölés hallatszik, akárha üveg törne. A tükör bizonyára sírdogál. Hirtelen vakító, hangtalan robbanás rázza meg a szobát. Hajam az arcomba csap, és a hátam mögött megszűnik az ablak. Millió szilánk támad rám, de a bőrömnek nem esik baja, egyszerűen lerázom őket magamról.

Kitekintek. A látvány bámulatos. A környező házak léhán mozognak, és a fák lombja kecsesen lüktet, akár az óceánban lubickoló medúzaraj. A dolgok puhának tűnnek, holott belülről feszítettek, mint az üres légvár. Hallom a homok egyenletes percegését. Ilyen egyszerűen folyatod el a napokat. Szédülök. Meglátogatnálak, de nincs hozzá erőm. Nem küldenél értem egy repülő szőnyeget?

Agyam egy baktérium szintjén vegetál. Osztódtam is, mert a bóbiskáló tévé fekete képernyőjén többedmagammal látszom. Hogy hányszor vagyok jelen ebben a kitágult szobában, nem tudom, mivel memóriám megveti a teljes szorzótáblát. Árnyaim kiözönlöttek az erkélyre homokozni. Egyedül és ingerülten kell lézengjek, lábnyomokat követve a holdkór ködös mezsgyéjén. A naptárnak nincs jelentősége, ostoba nyomdahiba. Letépek róla egy lapot, és elrágcsálom. Száraz, jellegtelen zamat. A homok fogyatkozik, hamarosan újabb fordulat várható. Ragyog az égbolt, de a napkorong nem látszik. Az utcákon nem járnak emberek. A gépek maguktól működnek, a markoló kitép egy darabot az ismert világból, és kelletlen hulladékként egy teherautóra szórja. A lyuk mögött meglátszik a szabályos négyzetháló. Minden egy matematikai egyenlet végterméke. Az ugrálóvár, a hulló homokszemek, a víziók a fejemben, én magam. Mondd, te írod ezt a tankönyvet?

Egyre többet ásítozom. A lenyesett pázsit lédús illatától szépen álomba merülnék egy megfelelően csendes helyen. Éberségem egyirányú jegy a téboly szigetére. Jobb, ha azonnal útra kelek, mielőtt újból a feje tetejére állítasz körülöttem mindent. Itt egy lépcső, az erkélyemről indul, és nem látni a végét. Vízszintesen vezet előre, fokai csodaszépen tündökölnek, mintha rengeteg gyémánt szegélyezné őket. Négykézláb kecmergek ki az erkélyre, követő fantomjaim közé. Görnyedt gerincemet rázza a hideg, teljesen kiszáradtam, és nyelvemről lecsúsznak a mondandó szavak. Rátérdepelek a szaladó lépcsőre, pár ügyetlen mozdulat, és máris távolodom. Felállni nem tudok, de egy sűrű, láthatatlan erő stabilan fogva tart, akárha derekam köré csomózott kötélen át húzna maga felé az eszméletlenség. A lángalakok szüntelenül a sarkamban úsznak, vészjóslóan hullámzó feketeséggel, mint a gyászt hirdető, szatén zászlók. Súlytalanság gyöngyözik a bőröm alatt. Nem vagyok többé a magam ura.

Három, gyorsan növekvő fénygömb közelít felém, szabályos háromszögalakban. Kétségtelen, hogy ütközni fogunk, ezért a biztonság illékony látszataként lehunyom a szemem. Senki sem szereti, ha keresztülrobog rajta egy vonat.

***

Ha megkérdeznél, miért épp ide jutottam, csak találgatnék. Mert jó ember vagyok? Vagy mert kiérdemeltem egy második esélyt? Nem tagadom, innen föntről gyönyörű a kilátás, de hiányzol. Nirvánai nyugalomban tengek, mindig ugyanazon a felhőn ücsörögve, akár a kőbe zárt félistenek. Körülöttem szeráfok ködszárnyú röpte élénkíti az elmosódó fehérséget. Zengnek az égi dalok, halványan és magasztosan, s egy apró tükörszilánk, nem több, mi lelkembe ágyazódik egy rövid és éles szúrással. Itt nem hallom a hangodat. A halál egyik mellékhatása, hogy a burok megreped, és a keletkező résen visszavonhatatlanul átcsúszik minden élő emlék. Testem elvékonyodott. Fátyolon keresztül szemlélem a világot, mely fényévnyi távolságra vibrál tőlem. Az idáig feljutó impulzusok, mint ártalmatlan molylepkék lengenek körül, és teszik szebbé magányomat. Unatkozom. Feltölthetnél álmokkal, mielőtt hanyatló elmém végleg elfelejt. Ha egyszer újra feltűnik majd a lépcső, és gyöngy kövein végigsétálva visszajutok hozzád, kérlek, juttasd eszembe, hogy a pokolba vezető alagút mindig lefelé lejt, és végében bíborvörösen izzik a fény. Ha legközelebb nem ez vár, úgy el sem indulok.

Kép forrása