Út az ősz felé

megosztotta: Porcelánszív



A kora ősz igazán inspiráló időszak, átmenet a végletek között. Barangoljunk együtt kortárs versek által az álmosodó napsugarak világában! 



Damm József
Nyárutó


N apfény játszik a tó tükrén még csillog a felszín.
Y ork tele nem fenyeget most érzem boldog az élet.
Á lmodom. Angyali zsenge leány keze símogat engem.
R ezdülök álmomban csuda érzés, lebben a lélek.
U tca porát még nem veri őszi eső, csak a hajnal
T örleti szélvédőkröl a harmat cseppjeit, úgy ám!
Ó , de hamar tovatűnt a vidám, kacagó, csodaszép Nyár!




Maretics Erika
Ősz ma


Az időtlen föld újra aludni készül,
bölcs, ezeréves fák görnyedten hajlongva
holt leveleiket áldozzák a szélnek,
majd bonyolult gyökér lelkükbe fordulnak,
ott lent biztonságos meleg álom ringat,
szikrázó napok narancs emléke éltet.

Patak fölött varjú száll, csőrében dió,
szárnyain az őszi napsütés indigó.
Társait követi, hosszú út vár rá még,
szemében a túlélés nyoma mély árnyék.

A város felöltötte fakó ruháját,
ráncos árusok csak a múltat árulják,
siető emberek bolyhos sálak mögött,
nyár szelleme kísért a bérházak között.




Mészáros László
Napfelkelte


Hiányod egykor takaró volt nekem,
kora őszi kertek hajnali dérpikkelyleple.
S most, hogy olvadtan merül el a szívben:
egyetlen kagylóba kövült tengermorajlás,
bölcsőnyi koporsó kristálytiszta csendje.




Márkus László
Őszi snittek


Felhő álarc mögé bújt
a megfáradt napsugár,
indián nyarunknak vége.
Elővették szürke felöltőiket
szőlőtőkék és hársfák.
Színes leveleikből mesés,
de gyorsan enyésző szőnyeget
szőtt Dionüszosz és a Hórák.
Idegen égi vándorok
gá-gá-gilik kiáltása
hallik párába rejtőzött
tavunk felől, miközben
görcsösen szorítom kezed,
becézgető csókjaimmal
hintem tele ajkadat.

Csillogó szemedben azt látom,
rólunk most új tekercs forog...




Zagyi G. Ilona
Nyársirató


Lassan dereng a kép, a nyári szép szökik.
A kereten átlép, könnyekkel küszködik...
Csak még utoljára... ne legyen oly komoly,
haragvó arcára kell egy széles mosoly.

Hiszen játszana még izzó szenvedéllyel,
de már csak maradék mit kínjában érlel...
melengetett színek, megízlelt hóbortok,
megkísérelt csínyek... bénítják ködfoltok.


Megküzd gyöngesége békülő látszattal,
csábos szelídsége szétdobált haraggal...
A hűlő vágy kevés, mélabús életjel...
csak búcsú ölelés, árvult szerelemmel.




Havas Éva
Őszbe forduló


Napsugarat gyűröget a reggel,
lomb közé már rozsdás árnyalat
szivárog, és bús, püffedt szemekkel
tekint végig a tájon a nap.

Életet lop virágtól az ősz: fáj,
fakul miden, és ez kimerít,
árnyban pihen elnyúlva hűvös táj,
próbálgatja arany színeit.

Az út szélén elmúlás söpör – lám,
szárnyán röppen álmos falevél,
képzelete új tavasz körött jár
(álmainkban már kisért a tél)




Gősi Vali
Különös, őszi este


Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így, bús átkozott?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit mégis itt hagyott
örökül, végül, mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól, – akár fiú a hajlott anyától,
egy virradatkor  – örökre búcsúzott.

Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak,
valami búcsúzó táncot talán...

Néztem a hajlongó táncseregre,
mikor egy libbenő kis levelecske
pördült fölöttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt;
megállt ott kicsit, pihegve,
majd lassan, pörögve –  mint egy lepke,
aki párjának előbb még
hívón a szárnyát billegette –
elszállt, messze.

Fényárban úszott az ég,
s csak szárnyalt egyre,
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána: meg-megrebbent
törékeny levél-teste,
és egy csillag – mint aki föntről leste –
éppen kigyúlt.

Különös volt ez az aranyló,
őszi este.




Hajnal Éva
Ősz


Titkos hegedűkkel érkezett az ősz,
szellő hátán morcos menedék,
mély kabátzsebéből vékony sál lifeg,
ráér elővenni, nem szükséges még.
Titkon csókolódznak apró sóhajok,
ködhártyán úszik egy madár,
fájó végtelenben levél oldalog,
látod..., elmúlik a nyár.




Málikné Horváth Piroska
Őszülő asszony
Szeptember


Vézna ujjaival beletúr hajába,
elfásult derékkal meghajol szerényen,
csacsogás, nyár-csevej nem vág már szavába –
fűszeres éjszakák varázsa szemében,

galagonya-piros, fecsegő szél-ajkán
csordul le a nektár – nincs olyan, ki ráun,
ősz-asszony csókjától szaftos körte pajzán
íze, oly mézédes – afrodiziákum...

...rozsdás ráncai közt megcsillan egy harmat,
sápadt napsugártól hervadozik bőre,
langyos lehelete szikkadt avart zargat,
ráfújja lassan az ódon macskakőre,

ezernyi fényes szál – ragyogó a mező –
horizontig táncol  – hűtlen, nyári hajszál,
tündöklő fonálból ezüst takarót sző –
bomlik a fénylepel, apró álmot dajkál,

borongós-zöld szeme bágyadtan feltekint –
villás-farkú fecskék ülnek drót-kottákon –
lassan tovaballag, szomorúan legyint,
elmúlás-súly ül a gyenge ősz-bordákon,

liget fái felett ködfátylát lengeti,
rézszín-fonatában harmatgyöngy-csat ragyog,
fűzfa-ujjaival fűhárfát pengeti,
rőzse-mellkasában kökény-szíve sajog.




Dvorák Etela
Őszi napsugár


Arcomon
sajgó táncot jár
az őszi napsugár.

Megremegek.
Nem simogat;
érintése fáj.

Levelek közt
rám talál,
szempillámon
ringatózva megpihen,
hajamba aranybarna
leveleket rejt.

Nyakamon felejtett illatod
az utolsó pillangót
felém csalogatja,
vállamon bujkáló árnyékod
beragyogja,

s az első csillagok
szenvedélyes sóhajával
szitakötők szárnyán
elszökik a nyár...




Paál Marcell Hesperus
Ősz a tónál


Lusta árnyak közt hullámzik az este,
fáim szemérmes najádok a tó körül,
és mindegyikük himbálódzó teste
még a hamvadó nyár melegének örül.

Ám borvirágos, hűvös fuvallattal
egy kései pozőr kéri őket táncra,
s keringőt lejt már első alkalommal,
így fűzi mind vérbő vágyaikat láncra.

Körbe, csak körbe – andalító forgás,
bágyadtan pirulnak rajtuk a levelek,
ruhát tép róluk a kéjenc kintornás,
s levetett leplükben meztelen heverek.




Cs. Nagy László
Óarany


A színek zajos vándorútra kelnek,
felhők hátára a szürkeség felül.
Bámulja, hogy lent új pompák hevernek
a bokrok tövén, és zokog legbelül,

miért fogadott hűséget a szélnek,
– világgá kerget vérző lombokat –
a nyár ingébe szőtt utolsó ének
még a vibráló húrokon matat.

A fák alatt puhán aranyló szőnyeg,
alatta álomba-zuhant bogár.
Pazar festéke lett a zord időnek,
bohócruhás a zöldvesztett határ.

A nap bezárta tűzvörös szobáját,
az ősztől lángol a fák kócos haja.
A nyár rizsporos, forró, kacér báját,
óaranyba fonta az idők ura.




4 megjegyzés: