Út az ősz felé
A
kora ősz igazán inspiráló időszak, átmenet a végletek között.
Barangoljunk együtt kortárs versek által az álmosodó napsugarak
világában!
Damm
József
Nyárutó
N
apfény játszik a tó tükrén még csillog a felszín.
Y
ork tele nem fenyeget most érzem boldog az élet.
Á
lmodom. Angyali zsenge leány keze símogat engem.
R
ezdülök álmomban csuda érzés, lebben a lélek.
U
tca porát még nem veri őszi eső, csak a hajnal
T
örleti szélvédőkröl a harmat cseppjeit, úgy ám!
Ó
, de hamar tovatűnt a vidám, kacagó, csodaszép Nyár!
Maretics Erika
Ősz
ma
Az
időtlen föld újra aludni készül,
bölcs,
ezeréves fák görnyedten hajlongva
holt
leveleiket áldozzák a szélnek,
majd
bonyolult gyökér lelkükbe fordulnak,
ott
lent biztonságos meleg álom ringat,
szikrázó
napok narancs emléke éltet.
Patak
fölött varjú száll, csőrében dió,
szárnyain
az őszi napsütés indigó.
Társait
követi, hosszú út vár rá még,
szemében
a túlélés nyoma mély árnyék.
A
város felöltötte fakó ruháját,
ráncos
árusok csak a múltat árulják,
siető
emberek bolyhos sálak mögött,
nyár
szelleme kísért a bérházak között.
Mészáros László
Napfelkelte
Hiányod
egykor takaró volt nekem,
kora
őszi kertek hajnali dérpikkelyleple.
S
most, hogy olvadtan merül el a szívben:
egyetlen
kagylóba kövült tengermorajlás,
bölcsőnyi
koporsó kristálytiszta csendje.
Márkus László
Őszi
snittek
Felhő
álarc mögé bújt
a
megfáradt napsugár,
indián
nyarunknak vége.
Elővették
szürke felöltőiket
szőlőtőkék
és hársfák.
Színes
leveleikből mesés,
de
gyorsan enyésző szőnyeget
szőtt
Dionüszosz és a Hórák.
Idegen
égi vándorok
gá-gá-gilik
kiáltása
hallik
párába rejtőzött
tavunk
felől, miközben
görcsösen
szorítom kezed,
becézgető
csókjaimmal
hintem
tele ajkadat.
Csillogó
szemedben azt látom,
rólunk
most új tekercs forog...
Zagyi G. Ilona
Nyársirató
Lassan
dereng a kép, a nyári szép szökik.
A kereten átlép, könnyekkel küszködik...
Csak még utoljára... ne legyen oly komoly,
haragvó arcára kell egy széles mosoly.
A kereten átlép, könnyekkel küszködik...
Csak még utoljára... ne legyen oly komoly,
haragvó arcára kell egy széles mosoly.
Hiszen
játszana még izzó szenvedéllyel,
de már csak maradék mit kínjában érlel...
melengetett színek, megízlelt hóbortok,
megkísérelt csínyek... bénítják ködfoltok.
de már csak maradék mit kínjában érlel...
melengetett színek, megízlelt hóbortok,
megkísérelt csínyek... bénítják ködfoltok.
Megküzd
gyöngesége békülő látszattal,
csábos szelídsége szétdobált haraggal...
A hűlő vágy kevés, mélabús életjel...
csak búcsú ölelés, árvult szerelemmel.
csábos szelídsége szétdobált haraggal...
A hűlő vágy kevés, mélabús életjel...
csak búcsú ölelés, árvult szerelemmel.
Havas Éva
Őszbe
forduló
Napsugarat
gyűröget a reggel,
lomb
közé már rozsdás árnyalat
szivárog,
és bús, püffedt szemekkel
tekint
végig a tájon a nap.
Életet
lop virágtól az ősz: fáj,
fakul
miden, és ez kimerít,
árnyban
pihen elnyúlva hűvös táj,
próbálgatja
arany színeit.
Az
út szélén elmúlás söpör – lám,
szárnyán
röppen álmos falevél,
képzelete
új tavasz körött jár
(álmainkban
már kisért a tél)
Gősi Vali
Különös,
őszi este
Minden
ránc-csókot lehelő őszön
csitul
a kín, de néha még üvöltöm:
meddig
élek így, bús átkozott?
Talán
e némán haldokló ősz
kincséből
valamit mégis itt hagyott
örökül,
végül, mielőtt a rőt lomb
a
lehajló fáktól, – akár fiú a hajlott anyától,
egy
virradatkor – örökre búcsúzott.
Ezen
a néma, különös őszön is
esténként
néztem sok száz levél után,
amint
a széllel pörögve jártak,
valami
búcsúzó táncot talán...
Néztem
a hajlongó táncseregre,
mikor
egy libbenő kis levelecske
pördült
fölöttem alig-rezzenéssel,
s
vállamról kinyújtott tenyerembe hullt;
megállt
ott kicsit, pihegve,
majd
lassan, pörögve – mint egy lepke,
aki
párjának előbb még
hívón
a szárnyát billegette –
elszállt,
messze.
Fényárban
úszott az ég,
s
csak szárnyalt egyre,
az
a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem
utána: meg-megrebbent
törékeny
levél-teste,
és
egy csillag – mint aki föntről leste –
éppen
kigyúlt.
Különös
volt ez az aranyló,
őszi
este.
Hajnal Éva
Ősz
Titkos
hegedűkkel érkezett az ősz,
szellő
hátán morcos menedék,
mély
kabátzsebéből vékony sál lifeg,
ráér
elővenni, nem szükséges még.
Titkon
csókolódznak apró sóhajok,
ködhártyán
úszik egy madár,
fájó
végtelenben levél oldalog,
látod...,
elmúlik a nyár.
Málikné Horváth
Piroska
Őszülő asszony
Szeptember
Vézna ujjaival beletúr
hajába,
elfásult derékkal
meghajol szerényen,
csacsogás, nyár-csevej
nem vág már szavába –
fűszeres éjszakák
varázsa szemében,
galagonya-piros,
fecsegő szél-ajkán
csordul le a nektár –
nincs olyan, ki ráun,
ősz-asszony csókjától
szaftos körte pajzán
íze, oly mézédes – afrodiziákum...
...rozsdás ráncai közt
megcsillan egy harmat,
sápadt napsugártól
hervadozik bőre,
langyos lehelete
szikkadt avart zargat,
ráfújja lassan az ódon
macskakőre,
ezernyi fényes szál – ragyogó
a mező –
horizontig táncol – hűtlen, nyári hajszál,
tündöklő fonálból ezüst
takarót sző –
bomlik a fénylepel,
apró álmot dajkál,
borongós-zöld szeme bágyadtan
feltekint –
villás-farkú fecskék
ülnek drót-kottákon –
lassan tovaballag,
szomorúan legyint,
elmúlás-súly ül a
gyenge ősz-bordákon,
liget fái felett
ködfátylát lengeti,
rézszín-fonatában
harmatgyöngy-csat ragyog,
fűzfa-ujjaival fűhárfát
pengeti,
rőzse-mellkasában
kökény-szíve sajog.
Dvorák Etela
Őszi
napsugár
Arcomon
sajgó
táncot jár
az
őszi napsugár.
Megremegek.
Nem
simogat;
érintése
fáj.
Levelek
közt
rám
talál,
szempillámon
ringatózva
megpihen,
hajamba
aranybarna
leveleket
rejt.
Nyakamon
felejtett illatod
az
utolsó pillangót
felém
csalogatja,
vállamon
bujkáló árnyékod
beragyogja,
s
az első csillagok
szenvedélyes
sóhajával
szitakötők
szárnyán
elszökik
a nyár...
Paál Marcell Hesperus
Ősz
a tónál
Lusta
árnyak közt hullámzik az este,
fáim
szemérmes najádok a tó körül,
és
mindegyikük himbálódzó teste
még
a hamvadó nyár melegének örül.
Ám
borvirágos, hűvös fuvallattal
egy
kései pozőr kéri őket táncra,
s
keringőt lejt már első alkalommal,
így
fűzi mind vérbő vágyaikat láncra.
Körbe,
csak körbe – andalító forgás,
bágyadtan
pirulnak rajtuk a levelek,
ruhát
tép róluk a kéjenc kintornás,
s
levetett leplükben meztelen heverek.
Cs. Nagy László
Óarany
A
színek zajos vándorútra kelnek,
felhők
hátára a szürkeség felül.
Bámulja,
hogy lent új pompák hevernek
a
bokrok tövén, és zokog legbelül,
miért
fogadott hűséget a szélnek,
–
világgá kerget vérző lombokat –
a
nyár ingébe szőtt utolsó ének
még
a vibráló húrokon matat.
A
fák alatt puhán aranyló szőnyeg,
alatta
álomba-zuhant bogár.
Pazar
festéke lett a zord időnek,
bohócruhás
a zöldvesztett határ.
A
nap bezárta tűzvörös szobáját,
az
ősztől lángol a fák kócos haja.
A
nyár rizsporos, forró, kacér báját,
óaranyba
fonta az idők ura.
Köszönöm a megtisztelő lehetőséget. :)
VálaszTörlésKöszönöm!
VálaszTörlésIgazán megtisztelő - köszönöm :)
VálaszTörlésMegtisztelő ilyen remek alkotások között látni a sajátomat! :)
VálaszTörlés