Karinthy Frigyes: A cirkusz
Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba, de
talán éppen úgy vágytam a hegedűre is – aztán előbb kaptam meg a hegedűt,
ellenben a cirkuszba nem vittek el, csak így lehetett, hogy szaggatott
időközökben megújra álmodtam a cirkuszról -, egyszer messziről láttam dombok
mögött, és mintha valaki vezetett volna, a kezemnél fogva. Máskor idegen, nagy
város közepén egyszerre ott álltam, de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a
bejárat, kétfelé nyíló vesztibül. Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is volna, be
is mehetnék, és mégis összezavarodott az álom, és megint nem voltam bent.
Utoljára aztán végigálmodtam. Ott álltam a pénztár mögött, a
bejáratnál, és egy izgatott, szakállas, sánta ember, az igazgató, állt
mellettem, a bejárat tarka függönyét fél kézzel félrehúzta, és kiabálva hadart:
"Erre tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék,
tessék." Az emberek pedig özönlöttek – rengeteg ember, tarka népség,
cselédek, katonák, kalapos asszonyok és borotvált urak -, lökdösték egymást,
nevettek, és hangosan beszélgettek. Tudtam, hogy rögtön meglát az igazgató, meg
is látott, és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a karom, "tessék,
tessék, van jegy? Akkor tessék, ha nincs, akkor alómars!" Mire ijedten
elszorult a szívem, makogni kezdtem, hogy nincs jegy, de én nem is a nézőtérre
akarok, hanem a hegedűm... és kétségbeesetten mutattam a hegedűmet, amit,
természetesen, hónom alatt szorongattam. Lehajolt a szájamhoz, és dühösen
kivárta, míg végighebegtem, hogy nincsen jegyem, de komponáltam egy éneket,
saját magam, a hegedűmön, és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt. Erre
olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam, mint valami mély
alagútba, aztán ridegen szorul szóra ezt mondta: "Ifjú bajtárs, elmebeteg,
a te szíved nagyon hemzseg." Én ezt roppant ötletes versnek találtam, és
láttam, hogy az igazgatónak jólesett önkéntelen elismerésem, megveregette a
vállam, és azt mondta, várjak, talán lehet valamit csinálni, majd megbeszéljük.
Később be is jött a sötét folyosóra, ahol dideregve álltam,
és leereszkedő jóindulattal mondta, hogy a hegedülés így magában, egészbenvéve
paralellepipedon. Én rögtön értettem, hogy ez azt jelenti, hogy nem nagyon
bízik a sikeremben. Esküdözni kezdtem, mire elkomolyodott, és tudtomra adta,
hogy hát jó, megpróbáljuk, de előbb szólni kell a katonai fennhatóságnak, ahol
bélyeget kapok mint császári és királyi garmada. Addig, míg ez meglesz,
megmutatja nekem az egész cirkuszt, hátul, a színészeket, állatokat, mindent,
hogy fogalmam legyen, miről van szó, mi kell a közönségnek.
Nekem dobogott a szívem boldog izgalmamban, hogy mégis bent
vagyok, de amellett féltem. Görcsösen szorongattam hónom alatt a hegedűt, és
erőlködtem, hogy ne felejtsem el a melódiát. Rengeteg függöny közt vezetett el,
amiken mindenféle élő festmény volt. Fönt, a magasban, piros ruhás emberek
dolgoztak. Vártam, hogy színészeket vagy műlovarnőket is látunk majd, de nem,
széles, sok lépcső következett. Alig tudtam követni, oly sebesen futott a
lépcsőn. Aztán bársonytapétás szobákon mentünk keresztül: véletlenül
kinyitottam egy ajtót, melyen rikító lárma, zajongás bukott be, és rengeteg
emberfejet láttam nyüzsögni. Az igazgató rám kiabált, hogy csukjam be gyorsan,
az a közönség, várja az előadást és annak nem szabad ide benézni.
Aztán kis vasajtót nyitott ki: óriási, félkör alakú csarnok
terült el mélyen. Ennek a pompás, szökőkutas, és pálmaerdős csarnoknak a
közepén egy szép arcú férfi összeszorított szájjal és vad szemmel fojtogatott
egy nőt. A nő nehéz, hörgő torokhangokat hallatott csak – borzasztó látvány
volt, hangosan ordítani kezdtem, és átkozódva követeltem, hogy szakítsák ki a
kezéből. De az igazgató lefogta a kezem, ostoba, mondta, hisz ezek a
színészeim, az egész játék, különben pedig nem is igazi emberek, viaszból
vannak, mint a panoptikumban. Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy a nő arca
igazán természetellenes és a szemei üvegből valók.
Szégyelltem magam, és másról kezdtem beszélni, de a szívem
még rendetlenül zakatolt. Most egy rendetlen, nagy szobába vezetett az
igazgató, ahol tarka ruhás és kifestett fiúk és leányok ültek, padokban, mint
ahogy iskolában szokás. Ez a bohóciskola volt, mint ahogy megtudtam. Engem is
beültettek a padba, és az igazgató egymás után hívta ki a katedrához a
felelőket. Az egyik kézen járva jött ki, és a fejét néha hozzáütögette a
padlóhoz. Ennek meg kellett ismételnie a mutatványt. Aztán egy magas férfit
hívtak ki, aki kést szedett elő, és felvágta a mellét. Vér és tüdő ömlött ki a
sebből, a férfi hangosan nyöszörgött, és a földre roskadt. Az igazgató helyeslően
bólintott.
– Így jó lesz – mondta -, ez tetszeni fog.
Az öngyilkos helyrement, a padból tűt és cérnát szedett ki,
és összevarrta a mellét, sziszegve és fintorogva. Akkor láttam, hogy számtalan
ilyen varrott heg szántotta végig a mellét.
Mások is jöttek, akik megint mást tudtak. Voltak hasbeszélők,
akik oly csudálatos hűséggel utánozták emberek és állatok hangját, hogy alig
hittem a fülemnek. Az egyik gyerekhangon beszélt oly tökéletesen, hogy könny
szökött a szemembe, mert a haldokló gyermek hangját adta – de mikor arcába
néztem, álmélkodva láttam, hogy a szeme és szája mozdulatlan. A másik síró és
átkozódó asszonyi hangot ábrázolt – aztán más nőimitátorok is jöttek, rekedt,
kacagó búgás hangzott fel, és a sötétben vészes szemek lobogtak.
Az igazgató ekkor benézett egy könyvbe, és a nevemet mondta.
Felálltam a padban, végignézett, aztán gyorsan kérdezett:
– Hát te mit tudsz?
A hegedűmre mutattam, és újra dadogtam valamit a melódiáról,
amit komponáltam. Nevetés futott végig a termen – az igazgató mérgesen ütött az
asztalára.
– Még mindig azzal a hegedűvel bosszantasz – mondta. – Micsoda
ócskaság!
Azt akartam mondani, hogy a melódia, amit komponáltam igen
különös, és hogy én szeretném eljátszani, ha megengedik. De ő egy fiút hívott
ki, és elküldött vele, hogy mutassa meg nekem a hangszereket.
Egy másik szobába vittek. Itt óriási gépek és szerszámok álltak,
mindegyik egy-egy hangszer. Voltak ott óriási trombiták, amiket fújtatók
mozgattak – egy-egy nyomásra valóságos mennydörgés szakadt ki a torkukból.
Aztán szoba nagyságú triangelek, gőzkalapáccsal. Egy óriásdob tetején idomított
elefántok jártak körbe, és a lábukkal doboltak. Volt egy csodálatos orgona, ezt
villamosgép hajtotta, ez egyszerre mozgatott harminc zongorát és ezer acélsípot
– a legmagasabb síp olyan volt, mint egy gyárkémény. A karmester magas hídon
állt; mikor szétvágta két karját, egyetlen akkord harsant fel, és szélörvény
lett – azt hittem, azonnal kiröpít a szabadba. A zenészek előtt olyan
klaviatúra volt, mint amilyenen szedőgépeket hajtanak – pápaszemmel dolgoztak,
egyre a kottákat nézve.
Szédülve és zúgó fülekkel kerültem vissza egy másik
osztályba, ahol már várt az igazgató. Elmondtam, hogy láttam a hangszereket, de
egyiket se ismerem, és nem tudok ezeken játszani. Vállát vonogatta, és azt
mondta, hogy nagyon sajnálja, ez esetben gébic. Ekkor két függönyös ajtó előtt
álltunk, mely a színházba vezetett. A színészek ezerféle maszkban, sietve
indultak be az egyiken, melynek hasadékán sokszínű villanyfény csapott ki
egy-egy függönylebbenésre. Ide akartam bemenni, de az igazgató azt mondta, hogy
ha nem tudok semmit, akkor talán jobb lesz előbb a hullakamrát megnézni.
A másik ajtón mentünk be – sötét folyosó vezetett lefelé a
pincébe. Pislákoló gázfény sziszegett nagy távolságokban. Kétoldalt a ködös és
sűrű homályban fülkék nyíltak – fehér köpenyeges, szennyes arcú szolgák jártak
ki-be. Borzongás fogott el, és nem mertem benézni. A folyosó legvégén megállt
az igazgató, és valakivel beszélgetett. Lopva néztem körül – a fal hosszában
meglapulva hosszú bádogasztalok húzódtak -, a bádogasztalokra sorba meztelen
hullák voltak kirakva: aggok, gyerekek – aztán régi, preparált testrészeket is
láttam. Nehéz, fojtó formalinszag áradt a mélyből. Láttam, hogy még egy másik,
egészen sötét folyosó nyílik, lefelé. Az igazgató rólam beszélt – mintha
beajánlott volna az orvosnak, hogy ott maradhassak. Az orvos a sötét folyosó
felé nézett.
Ekkor könyörögni kezdtem, hogy ne kelljen itt maradnom – elmondtam,
hogy inkább kitanulok valamit, amivel felléphetek, ha másképp nem megy. A
fejüket rázták, és az orvos megjegyezte, hogy csak akrobatizmussal mehetünk
valamire, mert a közönség már türelmetlen.
Most aztán egy magas, padlásféle helyiségbe vittek – kis
szelelőlyukakon keresztül mélyen alattam láttam a várost. A falak mentén sorban
keskeny és magas létrák támaszkodtak. Kötelek, nyújtók és hálók hevertek
szerteszét – a létrákon rózsaszín trikós artistafiúk dolgoztak. Egy létrát
tettek elém, hogy másszak fel rajta. Mikor a tetején voltam, alulról
kihajlították a létrát, az utca fölé – görcsösen megkapaszkodtam – és mikor
lenéztem, láttam az egész várost, akkora emberek szaladgáltak az utcákon, mint
a hangyák. Ekkor halkan sikítottam, és elvesztettem eszméletemet.
De megint újra ott voltam, és hosszan, heteken és hónapokon
keresztül tanultam és gyakoroltam. Fel– és lemásztam a létrán – mikor ez már
jól ment, és valahogy meg is tudtam állani a létra tetején, akkor egy széket
nyújtottak fel – a széket óvatosan egyensúlyozva felállítottam, és felálltam a
székre. Később két és három székkel csináltuk ugyanezt. És hosszú, hosszú idők
jöttek.
Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon – de már
ekkor az arcom keskeny és ráncos volt, és be volt festve, mint azoké, akiket
először láttam. Most már úgy volt, hogy sok-sok év óta vagyok itt, és a cirkusz
minden zegét-zugát ismertem. Rózsaszínű trikó volt rajtam, és fáradtan ődöngtem
a félhomályos oldalfüggönyök között, ahol izzadó szolgák futkostak, hordták a
szőnyegeket. Nehéz, állandó zúgás zizegett, és én fáradt voltam tudni, hogy mi
az. Egyszerre éles, beteg világosság támadt – szemeim előtt szétcsapódtak a
bársonyfüggönyök. Zsúfolt emberfejek szorongtak a függönyön túl – rövid taps
zendült fel, aztán várakozó, suttogó csönd.
Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad
szőnyegén. Most nesztelen léptekkel középre futottam – a reflektor kúpja
követett mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam kétoldalt a páholyok felé.
Aztán megkaptam a létrát, és sebesen, nesztelenül – oly könnyen, hogy nem
éreztem a testemet – felkúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen vékony
pálcán óvatosan felemelkedtem, s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig. Ekkor
vasláb asztalkát nyújtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az
asztalt, és két lábbal könnyedén megtámasztottam a létra felső fokán. Aztán
rákúsztam az asztalra, és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most
három szék következett egymás tetején – elégedett zúgást hallottam, és
felkúsztam az építményre. Az utolsó szék lábbal égnek állott, az egyik lábára,
mely inogva csendben körbeforgott, visszafojtott lélegzettel helyeztem el egy
óriási kocka alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy
éreztem, a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig.
Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam illeszteni
a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán – a tetején voltam,
megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom
megfeszült, mint az íj, és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a
holtpontot – ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat, és
kihúztam a hegedűt... Remegő kézzel illesztettem rá a vonót... most egyik
lábammal tapogatódzva, lassan elengedtem a póznát – előredőltem...
egyensúlyoztam néhány percig... s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent
kitátotta a szájakat, s marokra fogta a szíveket... lassan és remegve játszani
kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és
zokogni a szívemben.
Kép forrása |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése