Illés Lilla M.: Kavicsok
Hűvös, februári nap
van, az eget sűrű, ragacsos felhők borítják. „Havazni fog” – gondolom, mikor
annyi év után újra bekopogok az ajtódon. Az öreg, sárga bérház némán tornyosul
előttem, se mozgás, se egy cseppnyi hang nem hallatszott bentről. Újra kopogok
– újra semmi, csak ökleim visszahangja pattog a körfolyosó málló falai között.
Milyen rég jártam erre, nem is tudom! Elképzelem, ahogy kipillantasz a
kisablakon, remegő kezedben langyos tejeskávé, amit akárhogy is édesítesz,
keserű marad. A doh beette magát a szádba, íze folyton ott lebeg a nyelőcsöved
felett. Bizonyára nem ismersz meg hosszú, őszülő szakállam, félvak szemeim
mögött, csak egy rongyos, fáradt öregember vagyok, akinek sehogy sem akarsz
ajtót nyitni. Pontosan értelek, én sem
tenném a helyedben. Annyi rosszat
hallani manapság.
Várok még pár
percet, aztán arra gondolok, talán nem is laksz már itt. Indulni készülök. De
ahogy a lépcsőház felé veszem a lépteim, megnyikordul mögöttem az ajtó.
Visszanézek. Ott állsz, pont úgy, ahogy elképzeltelek: csíkos háziköpenyben,
kezedben pöttyös bögre, orrodon félrecsúszott, csiptetős szemüveg. S csak
bámulsz, bámulsz rám, meredten.
– Te vagy az? –
kérded, hangod ködös, szinte túlvilági.
– Én vagyok –
felelem, s egészen feléd fordulok. – Ahogy megbeszéltük.
– Máris? – Nézel
rám zavartan. Nincs félelem, sem harag a hangodban, csupán valami meglepettség.
Ennek örülök. – Csak úgy repül az idő!
Visszacsoszogsz a
szobába; az ajtó résén át látom, ahogy eloltod az öreg petróleumlámpát, bezárod
az ablakokat és letakarod az ágyat. Kabátot veszel.
A lépcsőn már csak
a karomba kapaszkodva bírsz lemászni – hiába, te sem vagy már a régi. Odakint
erőst fúj a szél – átkarolom a vállad, hogy ne vacogj annyira. Végig járjuk a
várost, mélyen magunkba szívjuk poros levegőjét, szemünk körbe-körbe jár a
színes, apró házakon, a templomok omló tornyain. Nem beszélünk, hagyjuk, hogy a
város hangjai eltöltsenek minket; a harangok, a fákról leomló hó nesze, de még
a kavicsok is mintha ismerősen csikorognának a talpunk alatt. Itt semmi sem
változott, itt minden olyan mozdulatlan, olyan egyértelműen egyszerű.
A szememhez érek – hiányzott ez a hely.
Utoljára még lemegyünk
a zajló Dunához, s kis, lapos kavicsokat keresünk a parton.
– Emlékszel? –
Kérdezem. Aprót bólintasz, s elég a szemedbe néznem, hogy tudjam, mire
gondolsz: nyarak voltak, forró, ifjú, gondtalan nyarak. Hárman jártunk a
folyóra, akkor még hárman. Istenem, mennyit nevettünk, mennyit játszottunk,
mennyit fürdőztünk az aranyló napsugarakban! Ketten maradtunk, már csak ketten.
De nemsokára újra együtt leszünk, ahogy akkor, régen.
Eldobod az első
kavicsot. A kis kődarab megpattan a vízen, ugrik egyet, aztán fennakad egy úszó
jégtáblán. Én is elhajítom az enyém, aztán előre lépek párat.
– Ideje utána
indulni.
A horizont
elmosódik, a folyó szinte összeolvad a szürke éggel. Mellettem lépkedsz,
felszisszensz, ahogy a hideg víz felkúszik a bokádon, végigszalad a combodon és
lassan ellepi a mellkasod.
Egy percre még
megfordulok.
Homályos tekintetem
előtt egy percre még felrémlik a part, aranyló homokjában három kisgyerek
játszik nevetve.
Kiáltani szeretnék:
Hahó! De csak suttogni bírok, s hangom elnyeli a dunai szél.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése