Balatoni rímek
Kedves
tavunk, a Balaton minden arra látogató szívét megérinti.
Nincs
ez másként a művészeknél sem, gondoljunk csak Egry Józsefre, de a költők sem
maradtak érzéketlenek a magyar tenger iránt. Kortárs és klasszikus versek közül
válogattunk.
Kép forrása |
Gárdonyi Géza
A Balaton
Csakhogy
újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek
ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát
a hold benned elmélázva nézi,
s
csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
Leülök
egy kőre s elmerengek hosszan
az
éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem
is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont
álmodom s melléje magamat.
Vajda János
A Balaton partján
Illanó
felhők az égen,
Játszi
árnyak a mezőn.
Jár
a szellő körülöttem
Szeliden,
lengedezőn.
Közbe-közbe
sebesebben
Suhan
el a habokon,
Odaszólva
érthetetlen
Túlvilági
hangokon.
Hidegen,
verőfény nélkül,
Haloványan,
álmatag
Ki-kipillant
a felhőkbül,
Majd
meg elbólint a nap.
Nézem
e játékot, nézem,
Hallgatom
e halk morajt.
Mit
jelent az árny a réten,
Szél
a habra mit sohajt?
Azt
jelenti az az árnyék:
Ember,
nézz meg engemet.
Földi
lét – tünő árnyjáték;
Ma
nekem, holnap neked.
Nincsen
itten állandóság;
Ami
él, mind elmuló.
Csak
maga a mulandóság,
Az
az örökkévaló.
És
az a türemlő hullám,
Kis
bujár hab mit gagyog?
"Ember,
ember, ide nézz rám,
Lettem
és már nem vagyok."
És
a ringó, kergetőző
Millió
hab a tavon,
Váltakozva
majd egy bölcső,
Majd
meg egy-egy sírhalom.
És
ez így megy mindörökkön
Mindörökké,
föl-alá.
Így
ölelkezik a földön
Születéssel
a halál.
És
csak egyszer! és csak egyszer?
Az
idő, tér végtelen,
S
újra többé itt az ember
Soha
többé nem jelen?
Kiderül
a felleges ég,
Visszatér
a szép tavasz,
S
soha e mindenségben két
Falevél
nem ugyanaz?
Hát
ha mégis, újra itten
Igy,
ahogy most, valaha...
Az
örök idő-keréken
Visszafordul
a "soha?"
Soha
többé, soha többé!
Szív,
hogy ezt elviseled!
Emberagy,
a "mindörökké"
Őrületbe
hogy nem ejt?
Megnyugvást,
vigaszt mi adhat?
Kérdezed,
mi volna jobb?
De
hiába, tenger és nap
Nem
felel, csak mosolyog.
Mintha
mosolyogna rajtam,
Gondolván:
szegény bohó,
Árny
után kapkodsz, azonban
Fut
előled a való.
Hasztalan
a mult, jövendő
Titkait
mit keresed?
Feleled,
hogy mindakettő
A
jelenben csak tied.
A
teritett asztal itt áll,
Rajta
a sok jó malaszt:
Lesve
várva, jön-e több tál?
Még
utóbb éhen maradsz...
Endrődi
Sándor
A Balaton mellett
Tenger idő multán itt
bolyongok újra
Búgó partjaidon,
csodaszép Balaton,
S bár a régi álmok
tolongnak köröttem:
Döbbenve nézek szét
rajtad, és – magamon.
Amióta téged utolszor
láttalak,
Bizony megváltoztunk,
szép tavam, mindketten:
Te új lét sodrában
szinte megifjodtál,
Míg én ezer gond közt,
lásd, megöregedtem.
Partjaid magányán, ahol
egykor, régen,
Ifjú éveimben álmodozva
jártam:
Dübörgő, prüsszögő
vonat vágtat végig
S nagyokat füttyent a
csöndes éjszakában.
Itt is, ott is megáll.
Mindenütt új telep.
Nyaralók. Sétányok.
Zsibongó vendégek.
Sehol egy kicsi zug,
ahol boronghatnék,
Ahol a tűnt álmok
megölelhetnének.
Mintha az egész mult
szunnyadna s álmában
Föl-fölvillognának a
jövő csodái:
Új nemzedék jár itt, ki
jól tudja, látja,
Mit lehet e roppant
parlagból csinálni!
S alkot a jövőnek
bölcsen és merészen,
Hogy a magyar szívet
hazájához kösse,
S lankadó erejét a
hazaszeretet
Hullámai között edzetté
fürössze.
Ami elmult: elmult!
Felrémlik még nekem,
Mint halavány holdfény
letörött vérfokon,
De kél a nap, és a
diadalmas élet
Ujjongva robog át a
meghalt álmokon…
Böröczki Mihály
Nyárözön
A Balaton feszített
víztükör,
a
lassú nyár elernyedt ízű sör,
s
a szél, a régi, csattogó, szeles,
a
bokrok alján árnyékot keres,
a
meleg minden hűsnek ellenáll,
a
napsugár már félúton megáll,
s
ha izzalódni szabad hely akad,
alázuhan
egy pillanat alatt.
A
kánikula európai,
s
míg körbebarnulózik valami,
sok
árkon, bokron át is megterem,
a
hőségben a páni félelem.
Tóth László
Balatoni
alkony
Víz
tükrében ringatódzik
a
bíborszínű napsugár,
Távolban
egy vitorla úszik,
`s
a vízen fátyol pára száll.
A
partról nézem elmerengve
a
sima tükrű tó vizét.
Hány
emlékem eltemette,
`s
hány sóhajom hordta szét.
Aludni
készül már a nádas,
vadréce
rejtett fészkére száll.
Méltósággal
– királyi szárnyas –
ring
a vízen egy hattyúpár.
Parti
kövekre – testüket ölelve –
halk
csobbanást csókol a hab.
A
hegyek mögött készül az este,
hogy
kioltson minden sugarat.
Távol
a város ezer zsivajától,
feledve
azt, mi fáj ott legbelül,
hörpintek
a szépség poharából
és
szívem édes örömre derül.
Kövecses
Anna
Nem tudhatom...
Nem tudhatom, másnak e tájék
mit jelent,
Nekem hű bölcsőm
a Balaton és a hegyek
Szeptemberi napfényben
megcsillanó tája.
Szellőrózsa
mézcseppjéből jöttem világra
S bízom, szirmai
neszével alkonyodom el.
Mosolygok, mikor hazám
ösvényére lépve
Kutatom a pitypangot és
a százszorszépet,
(Szeretem szertefújni a
kicsiny pihéket...)
S hiszem, hogy az
idilli sziromlabdák alatt
Ott ül Isten és minden
kívánságom hallja.
Kinek a felhők fölött
pompás lehet a fény,
Tudja-e, hogy idelent
mivé lett a remény?
Vagy mit lát? Cigiző
gyárat, fakuló kertet,
Napszámost, aki néha
lepihen egy percet;
Látja az arany
napraforgót s búzakalászt,
Míg én a dolgozót, ki
csak húzza az igát...
Fülledtté vált nyári
estét s finom borokat,
A vízen hajót, mely
pont vitorlát bontogat,
Csillámló horizontot,
nádszín naplementét,
Hajnalban csengő
nosztalgiás beszélgetést,
Emlékek szívemben, az
égen hullócsillag,
A vágyaim teljesülnek –
valóban így van?
És ott a part, az igaz
szerelem vonzalma,
Csókízű fagyi ajkamon:
eper s zöld alma,
A házudvarhoz érve csak
arra gondolok –
(Télies itt. A kabátom
feljebb gombolom.)
Mily idilli volt anno,
de most fájó nagyon,
Ahogy kamasz múltunk
leomlik a falakon.
Az idill elmúlt, itt
már nem miénk a jelen,
Talán ezután máskor és
egy másik helyen
Építünk fel álmot és
nevelünk gyermeket,
Bízva, innentől a
jövendő is szebb lehet...
És majd ha vénülő
lélekkel nézek fel rád,
Amikor az udvarban nem
nyílik már virág,
S csendben üvegessé
fénylik a tekintetem,
Tudd, a röpke létben Te
voltál a mindenem.
Gallai Gabriella
Éjvarázs
lángoló
horizont sejtelmes árnyakat
aranyból
bíborba csillantó tótükör
szellő
sem háborog közelgő alkonyat
szelíden
minden fényt az éjbe átsöpör
mint
kicsiny lámpások csillagok ragyognak
magasan
és fürdőznek holdsugár alatt
majd
pompás köntösükben továbbhaladnak...
egyedül
bolyongok a sötét éj alatt
vágyott
a magány csak a képzelet kísér
szabadon
hömpölyög cikázik szertelen
kamaszos
hévvel fűt hisz mindent megígér
varázsa
villan majd eltűnik hirtelen
csalogatnám
még de a kép komorba vált
feledett
gondolatként tornyosul elém
és
fájó emlékként újra szíven talált...
halvány
fénysugár éled az ég mezsgyéjén
csillapodó
bánat ahogy jött elköszön
derengő
hajnalban a szunnyadó tavon
tündöklő
ruhába öltözik az öröm
a
csodád megérint sejtelmes Balaton
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése