Balatoni rímek

megosztotta: Porcelánszív



Kedves tavunk, a Balaton minden arra látogató szívét megérinti.
Nincs ez másként a művészeknél sem, gondoljunk csak Egry Józsefre, de a költők sem maradtak érzéketlenek a magyar tenger iránt. Kortárs és klasszikus versek közül válogattunk.


Kép forrása



Gárdonyi Géza
A Balaton


Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.

Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.




Vajda János
A Balaton partján


Illanó felhők az égen,
Játszi árnyak a mezőn.
Jár a szellő körülöttem
Szeliden, lengedezőn.

Közbe-közbe sebesebben
Suhan el a habokon,
Odaszólva érthetetlen
Túlvilági hangokon.

Hidegen, verőfény nélkül,
Haloványan, álmatag
Ki-kipillant a felhőkbül,
Majd meg elbólint a nap.

Nézem e játékot, nézem,
Hallgatom e halk morajt.
Mit jelent az árny a réten,
Szél a habra mit sohajt?

Azt jelenti az az árnyék:
Ember, nézz meg engemet.
Földi lét – tünő árnyjáték;
Ma nekem, holnap neked.

Nincsen itten állandóság;
Ami él, mind elmuló.
Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.

És az a türemlő hullám,
Kis bujár hab mit gagyog?
"Ember, ember, ide nézz rám,
Lettem és már nem vagyok."

És a ringó, kergetőző
Millió hab a tavon,
Váltakozva majd egy bölcső,
Majd meg egy-egy sírhalom.

És ez így megy mindörökkön
Mindörökké, föl-alá.
Így ölelkezik a földön
Születéssel a halál.

És csak egyszer! és csak egyszer?
Az idő, tér végtelen,
S újra többé itt az ember
Soha többé nem jelen?

Kiderül a felleges ég,
Visszatér a szép tavasz,
S soha e mindenségben két
Falevél nem ugyanaz?

Hát ha mégis, újra itten
Igy, ahogy most, valaha...
Az örök idő-keréken
Visszafordul a "soha?"

Soha többé, soha többé!
Szív, hogy ezt elviseled!
Emberagy, a "mindörökké"
Őrületbe hogy nem ejt?

Megnyugvást, vigaszt mi adhat?
Kérdezed, mi volna jobb?
De hiába, tenger és nap
Nem felel, csak mosolyog.

Mintha mosolyogna rajtam,
Gondolván: szegény bohó,
Árny után kapkodsz, azonban
Fut előled a való.

Hasztalan a mult, jövendő
Titkait mit keresed?
Feleled, hogy mindakettő
A jelenben csak tied.

A teritett asztal itt áll,
Rajta a sok jó malaszt:
Lesve várva, jön-e több tál?
Még utóbb éhen maradsz...


Endrődi Sándor
A Balaton mellett


Tenger idő multán itt bolyongok újra
Búgó partjaidon, csodaszép Balaton,
S bár a régi álmok tolongnak köröttem:
Döbbenve nézek szét rajtad, és – magamon.

Amióta téged utolszor láttalak,
Bizony megváltoztunk, szép tavam, mindketten:
Te új lét sodrában szinte megifjodtál,
Míg én ezer gond közt, lásd, megöregedtem.

Partjaid magányán, ahol egykor, régen,
Ifjú éveimben álmodozva jártam:
Dübörgő, prüsszögő vonat vágtat végig
S nagyokat füttyent a csöndes éjszakában.

Itt is, ott is megáll. Mindenütt új telep.
Nyaralók. Sétányok. Zsibongó vendégek.
Sehol egy kicsi zug, ahol boronghatnék,
Ahol a tűnt álmok megölelhetnének.

Mintha az egész mult szunnyadna s álmában
Föl-fölvillognának a jövő csodái:
Új nemzedék jár itt, ki jól tudja, látja,
Mit lehet e roppant parlagból csinálni!

S alkot a jövőnek bölcsen és merészen,
Hogy a magyar szívet hazájához kösse,
S lankadó erejét a hazaszeretet
Hullámai között edzetté fürössze.

Ami elmult: elmult! Felrémlik még nekem,
Mint halavány holdfény letörött vérfokon,
De kél a nap, és a diadalmas élet
Ujjongva robog át a meghalt álmokon…



Böröczki Mihály
Nyárözön


A Balaton feszített víztükör,
a lassú nyár elernyedt ízű sör,
s a szél, a régi, csattogó, szeles,
a bokrok alján árnyékot keres,
a meleg minden hűsnek ellenáll,
a napsugár már félúton megáll,
s ha izzalódni szabad hely akad,
alázuhan egy pillanat alatt.
A kánikula európai,
s míg körbebarnulózik valami,
sok árkon, bokron át is megterem,
a hőségben a páni félelem.



Tóth László
Balatoni alkony


Víz tükrében ringatódzik
a bíborszínű napsugár,
Távolban egy vitorla úszik,
`s a vízen fátyol pára száll.

A partról nézem elmerengve
a sima tükrű tó vizét.
Hány emlékem eltemette,
`s hány sóhajom hordta szét.

Aludni készül már a nádas,
vadréce rejtett fészkére száll.
Méltósággal – királyi szárnyas –
ring a vízen egy hattyúpár.

Parti kövekre – testüket ölelve –
halk csobbanást csókol a hab.
A hegyek mögött készül az este,
hogy kioltson minden sugarat.

Távol a város ezer zsivajától,
feledve azt, mi fáj ott legbelül,
hörpintek a szépség poharából
és szívem édes örömre derül.



Kövecses Anna
Nem tudhatom...


Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent,
Nekem hű bölcsőm a Balaton és a hegyek
Szeptemberi napfényben megcsillanó tája.
Szellőrózsa mézcseppjéből jöttem világra
S bízom, szirmai neszével alkonyodom el.
Mosolygok, mikor hazám ösvényére lépve
Kutatom a pitypangot és a százszorszépet,
(Szeretem szertefújni a kicsiny pihéket...)
S hiszem, hogy az idilli sziromlabdák alatt
Ott ül Isten és minden kívánságom hallja.
Kinek a felhők fölött pompás lehet a fény,
Tudja-e, hogy idelent mivé lett a remény?
Vagy mit lát? Cigiző gyárat, fakuló kertet,
Napszámost, aki néha lepihen egy percet;
Látja az arany napraforgót s búzakalászt,
Míg én a dolgozót, ki csak húzza az igát...
Fülledtté vált nyári estét s finom borokat,
A vízen hajót, mely pont vitorlát bontogat,
Csillámló horizontot, nádszín naplementét,
Hajnalban csengő nosztalgiás beszélgetést,
Emlékek szívemben, az égen hullócsillag,
A vágyaim teljesülnek – valóban így van?
És ott a part, az igaz szerelem vonzalma,
Csókízű fagyi ajkamon: eper s zöld alma,
A házudvarhoz érve csak arra gondolok –
(Télies itt. A kabátom feljebb gombolom.)
Mily idilli volt anno, de most fájó nagyon,
Ahogy kamasz múltunk leomlik a falakon.
Az idill elmúlt, itt már nem miénk a jelen,
Talán ezután máskor és egy másik helyen
Építünk fel álmot és nevelünk gyermeket,
Bízva, innentől a jövendő is szebb lehet...
És majd ha vénülő lélekkel nézek fel rád,
Amikor az udvarban nem nyílik már virág,
S csendben üvegessé fénylik a tekintetem,
Tudd, a röpke létben Te voltál a mindenem.



Gallai Gabriella
Éjvarázs


lángoló horizont sejtelmes árnyakat
aranyból bíborba csillantó tótükör
szellő sem háborog közelgő alkonyat
szelíden minden fényt az éjbe átsöpör
mint kicsiny lámpások csillagok ragyognak
magasan és fürdőznek holdsugár alatt
majd pompás köntösükben továbbhaladnak...
egyedül bolyongok a sötét éj alatt
vágyott a magány csak a képzelet kísér
szabadon hömpölyög cikázik szertelen
kamaszos hévvel fűt hisz mindent megígér
varázsa villan majd eltűnik hirtelen
csalogatnám még de a kép komorba vált
feledett gondolatként tornyosul elém
és fájó emlékként újra szíven talált...
halvány fénysugár éled az ég mezsgyéjén
csillapodó bánat ahogy jött elköszön
derengő hajnalban a szunnyadó tavon
tündöklő ruhába öltözik az öröm
a csodád megérint sejtelmes Balaton




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése