Viharos versek
A
nyár nemcsak a füllesztő meleg, hanem az azt felkavaró égzengés időszaka is.
Kortárs költőink hol jelképesen, hol konkrét értelemben énekelték meg ezt a
megtisztító folyamatot.
Bak Rita
Változás
Amikor
nagy vihar volt
letörtek
az ágak
és
a szél éles sarlói
lekaszálták
a madárfészket.
Amikor
visszatért
a
nyugalom,
a
pusztítás után is
lázálom
gyötört,
fej
nélkül,
lecsüngő
karral
álltam.
Amikor
visszatért a nyugalom,
az
öröm is eltűnt a Földről.
Mintha
elfújták volna.
Mint
egy szappanbuborékot.
B. Tomos Hajnal
Ablak
mögötti világ
Kint
az örök változásra
fogékony
maszk,
melyet
folyton befut
a
téli-nyári máz,
kényére-kedvére
pingál
a
nyughatatlan láz –
most
éppen ólomszürke,
millió
tűvel cseperész
s
az ég lassan süllyedő léghajó.
Maradjunk
itthon,
kéz
a kézben itt ketten,
te
és én vagyunk
az
egyetlen ablak mögötti világ,
szemünkben
fészkelő
csillagok
alatt,
lábunkhoz
dörgölőző tárgyaink
csöndjéből
nézzük a vihart –
bár
lehetnénk mindig így:
soha
át nem festhető biztonságban,
téli-nyári
hűséges szobánkban.
Paál Marcell Hesperus
Merítkezés
Vihar
roppan. Az égről
lekopik
a fény.
Sápadó
felhőkből
vér
hullik alá,
persze
víz lesz
belőle,
mire ideér.
Zsong
a messzeség,
ablakot
rezdít pár
komor
dörej.
Falevelekkel
táncol
az
eső, pocsolyát
becéz,
majd átölel.
Talán
a jég,
az
is csak félhang,
koppanó
ütem
a
nagy versenyműben.
Talán
a táj most
megtisztul
végre,
s
vele az ember,
ki
mindenhez hűtlen.
Nagy
Ilona
Csak ez a csend…
Fenn egy hatalmas
fekete lepke,
s mintha ma minden
beleveszne
felhőtócsákból
összefolyva
– csak ez a csend, csak ez ne volna…
Villám vakít, ónszínű
csóva
hangtalanul bukik a
tóba,
s nyomtalanul tűnik el
benne
– csak ez a csend, csak ez ne lenne…
Szénsötét árnyak
rohannak szerte,
gyolcstisztát vágyva,
vadul keresve,
s már minden szürkét
semmibe tolna
– csak ez a csend, csak ez ne volna…
Most fénysín kúszik a
viharsorra,
gyöngyfehér bomlik,
felhőhorda
hömpölyög előttem
keresztbe
– csak ez a csend, csak ez ne lenne…
Cs. Nagy László
Nekikészül
Korom
az ég, és baljós fellege
villámcikázó
fénnyel van tele,
s
végigver a megriadt világon,
időt
sem hagyva, hogy felkiáltson,
felhőknek
dől a langyos délután,
felhúzott
gallérral, félőn, sután,
fák
remélő árnyékába fészkel,
mit
a kora-nyár puhán kibélel,
kék
fodros tócsákban árván hagyott,
megszürkült,
gyöngyfüzéres pamlagot,
jaj
tépi fel a villámok hegyén,
szélkorbács
hasítja szét könnyedén,
s
a rojtokban lógó függönyön át,
a
mennybolt zenget éles harsonát.
Molnár Jolán
Arctalan
szörnyeteg
Takarhat
bár a lomb, rezzenhet a puszta szó,
simulhat
rád a fű, minden kifordítható
önmagából.
Amerre lépsz, a táj ellened
tornyosul,
bár néha úgy tűnik, lágy kellemet
csiklandoz
bőrödre a lég, érintése selyem
szelvényes
hernyó, vagy nyálas testű meztelen
csiga
hideglelését idézi arcodon.
A
fatörzsköteg otromba lábú masztodon,
idegyökerezett
ősidők óta, s roppant
erejével
mindent szétdúl, ha egyet toppant.
Fordul
a szél, az orkán visító förgeteg
a
torkán. Meddig a szem ellát, megrettenő
kertek
rácsán túl, hol elvadult rekettye nő,
feltámad,
s utolér az arctalan szörnyeteg.
Vasas Marianna
Gondolatok
a viharban
Felhőfehér
szellőszekér
kereke
bősz gombolyagszél,
egyre
szórja súlyos nyirkát,
egyre
szurkos égi világ;
szopránhangú
homályhattyú
lobbant
gyertyát, hol a faggyú
gyöngye
röpke könny, mi dermedt,
és
csak sír, hull, forrong felleg.
A
viharnak csend az arca,
a
csend után szó faragja
azt
az érzést, mi csak korgó,
mint
ég gyomra, mint fényholló;
ritka
arcú, igazból font
a
szó, miből hű szándék zsong.
...
felhőfehér szellőszekér
utolsókat
fuvall, s regél
fellélegző,
belső tájról,
mit
nem kavar viharmámor,
sem
csendesség, sem vigasság,
és
a csodák titkos nyitját
úgy
fedi fel: teljes marad,
nem
mérgezi szellemsalak,
vágya
nincsen – biztos tudat
csak
az: hagyva bármely utat
bárhová
tart, sosem silány:
énbe
nézve nincs rossz irány.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése