Virágok az Örökkévalóságnak

„Ha leszakítlak, megbecs­telenít kezem, óh, szép virág! Inkább otthonod, a rét asztalán ajánllak téged múlt, jelen és jövendő Buddháinak.” 

/Kōmyō-kōgō, Komjó császárnő, Nara korszak (701–760)/
 

Okakura Kakuzō - Teáskönyv részlet
Nemes Ágnes fordítása
 

 VI.

Érezted-e már a tavaszi hajnal derengő fényében, hogy a fák ágai között sejtelmes hangon fütyörésző madarak a virágokról társalognak párjukkal? A virágok szeretete egyidős lehet a szerelmi költészettel az embernél. Van-e érzékletesebb szimbólum a szűz lélek kitárulko­zására, mint az öntudatlanul bájos, némán illatozó virág? A kedvesét virágfüzérrel először megörvendeztető ősember gesztusával felülemelkedett a benne élő állaton. Emberré vált, amikor túllépett a természet nyers szükségletein. És belépett a művészet birodalmába azzal, hogy meglátta az értéket egy haszontalan dologban.

A virágok hűséges barátaink örömben és bánatban egyaránt. Velük eszünk, iszunk, énekelünk, táncolunk és flörtölünk. Jelen vannak keresztelőnkön és esküvőnkön. Még meghalni sem merünk nélkülük. Liliom a tanúja imádságunknak, lótuszvirág meditációnknak, s a puska­csövekbe is gyakorta került rózsa vagy krizantém. Még a nyelvüket is megpróbáltuk elsajátítani. Hogyan élhetnénk hát nélkülük? Rémisztő érzés elképzelni egy világot virágok nélkül. Vigaszt hoznak a betegágyhoz, reménysugarat a csüggedt lélek sötétségébe. Kedves derűjük helyreállítja a világegyetembe vetett, egyre fogyatkozó hitünket, ahogyan egy gyönyörű gyermek látása elveszett reményeinket idézi vissza. Midőn pedig sírba kerülünk, ismét csak a virágok virrasztanak felettünk.

Bármily szomorú is, nem hallgathatjuk el a tényt, hogy a virágokkal kötött bajtársi szövet­sé­günk ellenére alig emelkedtünk állati énünk fölé. Ha megkapirgáljuk a báránybőrt, a bennünk lakozó farkas egykettőre kimutatja a foga fehérjét. Egy szólás szerint tízéves korunkban állatok, húszévesen holdkórosok, harmincévesen bukott emberek, negyvenévesen csalók, ötvenéves korunkban pedig bűnözők vagyunk. Talán azért válik bűnözővé az ember, mert sohasem szűnt meg állatnak lenni. Semmi sem valósabb számunkra, mint az éhség, s a leg­főbb szentséget saját vágyaink jelentik. Ereklyék sora porlad el a szemünk előtt, ám van egy oltár, mely örökkévaló, ahol tömjénrudakat égetünk az imádott bálvány, azaz saját magunk dicsőségére. Hatalmas az istenünk, és a pénz az ő prófétája! Leromboljuk a természetet azért, hogy áldozatot mutassunk be neki! Azzal dicsekszünk, hogy legyőztük az anyagot, pedig az anyag tett rabszolgáivá minket. Létezik bűn, amit nem követtünk még el a kultúra és a felemelkedés nevében?

Mondjátok csak, szép, szelíd virágok, ti, a csillagok könnycseppjei, akik a kertben nyíltok, kacéran bókolva a harmatról és napsugárról dúdoló méhek előtt, tudatában vagytok-e a rátok leselkedő szörnyű végzetnek? Álmodjatok, ringatózzatok, és incselkedjetek csak a nyár lenge szellőivel, amíg lehet. Mert holnap könyörtelen marok szorítja majd torkotokat. Leszakítanak benneteket, egyenként kitépik végtagjaitokat, és messze ragadnak békés otthonotoktól. A hitvány perszóna még tisztességesnek is tűnhet. Áradozhat, hogy milyen gyönyörűek vagytok, miközben ujjai közül véretek csöpög. De mondjátok csak, őszinte-e az efféle kedvesség? Előfordulhat, hogy olyasvalaki haját ékesítitek majd, akiről tudjátok, hogy szívtelen, vagy olyan ember gomblyukába kerültök, aki nem merne a szemetekbe nézni, ha emberek lennétek. Az is lehet, hogy szűk nyakú edénybe dugnak benneteket, melyben csak állott vízzel csilla­píthatjátok pokoli szomjúságotokat, ami a hanyatló élet tünete.

Virágok, ha a mikádó földjén éltek, lehet, hogy egy napon rátok bukkan egy ollóval vagy fű­rész­késsel felszerelkezett szörny, aki a virágkötészet mesterének vallja magát. A sebészorvos szerepében tetszeleg majd, s ti ösztönösen gyűlölni fogjátok, tudván, hogy az orvos feltett szándéka páciensei szenvedésének meghosszabbítása. Összevagdossa, hajlítgatja és kitekeri majd testeteket, hogy az általa megfelelőnek ítélt, lehetetlen pózba kényszerítsen benneteket. Izmaitokat nyújtogatja, s kificamítja végtagjaitokat, akár egy csontkovács. Izzó széndarabbal sütögeti sebeiteket, nehogy elvérezzetek, és drótot döf belétek, hogy fokozza a nedvkeringést. Konyhasóval, ecettel, timsóval és néhanapján még vitriollal is „táplál” majd benneteket! Leforrázza lábatokat, ha észreveszi, hogy hervadni kezdtek. Büszkén vallja, hogy képes két héttel vagy akár tovább is meghosszabbítani életeteket. Hát nem lett volna jobb, ha azonnal megöl, amikor fogságba estetek? Miféle bűnt követtetek el előző életetekben, hogy ily szörnyű módon kell vezekelnetek?

A virágok mértéktelen tékozlása a nyugati országokban még botrányosabb, mint ahogyan a keleti virágkötő-mesterek bánnak velük. Az európai és amerikai báltermek, illetve az ünnepi asztalok díszítése céljából naponta letarolt és másnap a szemétbe dobott virágmennyiség félelmetes méreteket ölt, s ha fűzérbe kötnénk, bizonyára körülérne egy kontinenst. Az élet eme vétkes pocsékolása mellett a virágkötő-mester bűne szinte elhanyagolható. S legalább tiszteletben tartja a természet egyensúlyát, és előrelátóan választja ki áldozatait, megadva nekik a végtisztességet haláluk után. Nyugaton a virágdekoráció, mint pillanatnyi szeszély, a gazdagság fitogtatásának részét képezi. Hová kerül a sok-sok virág, ha a mulatságnak vége? Nincs szánalmasabb, mint a könyörtelenül szemétdombra hajított hervadt virágcsokor látványa.

Miért születnek a virágok oly gyönyörűnek, mégis boldogtalannak? A rovaroknak szúrós fullánkja van, s még a legszelídebb állat is harcol, ha sarokba szorítják. A madár, melynek tollaira pályáznak, hogy felcicomázzanak velük egy fejfedőt, elrepülhet üldözőjétől; a prémes állat pedig, melytől el akarják venni bundáját, elrejtőzhet a közeledő léptek hallatán. De jaj! Az egyetlen virág, amelynek szárnya van, a pillangó; a többiek védtelenül állnak támadójuk előtt. Ha sikoltanak is haláltusájuk közben, hangjukat fel nem foghatja csökevényes fülünk. Nem átallunk kegyetlenkedni azokkal, akik némán szeretnek és szolgálnak bennünket, ám eljöhet még az idő, amikor végleg elhagynak bennünket leghívebb barátaink. Észrevették már, hogy a vadvirágok évről évre fogyatkoznak? Lehet, hogy bölcs mestereiktől azt a tanácsot kapták, hogy hagyják el az embert, amíg emberségessé nem válik. Talán a mennyországba költöztek a virágok.

Számos érv szól a dísznövénykertészek mellett. Aki cserepes növényt tart, sokkal humánu­sabb, mint a „kaszás” ember. Jóleső érzés figyelni a vízzel és a napfénnyel kapcsolatos aggodalmát, a kártevőkkel folytatott küzdelmét, félelmét a fagytól, szorongását, ha a bimbók késlekednek előbújni, és elragadtatását, ha a levelek teljes pompájukban díszlenek. Keleten ősi tradíciója van a virágkertészetnek, s számos dal és történet örökíti meg a költők szerelmeit és kedvenc növényeit. A porcelánművészet kialakulásával a Tang- és a Szung-dinasztiák idején gyönyörű növénytartó-edények születtek, melyek sokkal inkább drágakővel ékesített miniatűr kastélyhoz, mint virágcseréphez hasonlítottak. Minden egyes virág mellé külön gon­dozót állítottak, aki puha nyúlszőrecsettel mosogatta a leveleket. Írva áll, hogy a bazsarózsát szép szűzleány fürdesse, míg a téliszilvát sápadt, sovány szerzetesnek kell öntöznie. Az egyik legnépszerűbb nó-tánc a hacsinoki, melynek koreográfiája az Asikaga-korszak idején kelet­kezett. Egy elszegényedett lovagról szól, aki egy fagyos éjszakán - mivel semmi sem áll rendelkezésére, hogy tüzet rakjon - felhasogatja dédelgetett növényeit azért, hogy illő módon lásson vendégül egy kóborló szerzetest. A szerzetes valójában nem más, mint Hódzsó Tokijori, a japán mondavilág Harun-al-Rasidja, s az önzetlen áldozat nem marad jutalom nélkül. Az opera még ma is könnyeket csal a tokiói közönség szemébe.

A Távol-Keleten mindig is nagy gondot fordítottak a kényes virágok megóvására. A Tang-dinasztiabeli Hszüan-cung császár aranycsengettyűket akasztatott kertjében a faágakra, hogy távol tartsa a madarakat. Ő volt az, aki tavasszal útnak indult udvari zenészeivel, hogy halk muzsikával örvendeztesse meg a virágokat. Japán kolostoraink egyikében (A Kóbe melletti Szumaderában) ma is látható egy furcsa tábla, amit Josicunénak, a japán Artúr-legendakör hősének tulajdonítanak. A táblán olvasható felirat egy csodálatos szilvafa védelmére szolgált, s egy harcias korszak ijesztő hangvételével szól hozzánk. A virágzó fa szépségének ecsetelése után jön a csattanó: „Aki levágja e fának akárcsak egyetlen ágát, egy levágott ujjával fizessen érte.” Bárcsak érvényesíthetnénk hasonló törvényeket kortársaink ellen is, akik féktelenül pusztítják a virágokat és megcsonkítják a műalkotásokat!

Még a dísznövénykertészetben is hajlamosak vagyunk azonban egoizmust gyanítani. Mire való elhurcolni a növényeket otthonukból, s arra kérni őket, hogy idegen környezetben pom­pázzanak? Hát nem ugyanilyen önzés vezérel bennünket, mikor azt kívánjuk a madaraktól, hogy kalitkába zárva énekeljenek és párosodjanak? Ki tudná megmondani, hogy az orchideák nem fulladoznak-e az üvegházak mesterséges hőségében, s vágyódnak reménytelenül, hogy még egyszer megpillanthassák a déli félteke égboltját?

A virágok igaz szerelmese az, aki természetes élőhelyükön keresi fel őket, mint például Tao Jüan-ming, aki egy törött bambuszkerítés előtt üldögélve beszélgetésbe elegyedett egy vadkrizantémmal, vagy Lin Vo-hszing, aki alkonyatkor a Nyugati-tó partján sétálva eltévedt egy szilvaliget illatrengetegében. A legenda szerint Csou Mou-si egy csónakban aludt azért, hogy álmai a lótuszvirágéval keveredjenek. Hasonló szellem vezérelte Komjó császárnőt, a Nara-korszak egyik leghíresebb uralkodónőjét, mikor így dalolt: „Ha leszakítlak, megbecs­telenít kezem, óh, szép virág! Inkább otthonod, a rét asztalán ajánllak téged múlt, jelen és jövendő Buddháinak.”

Óvakodjunk azonban a túlzott érzelgősségtől. Legyünk inkább kevésbé pazarlóak és jóval nemesebbek a virágokkal. Lao-ce szavai szerint „a Föld és a Menny könyörtelen.” Kóbó daisi pedig ekként szólott: „Tovább, tovább, tovább: az élet sodra meg nem áll. Halál, halál, halál - mindent mi él, enyészet vár.” 
Bármerre megyünk, pusztítást látunk. A pusztulás jelei minde­nütt: lent és fent, előttünk és a hátunk mögött. Csak a változás örökkévaló - miért gyűlöle­tesebb hát a halál az életnél? Egymás párjai pedig - Brahmá éjjele és nappala. A régi elenyészik, hogy új teremtődjék belőle. Számtalan néven neveztük és imádtuk már az irgalom kérlelhetetlen istennőjét - a halált. Ő volt a mindent felemésztő szellem, melynek árnyékát a párszik a tűzben vélték felfedezni. Ő a kard szellemének metsző purizmusa, mely előtt a sintóista Japán ma is arcra borul. A titokzatos tűz felemészti gyengeségünket, a szent kard elmetszi vágyaink bilincsét. Hamvainkból újjá éled a mennyei reménység főnixmadara, a szabadság pedig az emberiség fejlődésének talaja.

Miért ne áldozhatnánk fel a virágokat, ha az egyetemesség eszméjének új formáit valósít­hatjuk meg általa? Csak arra kérjük őket, hogy csatlakozzanak hozzánk a szépség oltárán bemutatott áldozatban. Tettünkért azzal vezeklünk, hogy a tisztaságnak és az egyszerűségnek szenteljük magunkat - imígyen érveltek a teamesterek a virágkultusz kialakulása mellett.

Aki betekintést nyert teamestereink és virágkötőink munkájába, tapasztalhatta vallásos tiszte­letüket a virágok iránt. Nem véletlenszerűen, hanem gondos megfontolás után választanak ki minden egyes virágzó ágat és hajtást, figyelemmel a létrehozni kívánt kompozícióra. Nagy szégyen lenne rájuk nézve, ha többet vágnának le, mint feltétlenül szükséges. Hozzá tehetjük azt is, hogy - amennyire csak lehet - a virágokat levéllel együtt, azaz a növényi életet teljes szépségében mutatják be. Ebben a tekintetben - számos egyébhez hasonlóan - módszerük eltér a nyugati országok gyakorlatától, ahol hajlamosak a virágot - csupán mezítelen szárát és fejét meghagyva - hanyagul beledugni egy vázába.

Miután a teamester kedve szerint elrendezte a virágokat, a kompozíciót a tokonomára, a japán szoba díszhelyére teszi. Semmi sem kerülhet a közelébe, ami megzavarhatná a hatást, még egy festmény sem, hacsak nincs társításuknak különleges esztétikai célja. A virágdísz úgy trónol a tokonomán, akár egy fejedelem, s a szobába lépve a vendégek vagy a tanítványok mélyen meghajolnak előtte, mielőtt üdvözölnék a házigazdát. A remekművekről rajzot készítenek az amatőr virágkötők okulására. A témáról egész könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre. Amikor a virágok elhervadnak, a mester a folyó hullámsírjába vagy a földbe temeti őket. Előfordul, hogy emlékművet is emelnek tiszteletükre.

A virágkötészet, mint művészet, egyidős lehet a teaizmus XV. századi kialakulásával. Történetíróink az első virágkompozíciót a korai buddhista szenteknek tulajdonítják, akik összegyűjtötték és - az élőlények iránti végtelen szeretetüktől vezérelve - vízzel teli edényekbe helyezték a vihartépte virágokat. A hagyomány szerint Szóami, az Asikaga Josimasza udvarában élő nagy festő és műértő volt a virágkötészet első szakavatott képviselője. Tanít­ványai közé tartozott a teamester Sukó, valamint Szennó, az Ikenobó-ház alapítója. Az utóbbi család legalább olyan kitüntetett helyen szerepel a virágkrónikákban, mint a Kanó-dinasztia a festészet történetében. A tea szertartásának tökéletesítésével Rikjú idejében, aki a XVI. század második felében élt, a virágkultusz is szárba szökött. Rikjú és neves utódai, Oda Juraku, Furuta Oribe, Kóecu, Kobori Ensú és Katagiri Szekisú valósággal vetekedtek egymással az újabb és újabb kombinációk létrehozásában. Nem szabad elfelednünk azonban, hogy a teamesterek virágimádata esztétikai törekvéseiknek csupán részét képezte és nem jelentett külön vallást. A virágkompozíció, a szobában található egyéb műalkotásokhoz hasonlóan az összhatást szolgálta. Szekisú előírta például, hogy ne kerüljön fehér szilvavirág a szobába, ha a kertet hó borítja. A „harsány” virágokat könyörtelenül száműzték. A teamester legszebb virágkölteménye is elveszíti jelentőségét, ha elmozdítják a helyről, ahová eredetileg szánták, hiszen vonalvezetése és arányai kifejezetten az adott környezethez illenek.

A virágok öncélú imádata a XVII. század közepe táján, a virágkötő-mesterek színre lépésével kezdődött. A kultusz ma már független a teaháztól, és nem ismer más törvényt, mint amit a váza diktál. Új elképzelések és megvalósítási formák váltak lehetővé, melynek eredményeként számos különböző elv és iskola alakult ki. Egy múlt század közepén élt szerző több mint száz különböző virágkötészeti iskolát számlált össze, melyek alapjában véve két fő irányzatra oszlanak: a formalisztikusra és a naturalisztikusra. Az Ikenobók által fémjelzett formalisztikus irányzat a Kanó-család akadémiai törekvéseinek megfelelő klasszikus idealizmust hirdette. A fennmaradt források tanúsága szerint az irányzat korai képviselőinek virágkompozíciói Szanszecu és Cunenobu virágfestményeinek szinte élő másai voltak. Ugyanakkor a natura­lisztikus iskola, nevéhez hűen, a természetet tekintette modelljének, és csak olyan formai változtatásokat hajtott végre, melyek feltétlenül szükségesek voltak a művészi egység érdeké­ben. Munkáikban tehát ugyanazok az indíttatások fedezhetők fel, mint az Ukijo-e és Sidzso iskolák fametszetein.

Ha időnk engedné, tanulságos lenne részletesebben foglalkozni a kompozíciós szabályokkal és a korszak mestereire jellemző finom részletekkel, melyek híven tükrözik a Tokugava idejében uralkodó díszítőirányzatok alapelveit. Láthatnánk, miként jelenik meg az alkotások­ban a legfőbb elv (a Mennyország), a másodlagos elv (a Föld), illetve az egyeztető elv (az Ember). Azokat a virágkompozíciókat pedig, melyek nem testesítették meg mindhárom princípiumot, sivárnak és halottnak tekintették. Nagy hangsúlyt fektettek a virágok három aspektusára is, a ceremoniálisra, a félhivatalosra, és a kötetlenre. Az első a pompás báli ruháknak, a második a délutáni öltözék könnyed eleganciájának, a harmadik pedig a budoárok csábos pongyolájának felel meg.

Személyes rokonszenvünk inkább a teamesterek, mintsem a virágkötők kompozícióit illeti. Az előbbiek megfelelő környezetbe helyezett műalkotások, és azért vonzóak számunkra, mert bensőséges viszonyban állnak az élettel. Ezért akár naturalistának is nevezhetnénk ezt az irányzatot a naturalisztikus és formalisztikus iskolákkal szemben. A teamester befejezettnek tekinti munkáját a virágok kiválasztása után, és hagyja, hogy ők szóljanak a közönséghez. Ha télutón lépünk egy teaházba, gyakran találkozhatunk törékeny, virágzó vadcseresznyeággal, amit rügyező kaméliával társítanak - mintegy a tél búcsúztatására, illetve a közelgő tavasz hírnökeként. Másrészt viszont, ha egy kánikulai napon délidőben ülünk teához, a tokonoma hűvösében egyetlen szál liliomot láthatunk egy ámpolnában. A harmatos virág mintha szelíden mosolyogna az élet ostobaságán.

A virágköltemény önmagában is érdekes, ámde festménnyel vagy szoborral társítva egyenesen megigéző lehet. Szekisú egyszer vízinövényeket helyezett egy lapos tálba, tópart vagy láp­vidék élővilágára utalva, föléje pedig Szóami repülő vadkacsákat ábrázoló festményét akasz­totta a falra. Soha, aki szintén jeles teamester volt, a tengerparti egyedüllét szépségét ecsetelő költeményt társított egy halászkunyhó formájú füstölőtartóval és tengerparti vadvirágokkal. Az egyik vendég feljegyezte, hogy a kompozíció a búcsúzó ősz leheletét árasztotta.

Vég nélkül mesélhetnénk a virágokról. Ám egy történetet mindenképpen el kell még monda­nunk. A XVI. században rendkívül ritka növény volt Japánban a hajnalka. Rikjú egy egész kertet beültetett vele, és rendkívül odaadóan gondozta virágait. A féltett folyondárok híre eljutott Taikóhoz, aki jelezte is szándékát, hogy látni kívánja a kertet. Rikjú meghívta hát a hadvezért reggeli teára a házában. A kijelölt napon Taikó végigsétált a kertben, ám egyetlen szál hajnalkát se látott. A talajt elegyengették, majd beszórták finom kaviccsal és homokkal. A zsarnok baljós ábrázattal lépett a szobába, ám a szeme elé táruló látvány elcsitította dühét. A tokonomán egy Szung-kori, ritka míves bronztálban egyetlen egy hajnalkavirág díszelgett - a kert királynője!

E példák híven illusztrálják a virágáldozat valódi jelentőségét. Talán még a virágok is elfo­gadják az áldozat lényegét, hiszen nem gyávák, mint az ember. Némelyik megdicsőül a halálban - elsősorban is a japáncseresznye virága, mely önként adja meg magát a szélnek. Aki látta már Josino vagy Arasijama pompás sziromlavináit, tudja, miről beszélek. A virágok pár pillanatig úgy lebegnek a kristályvizű patakok felett, mint drágakővel ékesített felhők, s ahogy vitorlájuk tovalibben a kacagó habok hátán, mintha ezt mondanák: „Ég áldjon, ó, szép Tavasz! Találkozunk az örökkévalóságban.”

Forrás: Terebess.hu

Képek:

Plum tree and Camelia - painting and prints by Tatsuya Ishiodori

Mono no Aware, Trad. Japanese Art, japantimes.com

Tokugawa Jidai - Kifujin no Sugata
shutterstock.com