Nyárba szökkenés
A
nyár tüzében a költők belső lángjai is felloboghatnak.
Ebben a válogatásban kortárs versíróink a legmelegebb évszaktól nyertek ihletést.
Kép forrása |
Márffyné Horváth Henrietta
Nosztalgia
volt
idő, amikor a nyár végtelennek tűnt
s
forró aszfaltgőzben fuldokolva bűnt
követett
el, aki a városban ragadt
s
a kedve, akár cipője szurokba tapadt
bagótól
bűzlő másodosztályú vonaton
dzsörzé
ruháktól púpos csomagom
tetején
ülve hangolódtam zakatolva magamra
s
minden pórusommal a szabadságra, nem zavart ha
rajtam
újra és újra keresztülléptek
a
helyüket keresgélő idegen népek
és
már akkor fonódtam ezernyi szállal
a
tóhoz, kétheti sziesztával
áldott
édes semmittevéssel töltött
kiutalt
üdülés képe előttem tündöklött
a
szürke, koszos vonatablak helyett
gyermek
voltam még és önfeledt
Kránitz Laura
nehéz
idők
forró
a levegő
fojtogat
a pára
az
út már nem vonz
csak
az érkezés valósága
sorsom
megtapadt a múltban
egy
pipacsvirág után nyúltam
szemem
megpihent rajta
az
élet egy nagy csapda
forró
fojtó fülledt
egyfolytában
lüktet
már
nem csak fogalom
szó
is mely bizalom
sorsom
megtapadt a múltban
egy
pipacsvirág után nyúltam
szemem
megpihent rajta
az
élet egy nagy csapda
csend
ül a mezőn
elhal
a létező
szirmokra
simul a sóhaj
hová
tűnt szívemből...
Ambrus József
Karma-fényben
Sűrű
nyárba űz a kósza ösvény
titkos
káprázatába bújtat
maradt
szemedben egy kép talán?
légy
nyugodt meggyötör a holnap
csak
kőből legyen tiszta szíved
mert
hirtelen támad a hajnal elő
amikor
a lélek testté válik
és
pokoli árnyat hoz nekem az erő
mert
kővé dermed néhány szellem
mikor
az éjszaka kizár az óra álmot üt
riadt
a denevér az angyalok elégtek
csak
árnyak fekszenek mindenütt
kihűlt
naprendszerek tüzében
megnyugszik
a homlok és a lélek
legyek
minden nap új hódítója
ezer
fokon égő karma reménynek
nincs
színem a világ szavában
orkánok
földi elemek játéka hajt
de
álmodni őselemnek is szabad
amíg
a lélek sósnak érzi a talajt.
Karma-vonal
épül sejtelmesen
tompa
jelek közé gombolom életünk
a
pillanat kincseket dob szerte
egyik
korból a másikba felettünk!
Jagos István Róbert
Hőség (Tízperces fájásoké a nap)
A mozdulatlan hőség mindent felolvaszt.
Apró tócsák párolognak a hajlatokból.
Volt egyszer szebb a nyár – de hol van?
Megrekedt a repedésekben valahol.
Vén nyomorékként hörög halált a hűtő.
Verejtékén pihegnek a megakadt percek.
Oly` messzinek tűnik a műtő,
s oly nehéznek azok az angyali terhek.
Percek, talán napok, ama pillanatok,
`melyben az ember akár végleg elmerül,
törnek elő ős-indulatok,
felforgatnak mindent ott mélyen, legbelül.
A sápadó falak csak olvadnak tovább.
Az Isten – úgy látszik – megint nagy tüzet rak.
Mi meg őrizzük kicsiny szobánk
szép titkait. Tízperces fájásoké a nap.
Pődör György
Megérint a nyár
Minden emlék kecses hattyúként száll,
semmi nem a régi, nincs ott folyó,
néha-néha felködlik egy évszám,
az Idő semmibe gurult golyó...
Vándorként a mindenségtől távol,
mégis érezve az űr illatát,
az ember már lépéseket számol,
a Végtelen még benne villan át.
Mint rigófütty a kozmikus csöndbe,
úgy nem illik hozzám a merengés,
ahogy leheveredek a zöldre,
tücsökké varázsol a teremtés.
Érzem, amikor megérint a nyár,
és kibomlik szívemből egy dallam,
az ég felé szavak pitypangja száll,
talán az sem baj, hogy leíratlan...
Kép forrása |
Imre Flóra
A fűzfa
Megfürödtem arcom minden tavában.
S elindultak a sárga violák,
Mikor a kövek közt ő rámtalált:
Reggeledett, amikor rátaláltam.
Övé vagyok, mint fűzfáé a hajtás,
Nézzük egymást a víz felületén;
Szivárványos szitakötő a fény,
Ahogy táncol, s minden zöld árnyalat más.
Megnőtt a fényben a patak vidéke,
És az égre gyöngéden ráhajol.
Szárnysuhogás mögöttem valahol –
S lassan ringat a duplaszirmú béke.
Cs. Nagy László
Lassudan
Lassudan pergeti emlékeit a nyár,
gesztenyefákról csüng a barna titok.
A hulló lombon lélek-rezdülések,
apró halálba szálló, rozsdálló tegnapok.
A felhők keserű cseppeket sírnak,
tócsákban gyűlik múlása a nyárnak.
Illatok nehezülnek csontos ághegyeken
alig suhognak röpte madárszárnyak.
Ólálkodó ködkarikák szeme fénylik,
szusszanásnyit még felcsillan a tegnap.
Az avarban tavaszi zöldek alusznak
és őszbe sajnálja magát a holnap.
Nagy Ilona
Bolond
világ…
Megint
a zene, bús, méla dallam,
lelkemre
mászik és nem ereszt,
megcibál,
ahogy vihar a hajban
tincseket
tép szét. – Hát hagyom ezt?
Hisz
most is kacéran hív a zöldbe
egy
vidám madárdal. – Jöjj velem!
Falevél
ring és úgy forgat körbe
e
bolond világ, hogy élvezem.
Ezer
színével hasít a nyár ma,
csillog
a patak, s a nagy folyó
kacagást
sodor a túlsó partra
– mert
belém bújik az „élnijó”.
Pomponos
felhők rohannak szerte,
a
szögletes máris szép kerek,
szomorúságomat
leteperte
egy
rakoncátlan verébsereg.
S
hallik a zene. Ringató dallam,
körülölel,
mint fűzfát a rét,
és
belefészkel szívembe halkan…
– mást nem akarok, csak élni még –
Kép forrása |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése