Molnár Csaba: Az Inkvizítor
Én, Alfonso Colo, a Szent Inkvizíció főinkvizítora az Úr 1516. esztendejében, július havának harmadik napján indultam el Madridból, hogy farkasszemet nézzek az ördöggel.
A Mindenható művén történő munkálkodásomat évek hosszú során keresztül az erélyesség és az eredményesség jellemezte; huszonkét eretneket égettettem meg, tizenkettőt pedig fölakasztattam, akik inkább beismerték bűneiket és megtértek, minthogy csenevész testüket a tűz eméssze el, bensőjüket a pokol kénköves leheleteként a sűrű, fekete füst marja szét. Mindegyikük úgy hagyta itt a földi siralomvölgyet, hogy pergamenné aszott bőrük viselte személyes billogom tüzes lenyomatát. A pecsétet saját pénzből rendeltem egy madridi kovácsmestertől, aki – kérésemre – az alábbi föliratot kalapálta ki vasból: A IMPI CISI[1]. A billogot mindig magamnál hordom, ahogy a szintén fémből öntött keresztet a nyakamban.
E tagadhatatlanul Istentől való eredményesség kényelmes, bár korántsem fényűző életet biztosított számomra, amelyet – sajnálatos módon – utazásom három napja alatt kénytelen voltam nélkülözni. Az utat a navarrai Santa Lucíáig lóháton tettem meg, bár tisztemnek és föladatomnak bizonnyal kijárt volna a fogat is. A sietséget nem pusztán vallási, sokkal inkább politikai okok indokolták. Pár nappal indulásomat megelőzően a navarrai püspök nagy diszkrécióval arról értesítette Tomás de Torquemadát, a spanyol inkvizíció vezetőjét, hogy Santa Lucía falujában – a helyi plébános elmondása szerint – egy harminckét éves özvegy, bizonyos Felícia del Carpio porhüvelyét az ördög szállta meg. Nincs egy éve, hogy Navarra a Spanyol Birodalom részévé vált, amely integráció az áldásos egyesítési folyamatok újabb állomását jelentette a zsidók 1492-ben, valamint a mórok 1502-ben történő kiűzetését követően. Elengedhetetlen tehát, hogy a korona – amelyet az inkvizíció föltétel nélkül szolgál, hiszen független a római egyháztól – a kulturális és vallási fennhatóságát az új territóriumokra is kiterjessze. Egy ördögszállta asszonyszemély este pedig precedensértékű, kivizsgálása és az autodafé[2] nem tűrhet halasztást.
Utamon öt királyi poroszló kísért el; alig múlhattak húszesztendősek, nem csoda, hogy jobban bírták a lovaglást, mint jómagam. Kénytelen vagyok beismerni, hogy a Navarrába tartó poros kereskedőösvényeket rövidebb idő alatt is meg lehetett volna járni, de kísérőimnek nem volt ellenére a kényszerű második éjszaka egy út menti fogadóban, ahol nem csupán bort mértek, de a cselédek egyéb szolgáltatásra is kaphatók voltak, mint a vacsora fölszolgálása. Bizonnyal a szobám falára erősített fakereszt nyomta el bennem a vágyakat, és nyújtott békés szunnyadást a szomszédból átszüremlő zajok, neszek, sóhajok és sikolyok dacára.
Július hatodik napján érkeztünk meg Santa Lucía falujába, amelyet legnagyobb jóindulattal is csupán porfészeknek – kétségeim sem voltak afelől, hogy ősszel, télen és tavasszal sárfészeknek – lehetett volna nevezni. A piactér északi oldalán úgy ágaskodott a hófehérre vakolt templomtorony, akárha Isten ujja lenne, tetején a keresztet magasan az előkelőbb kereskedőházak és a birkapásztorok szerényebb kunyhói fölé emelve. A templom előtt a navarrai püspök és falu plébánosa fogadott bennünket. Előbbi karót nyelt, magas, karvalyorrú, idős ember volt, hatalmának minden címerét magára öltve, utóbbi kövér, alacsony férfiú, egyenetlenül borotvált tonzúrával, szakadozott reverendában. E szerény külső nem tévesztett meg; elindulásom előtt tájékozódtam róla, hogy a plébános minden földi jóval ellátva éli korántsem szerzeteshez méltó életét, beleértve a háziasszonyához fűződő bűnös kapcsolatát is. A püspök biztosított róla, hogy a falu elöljárója majdan estvére kelve csatlakozik hozzánk, hivatalos ügyek intézése még Pamplonában marasztalja.
Az igazat megvallva nem tetszett, amit láttam. Az aprócska falu nem tűnt alkalmatosnak az autodafé megtartására, az ítélkezés székhelyét legalábbis Pamplonába kellett volna áttenni. Annak ellenére adtam hangot aggályaimnak, hogy a piactéren már javában hordták a rőzsenyalábokat a földbe ásott cölöp köré, mintha a jövendő ítélet nem is lehetne más, mint máglyahalál. Magamban igazat adtam az utasítást kiadónak – vélhetően a plébánosnak – és a szorgoskodóknak; lehetetlennek tetszett egy ördög által megszállt asszonyt bűnbánatra kényszeríteni. A navarrai püspök viszont azon a véleményen volt, hogy az ítélőszéket igenis a faluban kell fölállítani, a lakosságot nem szabad megfosztani a látványosságtól. Az ítéletnek így is gyorsabban megy híre, akárha szélvihar söpörne végig a vidéken.
A délutánt pihenéssel töltöttem a plébánia vendégszobájában, kísérőimet a falu egyetlen fogadójában szállásolták el. Vacsorára birkahúst szolgált föl a plébános háziasszonya – ha nem Isten szolgálatának szenteltem volna az életemet, magamban föloldoztam volna a kövér kis papot –, s miközben én a porhanyós falatokkal és a finom vörösborral telítődtem, a plébános és az elöljáró – aki az estebédre valóban visszatért Pamplonából – egymás szavába vágva mesélték el Felícia del Carpio történetét.
– Felíciát, a falu közmegítélés szerint is legszebb leányát, édesatyja tizenöt esztendősen adta férjhez Santa Lucía leggazdagabb gyapjúkereskedőjéhez, Cristóbal Porrashoz, – kezdte a plébános. – Nyilván nem elvárható, hogy a kényszerházasságok szerelmet gerjesszenek, Felícia és Cristóbal esetében mégis ez történt. A pár tizenöt éven keresztül példás életet élt, bár házasságukat nem kísérte gyermekáldás. Felícia hűséges feleségnek és erényes háziasszonynak mutatkozott a bőségben, és akkor is, amidőn a gyapjúkereskedelemre mostoha idők járták. A szerelem és a békesség korszaka addig tartott, amíg Lázaro Pérez meg nem érkezett Santa Lucíába. Hogy honnan jött, senki sem tudta, bár rebesgették, Katalóniából – talán Barcelonából – menekült a törvénykezés elől. Egyetlen nap és éjszaka elegendőnek bizonyult, hogy a piperkőc, fess férfi az állhatatos Felícia fejét elcsavarja, s ágyába vigye. A hűtlenségre sajnos – vagy éppen hogy szerencsére – fény derült.
– Tudnia kell, szentatyám, –vette át a szót az elöljáró,– hogy Navarra hercege, mint hűbérúr, bizonyos önrendelkezési jogokat a települések saját hatáskörébe utalt, leginkább az egyház közbenjárására. Ezek közé tartozik a házasságtörések megítélése és büntetése. Santa Lucía elöljárósága főbenjáró bűnként kezelte – s kezeli a mái napig – a házaséleten kívüli paráznaságot, amelynek bizonysága esetén a legsúlyosabb ítélet róható a házasságtörőre, lett légyen az férj vagy feleség. A csalfa fél csakis abban az esetben kerülheti el a bitót, ha párja nyilvánosan, a kivégzés napján megbocsát néki, és vállalja, hogy hites társakén él véle tovább.
– Valóban, – folytatta a plébános, Felíciát ítélőszék elé állították, s rövid tárgyalás után – a tanúk szavahihetőségéhez kétség sem férhetett – akasztásra ítélték. A kivégzés napján, nyakában a kötéllel, Felícia oly keservesen zokogva könyörgött a vérpadon, hogy Critóbal Porras szíve megesett rajta. Úgy tűnt, a falu népe ez esetben látványosság nélkül marad. Megbocsátó férj és hűtlen feleség tovább folytatták házaséletüket, miközben Lázaro Pérez fülét-farkát behúzva sunnyogott tova Santa Lucíából.
 |
| Kép forrása |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése