Hangulat-árnyalatok
Minden
versíró számára ismerős jelenség a hangulatok váltakozása – és minden hangulat
valahol világokat teremt.
Most
olyan válogatás következik, melyben az atmoszféra kiemelkedő szerepet játszik.
Molnár Jolán
A
látogató
Csupán
egyszer kopogott halkan a remény,
szelíden
várt - kétszer csak a postás csenget.
Koldusnak
néztem, szeme szinte esengett,
félhomályos
folyosón furcsa tünemény.
Homlokán
fény rezgett, egy kicsit meghajolt.
Ahogy
a résen át fürkészve belesett,
azt
hittem, hogy téved, talán mást keresett,
és
nem engedtem be, végzetes hiba volt.
Valamit
súgott, alig értettem, s noha
ellenfényben
állt, mégis vonzott tekintete.
Lassan
hátrált, úgy tetszett, mintha intene,
de
rázártam az ajtót. Nem jön már soha.
Jóbi Annamária
Harmatcseppek
egy pókfonálon
De
csak mint egy pókfonál,
mi
megpendítve nyomot csillant,
ott,
a napsugárban,
oly
vékony szállal kötötte
szívemet,
szíveddel össze
és
éppoly könnyen szakadóval
törékeny,
tünékeny csodával,
ragadós,
gubancos,
ki
nem oldható folttal
adta
nékem, pár léptedet a sors.
Átszakította
az első szélvihar.
Kimoshatatlan
selyemszál marad,
ahogy
szövődött, úgy múlt el
pár
szívembe bújó pillanat.
Egy
láthatatlan létezőnek,- bogárnyi élet.
Két
sosem volt ragyogó napsugárnyaláb.
Bennem
maradt szépsége:
egy
kóbor álom.
Harmatcseppek
egy pókfonálon.
Rozsnyói Ferenc
Andalúz
éjszakán
Öröklétbe
hulló andalúz éjszakán
Páratlan
mosolyt lel illanó magányom
Barna
hajzuhatag bársonyos szép nyakán
A
tenger teraszán táncát megcsodálom
Derűsen
hadaró, áldott kis flamingó
La
reina, szépség, mégis tökéletlen
Bolondulok
érted, igen, én, Francisco
Megérintlek
újra, illatod lélegzem
Egy
idegen vagyok, s tőled választ várok
Sólo
tu, csak veled, szívem elraboltad
Rám
nevetsz, odasúgsz: leszek vadvirágod
Gitárok
hangja peng, csókjaink lángolnak
Múlhatatlan
vágyom ölelni még téged
Boldogan
szeretni, utoljára talán
Égbe
szökni együtt simogató szélben
Öröklétbe
hulló andalúz éjszakán.
Havas Éva
Őszbe
forduló álmok
A
holdfény árnyakat karcol a porba,
az
esti csendben roppan egy ág,
lassan
süllyed a való világ.
Káoszból
menekül agyam, a tompa.
Párhuzamos
időbe zuhan a lelkem.
Minden
kacat messze hátramarad.
Csupasz
talpamra holt levél tapad:
simítása
derűbe fordítja kedvem.
Metronóm-ütemre
dobban a szívem,
tudom,
mit érzek, nem lehet örök.
Környékeznek
lassan fagyok, ködök,
mégis
mosolyteli az ébredésem.
Péter Éva Erika
[nincs
hiány]
nincs
hiány csak felgyülemlő
elvárások
vízkövesednek bennünk
széttört
cserép a hold
kiszáradtak
a kérdésvirágok
összecserélt
pályaudvarokon állunk
nincs
érkezés nincs elengedés
azt
se tudjuk mivégre
a
hétköznapokba stoppolt vasárnap
lelkiismeret-parázs
sincs már
csak
ócska szükségletek és árnyak
nincsenek
költők
csak
csörgők gyerekkezekben
nincs
szerelmesvers csak pontatlan
megfogalmazása
az egymásbatűnődésnek
Lelkes Miklós
Színek
meséi
A
színek olykor, mint a gyermekek,
úgy
futnak elénk fénnyel, s oly meleg
fénnyel
ölelik a szemünket át,
hogy
mögötte szív igaz pirosát
érezzük,
és könnycseppen-túli táj
tisztult
egű öröme ránk talál.
Nekem
drága, mit vörösen mesél
az
alkonyat, mely csillag-útig ér,
nekem
drága ez a vér hozta szín,
eltűnődöm
hiába-álmain:
hiába-úton
csillagálmú vér
mai
jelennél százszor többet ér.
A
kék fogócska új tavasz, ha jön,
s
lent álmos barnán bágyadt köszönöm,
felhő
fehéren siet és ragyog,
hintán
lendül a kakukk hangja ott,
s
minden kék lesz, mese-kék, mert a Kék
a
tavaszban maga a messzeség.
A
sárga meg... napraforgó-virág,
gurítja
el örömét, bánatát,
lángot
forgat sárgaküllős kerék,
tág
pupillán át a nyár énekét
űzi-hajtja,
ívet húz fecskehad,
s
a látszat-égbolt úgy tűnik, szabad.
Sokféle
zöld... lobbanó lepkeszárny,
üde
zöld tréfál, ad fel száz talányt,
másutt
öreg zöld, zöldesfekete,
kőzöld-merev
a tölgyfa levele,
zöldsapkás
törpe ingó ágra ül,
s
lógó orrú mesék köröskörül.
A
szürke is... a szürke kis szamár,
az
életed a vízparthoz kijár,
iszik
és bízik, szürke lesz az ég,
már
szürke szőrön vízcsepp mond mesét,
ezüst
remény reng csöpp vízcseppeken,
van,
ki elhiszi és van, aki nem.
A
Színtelen már rég üzent nekem,
de
még színek csodái szívemen,
még
ők mesélnek és leírom én
alkonyon
túli csillag peremén,
mert
mind mese: a gyors tájak sora,
valónak
hitt virágok mosolya,
vér,
út, dalok, álmok és illatok,
az
illat is, mely Baudelaire-nél ragyog,
múlt
és jelen, jövőnek hitt zene,
a
Vég éppúgy, mint bölcsős Eleje...
Hiszed,
nem hiszed, olyan egyre megy,
hinni,
nem hinni mindegy-adta kegy,
kegyetlen
kéz mindent-mindent bezár,
az
örömben valami újra fáj,
néma
az is, akinek hangja van,
tudós,
tudatlan mind boldogtalan,
az,
aki lát, az is semmit se lát,
csak
megy vak útján az öntelt világ,
az
van csupán ami nincs: Színtelen
lét,
tér, idő, maholnap szívemen,
mesék
után csak egy mi nem mese –
nemlét-létünk
a Nincsen gyermeke,
s
versemben is a Nincset írom én
pirosló
csillag-élet peremén.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése