Hangulat-árnyalatok

megosztotta: Porcelánszív



Minden versíró számára ismerős jelenség a hangulatok váltakozása – és minden hangulat valahol világokat teremt.
Most olyan válogatás következik, melyben az atmoszféra kiemelkedő szerepet játszik.






Molnár Jolán
A látogató


Csupán egyszer kopogott halkan a remény,
szelíden várt - kétszer csak a postás csenget.
Koldusnak néztem, szeme szinte esengett,
félhomályos folyosón furcsa tünemény.

Homlokán fény rezgett, egy kicsit meghajolt.
Ahogy a résen át fürkészve belesett,
azt hittem, hogy téved, talán mást keresett,
és nem engedtem be, végzetes hiba volt.

Valamit súgott, alig értettem, s noha
ellenfényben állt, mégis vonzott tekintete.
Lassan hátrált, úgy tetszett, mintha intene,
de rázártam az ajtót. Nem jön már soha.





Jóbi Annamária
Harmatcseppek egy pókfonálon


De csak mint egy pókfonál,
mi megpendítve nyomot csillant,
ott, a napsugárban,
oly vékony szállal kötötte
szívemet, szíveddel össze
és éppoly könnyen szakadóval
törékeny, tünékeny csodával,
ragadós, gubancos,
ki nem oldható folttal
adta nékem, pár léptedet a sors.

Átszakította az első szélvihar.
Kimoshatatlan selyemszál marad,
ahogy szövődött, úgy múlt el
pár szívembe bújó pillanat.
Egy láthatatlan létezőnek,- bogárnyi élet.
Két sosem volt ragyogó napsugárnyaláb.
Bennem maradt szépsége:
egy kóbor álom.
Harmatcseppek egy pókfonálon.








Rozsnyói Ferenc
Andalúz éjszakán


Öröklétbe hulló andalúz éjszakán
Páratlan mosolyt lel illanó magányom
Barna hajzuhatag bársonyos szép nyakán
A tenger teraszán táncát megcsodálom

Derűsen hadaró, áldott kis flamingó
La reina, szépség, mégis tökéletlen
Bolondulok érted, igen, én, Francisco
Megérintlek újra, illatod lélegzem

Egy idegen vagyok, s tőled választ várok
Sólo tu, csak veled, szívem elraboltad
Rám nevetsz, odasúgsz: leszek vadvirágod
Gitárok hangja peng, csókjaink lángolnak

Múlhatatlan vágyom ölelni még téged
Boldogan szeretni, utoljára talán
Égbe szökni együtt simogató szélben
Öröklétbe hulló andalúz éjszakán.





Havas Éva
Őszbe forduló álmok


A holdfény árnyakat karcol a porba,
az esti csendben roppan egy ág,
lassan süllyed a való világ.
Káoszból menekül agyam, a tompa.

Párhuzamos időbe zuhan a lelkem.
Minden kacat messze hátramarad.
Csupasz talpamra holt levél tapad:
simítása derűbe fordítja kedvem.

Metronóm-ütemre dobban a szívem,
tudom, mit érzek, nem lehet örök.
Környékeznek lassan fagyok, ködök,
mégis mosolyteli az ébredésem.





Péter Éva Erika
[nincs hiány]


nincs hiány csak felgyülemlő
elvárások vízkövesednek bennünk
széttört cserép a hold
kiszáradtak a kérdésvirágok

összecserélt pályaudvarokon állunk
nincs érkezés nincs elengedés
azt se tudjuk mivégre
a hétköznapokba stoppolt vasárnap

lelkiismeret-parázs sincs már
csak ócska szükségletek és árnyak

nincsenek költők
csak csörgők gyerekkezekben
nincs szerelmesvers csak pontatlan
megfogalmazása az egymásbatűnődésnek





Lelkes Miklós
Színek meséi


A színek olykor, mint a gyermekek,
úgy futnak elénk fénnyel, s oly meleg
fénnyel ölelik a szemünket át,
hogy mögötte szív igaz pirosát
érezzük, és könnycseppen-túli táj
tisztult egű öröme ránk talál.

Nekem drága, mit vörösen mesél
az alkonyat, mely csillag-útig ér,
nekem drága ez a vér hozta szín,
eltűnődöm hiába-álmain:
hiába-úton csillagálmú vér
mai jelennél százszor többet ér.

A kék fogócska új tavasz, ha jön,
s lent álmos barnán bágyadt köszönöm,
felhő fehéren siet és ragyog,
hintán lendül a kakukk hangja ott,
s minden kék lesz, mese-kék, mert a Kék
a tavaszban maga a messzeség.

A sárga meg... napraforgó-virág,
gurítja el örömét, bánatát,
lángot forgat sárgaküllős kerék,
tág pupillán át a nyár énekét
űzi-hajtja, ívet húz fecskehad,
s a látszat-égbolt úgy tűnik, szabad.

Sokféle zöld... lobbanó lepkeszárny,
üde zöld tréfál, ad fel száz talányt,
másutt öreg zöld, zöldesfekete,
kőzöld-merev a tölgyfa levele,
zöldsapkás törpe ingó ágra ül,
s lógó orrú mesék köröskörül.

A szürke is... a szürke kis szamár,
az életed a vízparthoz kijár,
iszik és bízik, szürke lesz az ég,
már szürke szőrön vízcsepp mond mesét,
ezüst remény reng csöpp vízcseppeken,
van, ki elhiszi és van, aki nem.

A Színtelen már rég üzent nekem,
de még színek csodái szívemen,
még ők mesélnek és leírom én
alkonyon túli csillag peremén,
mert mind mese: a gyors tájak sora,
valónak hitt virágok mosolya,
vér, út, dalok, álmok és illatok,
az illat is, mely Baudelaire-nél ragyog,
múlt és jelen, jövőnek hitt zene,
a Vég éppúgy, mint bölcsős Eleje...

Hiszed, nem hiszed, olyan egyre megy,
hinni, nem hinni mindegy-adta kegy,
kegyetlen kéz mindent-mindent bezár,
az örömben valami újra fáj,
néma az is, akinek hangja van,
tudós, tudatlan mind boldogtalan,
az, aki lát, az is semmit se lát,
csak megy vak útján az öntelt világ,
az van csupán ami nincs: Színtelen
lét, tér, idő, maholnap szívemen,
mesék után csak egy mi nem mese –
nemlét-létünk a Nincsen gyermeke,

s versemben is a Nincset írom én
pirosló csillag-élet peremén.







0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése