Hangulat-árnyalatok

Minden versíró számára ismerős jelenség a hangulatok váltakozása – és minden hangulat valahol világokat teremt.

Most olyan válogatás következik, melyben az atmoszféra kiemelkedő szerepet játszik.

 

Kép forrása

Molnár Jolán

A látogató

Csupán egyszer kopogott halkan a remény,

szelíden várt - kétszer csak a postás csenget.

Koldusnak néztem, szeme szinte esengett,

félhomályos folyosón furcsa tünemény.

Homlokán fény rezgett, egy kicsit meghajolt.

Ahogy a résen át fürkészve belesett,

azt hittem, hogy téved, talán mást keresett,

és nem engedtem be, végzetes hiba volt.

Valamit súgott, alig értettem, s noha

ellenfényben állt, mégis vonzott tekintete.

Lassan hátrált, úgy tetszett, mintha intene,

de rázártam az ajtót. Nem jön már soha.

Jóbi Annamária

Harmatcseppek egy pókfonálon

De csak mint egy pókfonál,

mi megpendítve nyomot csillant,

ott, a napsugárban,

oly vékony szállal kötötte

szívemet, szíveddel össze

és éppoly könnyen szakadóval

törékeny, tünékeny csodával,

ragadós, gubancos,

ki nem oldható folttal

adta nékem, pár léptedet a sors.

Átszakította az első szélvihar.

Kimoshatatlan selyemszál marad,

ahogy szövődött, úgy múlt el

pár szívembe bújó pillanat.

Egy láthatatlan létezőnek,- bogárnyi élet.

Két sosem volt ragyogó napsugárnyaláb.

Bennem maradt szépsége:

egy kóbor álom.

Harmatcseppek egy pókfonálon.

Kép forrása

Rozsnyói Ferenc

Andalúz éjszakán

Öröklétbe hulló andalúz éjszakán

Páratlan mosolyt lel illanó magányom

Barna hajzuhatag bársonyos szép nyakán

A tenger teraszán táncát megcsodálom

Derűsen hadaró, áldott kis flamingó

La reina, szépség, mégis tökéletlen

Bolondulok érted, igen, én, Francisco

Megérintlek újra, illatod lélegzem

Egy idegen vagyok, s tőled választ várok

Sólo tu, csak veled, szívem elraboltad

Rám nevetsz, odasúgsz: leszek vadvirágod

Gitárok hangja peng, csókjaink lángolnak

Múlhatatlan vágyom ölelni még téged

Boldogan szeretni, utoljára talán

Égbe szökni együtt simogató szélben

Öröklétbe hulló andalúz éjszakán.

Havas Éva

Őszbe forduló álmok

A holdfény árnyakat karcol a porba,

az esti csendben roppan egy ág,

lassan süllyed a való világ.

Káoszból menekül agyam, a tompa.

Párhuzamos időbe zuhan a lelkem.

Minden kacat messze hátramarad.

Csupasz talpamra holt levél tapad:

simítása derűbe fordítja kedvem.

Metronóm-ütemre dobban a szívem,

tudom, mit érzek, nem lehet örök.

Környékeznek lassan fagyok, ködök,

mégis mosolyteli az ébredésem.

 

Kép forrása

Péter Éva Erika

[nincs hiány]

nincs hiány csak felgyülemlő

elvárások vízkövesednek bennünk

széttört cserép a hold

kiszáradtak a kérdésvirágok

összecserélt pályaudvarokon állunk

nincs érkezés nincs elengedés

azt se tudjuk mivégre

a hétköznapokba stoppolt vasárnap

lelkiismeret-parázs sincs már

csak ócska szükségletek és árnyak

nincsenek költők

csak csörgők gyerekkezekben

nincs szerelmesvers csak pontatlan

megfogalmazása az egymásbatűnődésnek

Lelkes Miklós

Színek meséi

A színek olykor, mint a gyermekek,

úgy futnak elénk fénnyel, s oly meleg

fénnyel ölelik a szemünket át,

hogy mögötte szív igaz pirosát

érezzük, és könnycseppen-túli táj

tisztult egű öröme ránk talál.

Nekem drága, mit vörösen mesél

az alkonyat, mely csillag-útig ér,

nekem drága ez a vér hozta szín,

eltűnődöm hiába-álmain:

hiába-úton csillagálmú vér

mai jelennél százszor többet ér.

A kék fogócska új tavasz, ha jön,

s lent álmos barnán bágyadt köszönöm,

felhő fehéren siet és ragyog,

hintán lendül a kakukk hangja ott,

s minden kék lesz, mese-kék, mert a Kék

a tavaszban maga a messzeség.

A sárga meg... napraforgó-virág,

gurítja el örömét, bánatát,

lángot forgat sárgaküllős kerék,

tág pupillán át a nyár énekét

űzi-hajtja, ívet húz fecskehad,

s a látszat-égbolt úgy tűnik, szabad.

Sokféle zöld... lobbanó lepkeszárny,

üde zöld tréfál, ad fel száz talányt,

másutt öreg zöld, zöldesfekete,

kőzöld-merev a tölgyfa levele,

zöldsapkás törpe ingó ágra ül,

s lógó orrú mesék köröskörül.

A szürke is... a szürke kis szamár,

az életed a vízparthoz kijár,

iszik és bízik, szürke lesz az ég,

már szürke szőrön vízcsepp mond mesét,

ezüst remény reng csöpp vízcseppeken,

van, ki elhiszi és van, aki nem.

A Színtelen már rég üzent nekem,

de még színek csodái szívemen,

még ők mesélnek és leírom én

alkonyon túli csillag peremén,

mert mind mese: a gyors tájak sora,

valónak hitt virágok mosolya,

vér, út, dalok, álmok és illatok,

az illat is, mely Baudelaire-nél ragyog,

múlt és jelen, jövőnek hitt zene,

a Vég éppúgy, mint bölcsős Eleje...

Hiszed, nem hiszed, olyan egyre megy,

hinni, nem hinni mindegy-adta kegy,

kegyetlen kéz mindent-mindent bezár,

az örömben valami újra fáj,

néma az is, akinek hangja van,

tudós, tudatlan mind boldogtalan,

az, aki lát, az is semmit se lát,

csak megy vak útján az öntelt világ,

az van csupán ami nincs: Színtelen

lét, tér, idő, maholnap szívemen,

mesék után csak egy mi nem mese –

nemlét-létünk a Nincsen gyermeke,

s versemben is a Nincset írom én

pirosló csillag-élet peremén.

 

Kép forrása