Bacsai Gábor: Az ismeretlen katona
Édesanyám
mindig azt mondogatta nekem, hogy keressek valami rendes, tisztességes munkát. Legyek pék, rendőr vagy mondjuk katona. Fiatal éveimben nem tudtam eldönteni, mit is akarok az élettől,
illetve milyen szakmát válasszak. Próbáltam megfelelni otthon és számba vettem a lehetőségeket: a rendőröket általánosságban mindenki utálta, a pékek rohadt korán keltek, a katonák meg
szigorú és merev rend szerint éltek.
A továbbtanulásnál végül
a katonai pályát
választottam és
az rendre és
fegyelemre tanított. Ugyanakkor nem igazán tanultam hasznos dolgokat. A
gyakorlatok és
sok felkészülés végén
hivatásos katona lettem. A céllövésben
mindig is jeleskedtem, így mesterlövész vált belőlem. Elégedett voltam sorsom alakulásával, szállás
bármelyik városban járt nekem, ahova átvezényeltek és egész tűrhető fizetést kaptam. Egy dolgot sajnáltam egész életemben, hogy nem kezdtem bele semmi
hasznosba. Valami olyanba, ami komolyabb szellemi munkát igényel.
Úgy éreztem, annál többre vagyok hivatott, minthogy egyszerű bakaként tengessem az életem. Hiányzott
a nyüzsgés
meg a kihívás. Sokáig kacérkodtam a kilépés
gondolatával, azonban az élet,
avagy a sors mindig közbeszólt és végül elpárolgott a lelkesedésem. A Magyar Honvédséget átalakították,
a fegyveres állomány nagy része
leszerelt, megszüntették
a polgári személyek
kötelező besorozását.
A katonaság fénye megfakult, elvesztette nimbuszát.
Minden
megváltozott, mikor Európára
egy lehetséges világháború árnyéka vetült, elkezdődött az átszervezés és
a toborzás. Magyarország az újabb hidegháború kezdetével először pártatlan maradt, de látva szomszédaink elkötelezettségét,
az ország vezetői úgy döntöttek, hogy csatlakozunk a Koalícióhoz. Sajnos engem a kényelmes csongrádi laktanyából az ország másik végébe irányítottak
át, ami nem volt ínyemre. A bükkszentkeresztesi rádiótorony még a rendszerváltás előttről maradt vissza, állítólag a ruszkik építették a második világháború után és ahogy a fegyverkezés szele megcsapta országunkat, minden stratégiai ponthoz őrséget vezényeltek. A mienk relatíve fontos volt,
mert a Bükkben álló rádióantennák
lefedték az ország észak-keleti részét.
Más lapra tartozik, hogy az itt töltött szolgálat unalmas és eseménytelen volt. A bázist Magor ezredes irányította
kemény kézzel és legjobb embere, Szabó százados mindig gondoskodott a
fegyelem betartásáról.
Sorjában követték egymást az egyhangú, szürke napok. A
kutya se járt erre, alkalmanként
felbukkant néhány
eltévedt túrázó és
ez a szokásosnál nagyobb izgalmat okozott. Szabadnapjainkat a közeli faluban és
a bázis
kantinjában töltöttük, ugrattuk és
szórakoztattuk
egymást és
magunkat.
*
Éjfél
is jóval
elmúlt már,
őrségben voltam a délnyugati toronyban. A szolgálat
unalmasan telt. Nagyon hideg volt itt fenn a hegyekben és az egyenruhámra felhúzott télikabát se javított sokat a helyzeten.
Elgémberedett
tagokkal vártam, hogy jöjjön a váltás. Azzal ütöttem el az időt, hogy a denevéreket számoltam. Gyorsak, szinte észrevehetetlenek voltak ezek a kis emlősök a sötétség leple alatt, de a sok éjszakai szolgálat alatt rááll az ember
szeme. Épp
huszonötnél tartottam, mikor felcsattanó kutyaugatásra lettem figyelmes a néma csendben. A hang a tábor túloldaláról jött, Félix semmivel össze nem téveszthető acsarkodása bejárta a bázis területét. Nem tudtam mire vélni, hisz sose hallottam még a laktanya kedvencét ilyen hangot hallatni. A megtermett
kaukázusi vadászkutyát még
Magor ezredes hozta az Uralon túlról és
azóta
szolgált nálunk
Félix. Keményebb az a kutya bármelyikünknél. Kevés
olyan dolog volt a világon, amitől visszariadt volna. Múltkor alapkiképzés
közben azzal példálóztunk az újoncoknak, hogy bezzeg Félixet medvevadászatra
vitték a Kárpátokba, ők
meg egy kerítést
sem tudnak átugrani.
A csaholás és morgás
egyre erősödött. Szerintem mindenki hallotta itt az állomáson, talán még
a ’keresztesiek
is lenn a völgyben.
Adóvevőmön
lejelentettem az eseményt
- ahogy a szabályzat diktálja - és
az utasítást meg sem várva elhagytam őrhelyemet, még ha hadbíróság elé is kerülhetek miatta. Végre történt
valami a sok unalmasan töltött hónap
után és nem akartam
kimaradni belőle. Hajtott a kíváncsiság, ilyenkor valódi
élménnyel
ér fel a legkisebb izgalom is.
Félix hangját követve a tábor keleti részén
megpillantottam a távolban az ismeretlen katonát. A kerítés
túloldalán várt a sötétben,
a gyertyánfák alatt. Megálltam lőtávolságban tőle, fegyveremet a vállamhoz szorítottam.
Többször csendre intettem Félixet, mire a kutya megnyugodott. Jó katona volt.
- Állj, ki vagy? Emelje
magasba a kezeit úgy, hogy láthassam! – kiáltottam rá és
a sötétség
visszaverte a hangom. Válasz nem jött,
csak a szél süvöltött és az ágak zörögtek.
Az idegen szakadt és sárfoltos ruhájában inkább nézett ki holmi menekültnek, mint katonának.
A rangjelzéseket
a vállán később
szúrtam ki, ahogy a reflektorok szórt fénye beterítette. Lassan magasba emelte a
kezét és kilépett az árnyékból a fényre. Alacsony, napbarnított, középkorú
férfi volt, fekete
haja tele sárral, ruhái elnyűtt
göncként lógtak
rajta. Afféle
eszelősnek tűnt, a szeme se állt
jól.
Mindezek ellenére látszott
rajta, hogy katona. Hiába volt elnyűtt
és koszos az egyenruhája, a körülmények dacára mozdulatai és egész fellépése
olyan olajozott volt, mint amit az alapkiképzésen
mi is tanultunk. Fegyvert nem láttam
nála,
de a katonai protokoll megkövetelte,
hogy sakkban tartsam az éjszakai
őrjárat érkezéséig.
A századost és a többieket
vártam, miközben
szemmel tartottam a gyanúsítottat. Ki tudja, ki lehet?
Mindenfelé kósza híreket hallani a kaszárnyában,
hogy a közel-keleti
keresztes hadjáratok elbuktak és
az Egyesített Keresztény
Európai
Koalíciós
(EKEK) haderő visszavonulót fújt. A muszlimok Mauritániától
Indonéziáig összefogtak
és az Egyesült Keresztény Európa ellen fordultak. Újra hirdették a dzsihádot az öreg kontinens ellen. Szerződéses társaim csúf történeteket meséltek a bevetésekről, nem egy társuk mellettük halt
meg golyóval
vagy eltévedt
srapnelszilánkkal a testében.
Épp ezért vállaltak
szolgálatot inkább nálunk. Nekik ez nyaralás volt az átélt borzalmak után, annak ellenére, hogy ott jobban kerestek. Zsoldosok
voltak, sose kérdeztük
őket a hadi múltjukról.
Azonban a közös gyakorlatok összekovácsoltak minket, megismertük egymást.
A kantinban egy idő után megnyíltak és
mi, többiek csak
hallgatunk a szívfacsaró
történeteteket
az emberi sorsról
és az élet igazságtalanságairól.
- Не стреляйте, я свой! - mondta, én meg bután bambultam.Néhány szavát értettem az ismeretlennek, de nem tudtam rá válaszolni. Nagyon régen volt már, mikor hallottam távárisül, de sose tanultam meg igazán. Igaz, az általános iskolában három évig tanítottak, aztán a következő évben már új szelek fújták országunk zászlaját, angolul tanultunk. Áprilisban elmaradt a Felszabadulás ünnepe és úttörő se lehettem. Nem tudtam jobbat, visszaszóltam neki a „világnyelven” és reménykedtem benne, hogy megértjük egymást.
- Stop there! Dont move or I will have to shoot!
Láthatóan
nem értett meg engem és csak mondta tovább egyre hevesebben:
- Это маршал Степанов, впустите меня
пожалуйста! Я к подполковнику
Магору по служебным делам.
Sztyepanov
– ízlelgettem a nevét
magamban. Vajon ki ez a Sztyepanov és
mi az istent keres itt a semmi közepén?
A
velem szemben álló alak
egyre inkább kezdett hasonlítani a hírekben hallott megjegyezhetetlen nevű, három-négy betűs rövidítések mögött álló vallási fanatistákra. Őrületben lobogó szemét látva minden joggal tartottam az
ismeretlentől, aki a kerítés túlfelén várakozott.
Magasba emelte mindkét
kezét, de a szövegelést nem hagyta abba.
Ты не понял?! За мной следят…. и до полного распада осталось одиннадцать часов… -
Valahol a mondata közepén heves gesztikulálásba kezdett, én meg majdnem elsütöttem a fegyvert a hirtelen mozdulatra. -
Европа пала, а завтра к полудню
нашему миру конец!
Ismerősen csengtek a
szavak, rég
nem hallottam már ezt a nyelvet, de nem emlékeztem rá. Néhány szó beugrott, azonban nem álltak össze mondattá. Dél. Világ. Óra.
Vége.
Borzasztó érzés
volt, ezen pörgött az agyam egyfolytában.
- Подполковник Магор спас мою жизнь, и я хотел с ним лично попрощатся.
- Shut up! - ordítottam
fel idegesen, felcsattanásomra Félix
neki ugrott a kerítésnek
és acsarkodni kezdett. Élet,
barát - ugrottak be a
szavak. Az, hogy sakkban tartsam a gyanúsítottat kevésbé érdekelt,
mint amilyen pezsgően hatott rám az elfelejtett nyelv és a tudás, amit az idő elvett tőlem. A
fegyvert továbbra is rászegeztem, de közben
egy mondatot próbáltam
megfogalmazni.
- Я немного говорю по-русски.
- Говоришь по-русски? Очень хорошо, тогда слушай меня внимательно! - fényszórók
tűntek fel a sötétben és a kerítés túloldalán megérkezett az éjjeli őrjárat.
A
többiek érkezése megtörte a kialakuló beszélgetést és miután a dzsipek lefékeztek, egy pillanatra síri csend lett.
Az őrjárat katonái kipattantak a járművekből és trappolva
vették körül az idegent. Újabb hat fegyvercső meredt
az ismeretlen katonára. A rangidős
tiszt csak ezután bukkant elő a terepjáróból.
Ránézett a gyanúsítottra és nyugtázta, hogy nem áll ellen. Ahogy
engem meglátott, homlokára szaladt a szemöldöke. Odasétált hozzám és erős
parancsoló hangon
megszólított:
- Búza tizedes, maga mi
a jóistenbüdöskurvafaszáért van itt? Miért
hagyta el a posztját? – kérdezte
mérgesen, majd pár
szusszal később
csillapodott a dühe és higgadtan folytatta - tájékoztatást kérek a kialakult helyzetről!
- Százados úrnak jelentem, - kezdtem és vigyázzba vágtam magam - az ismeretlen
megközelítette a kerítést. Félix úgy kezdett ugatni, hogy személyesen szerettem volna meggyőződni a bázis
biztonságáról,
ezért hagytam el az
őrhelyem. A kutya hangját követve
találtam rá
a gyanúsítottra, a fák alatt állt a sötétben. Felszólítottam a megállásra és az azonosításra, de nem beszélünk egy nyelvet. Azt hiszem, oroszul
beszélhetett.
- Rendben van, köszönöm tizedes. Amiért elhagyta az őrhelyét, számítson büntetésre. Most pedig húzzon vissza az őrtoronyba,
mi már kézben tartjuk az ügyet.
Tudtam,
hogy lesz valami megrovás, de jobban érdekelt,
hogy végre történt valami. Alig akart csillapodni a
bennem buzgó adrenalin, miközben
az orosz szavak birkóztak
a szürkeállományom keveset használt felével.
Visszafelé menet
még hallottam,
ahogy Szabó százados
elbeszélget a
fogollyal, meglepett a rangidős tiszt társalgás szintű nyelvtudása.
Az irigység
sárga méregként futott rajtam végig, hogy lehet az, hogy Szabó így beszél oroszul? Állítása szerint, amióta az eszét tudja katona és máshoz nem ért. Én meg tanultam is a nyelvet és még sincs lövésem arról, hogy mit akart mondani ez férfi. Vagyis lenne, ha kezembe kapnék egy szótárat vagy az internetet. Dühösen ragadtam meg a mellettem kushadó kutyát és az óljához vittem és mikor odaértünk, az oldalsó barakk ablakából egy jutalom falatot adtam neki.
Megérdemelte, hisz Félix nélkül az idegen – hogy is hívják? ja
igen, Sztyepanov – akár észrevétlenül is bejuthatott volna a táborunkba.
Meglapogattam a kutya oldalát és
pár
kedves szó után
visszaindultam őrhelyemre.
*
Lustán
másztam vissza a délnyugati
toronyba és
kezdtem neki újra a szolgálatnak. A fejemben még mindig az orosz szavak kavarogtak,
marhára zavart a tudat, hogy már hallottam őket, de a jelentésükre nem emlékszem. Közben, hogy eltereljem a figyelmem a
fegyveremet ellenőriztem. Megnyugvással töltött el mindig ez a folyamat. A puska
makulátlan állapotban volt, de mivel majdnem használtam, így jobbnak láttam egy
gyors karbantartást. Gyakorlott mozdulatokkal szedtem szét és
miután mindent rendben találtam, ugyanolyan gyorsan raktam össze.
A főbejárati kapu szinte hangtalanul nyílt ki és
a Bázis
egyik terepjárója
behajtott rajta, a másik kettő úgy néz
ki tesz még pár kört
a bázis körül. A páncélozott UNIMOG hatalmas zöld
bogárként araszolt végig a kikövezett bekötőúton. Végig követtem az útját, szerencsére jól ráláttam az udvarra, ahol végül megállt. A kocsiból kiszálló társaim gyűrűjében állt
a megbilincselt fogoly, Szabó
százados
pedig a Bázis központjába
sietett. A katonák türelmesen vártak, míg a parancsnok vissza nem érkezik a pontos utasításokkal. Kezüket lazán automata fegyvereiken tartották,
hogy ha kell, bármelyik pillanatban tudják használni.
Kép forrása |
Surrogó hangra
lettem figyelmes és
az éjszaka homályából öt
repülő
tárgy bontakozott ki az udvar felett. Hirtelen újra buzogni kezdett bennem az izgalom,
micsoda nap! A fegyveremet a vállamhoz emeltem és
becéloztam az egyik
drónt.
Közben a vállszíjamra
rögzített adóvevőn
lejelentettem az újabb eseményt.
- Vezér egyesnek jelentkezik Torony hármas, vétel. Légi
behatolók
tűntek fel az udvarnál.
Ismétlem, légi behatolók az udvarnál. Támadó pozíciót
felvettem, várom a további utasításokat.
Izgulva vártam a
visszajelzést
majd recsegve megszólalt
a kommunikációs port:
- Torony hármasnak,
itt Vezér
egyes. Hallottuk és
nyugtáztuk. A behatoló
gépek
letapogatása már folyamatban van, egyelőre úgy fest, az Egyesült Európához tartoznak. Tartsa szemmel őket és
csak és
kizárólag
támadás
esetén
avatkozzon közbe,
érti
Torony három?
- Értem
Vezér
egy. Torony három kiszáll.
A félméteres
gépek játszi könnyedséggel lebegtek az udvar felett, pont
ott, ahol a társaim által
közrefogott ismeretlen
katona volt. Négy
rotor tartotta levegőben a drónokat,
és szinte hangtalanok
voltak. A belső világításban kirajzolódott szúnyogszerű testük és az apró fehér kereszt az oldalukon, a rájuk szerelt
rakétákon pedig
megcsillant a lámpák fénye.
- Az Egyesített Keresztény Európa gépesített felderítői vagyunk – hangzott
az egyik drónból és lejjebb ereszkedett, hogy szemmagasságba
kerüljön a katonákkal.
Hangszórójából torzan és szaggatottan szólt az előre rögzített üzenet - Wilmart hadnagy vagyok
az EKEK-től, öt percen belül elérik táborukat
földi egységeink. Kérem várják meg türelmesen érkezésüket és
a továbbiakat bízzák
a Koalícióra.
Mintegy végszóra Szabó százados tért
vissza a központi
épületből fancsali
ábrázattal. Látszott, hogy nem repes a hirtelen bonyodalom miatt és csak morog az orra alatt. Az
alacsonyan lebegő Koalíciós drón
a századosnak is eldarálta a mondandóját, aki a fejét vakarva hallgatta. Miután véget ért
a diskurzus a gépesített
egységgel, a fogolyhoz
sietett és
hevesen gesztikulálva magyarázott neki. Elmosolyodtam magamban, ritka látvány
volt számomra a Méregzsákot
dühösen látni. Mármint
külsősként, általában
szemtől-szembe történtek az ilyen dolgok és akkor az ember fia nem engedheti meg
magának a vidámságot.
*
Kisvártatva az Egyesült Európa
katonai járműve hangos fékcsikorgással
megállt a kapu előtt. A kocsi tetején automatizált, nagykaliberű gépágyú volt, motorházán pedig ugyanolyan
kis fehér
kereszt, mint amilyent a drónok
oldalán is láttam. Türelmetlenül dudáltak
és a kapu nyílásával
egyidőben már taposták
a gázpedált. Az udvar közepén megálltak. Vegyvédelmi felszerelésbe öltözött katonák pattantak elő a jármű belsejéből,
majd miután biztosították a terepet, felbukkant a vezetőjük. A makulátlan
egyenruhás középkorú férfi olyan nyugodtan sétált az éjszakai hidegben a századoshoz, mintha
egy rutin feladatot végezne.
Pár perces szóváltás
után a foglyot az autójukba
ültették és a koalíciós tiszt kezet rázott Szabóval. Páncélozott autójuk nagyot kaparva indult meg, a
drónok
is felemelkedtek és
eltűntek a csillagokkal tarkított égbolt
sötétjében. Társaim elhagyták a területet és percek múlva semmi sem emlékeztetett a történtekre.
Unottan folytattam az
őrséget, de közben
agyam az átélt
eseményeken zakatolt. Ki
lehetett ez a katona és
mit akart nekem mondani? Az sem lehet véletlen, hogy a Koalíció a semmiből itt termett az isten
háta mögött a hegyen. Biztos voltam benne, hogy
valami nagy dologra bukkantam, csak ennek a Sztepanovnak a szavai jutnának
eszembe. Jobb ötletem
nem lévén előkotortam egy összegyűrt papírt - rendszerint erre
jegyzeteltem a focitippjeimet - a kabátom zsebéből. Megpróbáltam emlékezetből leírni pontosan, amit hallottam a
kerítés mellett. Még pár
óra és vége a szolgálatnak és utána járhatok az orosz szavak jelentésének.
Világosodott
már, mire befejeztem az írást, sokat törtem a fejem, hogy pontosan lejegyezzem az elhangzottakat. A
hajnal pírja földerengett
az égalján és megérkezett a váltás. Minden őrszemet
lecseréltek, kivéve engem. Társaim szánakozó pillantások
közepette mentek el az
őrtornyom alatt, én
pedig fáradt arccal intettem nekik. Ezek szerint Szabó százados plusz órákkal
büntetett kihágásom miatt. Nem volt mit tenni, a büntetés az büntetés.
A
délelőtti szolgálatok
talán még
rosszabbak, mint az estiek. Nézni
azt, ahogy a táborban zajlik az élet,
- társaim alaki és erőnléti gyakorlatokat végeznek - én meg tétlenül kuksolok itt fent a toronyban.
Reggeli után azt vettem észre,
hogy megszaporodott a mozgás a hangárnál és előkerült
a bázis szállítóhelikoptere.
Feltöltötték üzemanyaggal és elvégezték rajta az alapvető vizsgálatokat.
Furcsállottam a dolgot, mert az itt eltöltött két év alatt egy kezemen is meg tudtam volna
számolni, hányszor láttam felszállni azt a vasszitakötőt. Nemsokára felbukkant a bázis
teljes vezérkara
és szemlét tartottak a gépnél. Innen úgy
látszott, elégedettek
voltak, mert miután mindent rendben találtak megjelent a pilóta és beindította
a rotort. Miután minden magasrangú tiszt beszállt, a régi helikopter a magasba emelkedett és elrepült dél
felé. Biztos valami fontos
dolog történhetett, hogy minden fejes rajta volt.
Ekkor megnyikordult a torony létrája
és Szabó századost
láttam felkapaszkodni rajta.
- Üdvözlöm, Búza tizedes!
- Erőt, egészséget százados úr! Minek köszönhettem a látogatását?
- Gondoltam elbeszélgetek önnel az éjszaka történtekről. Mit mondott magának az a
fogoly, akit az este kaptunk el?
- Sztyepanov? - kérdeztem vissza és ahogy kimondtam a katona nevét, éreztem, hogy ez hiba volt.
- Igen, ő. Miért? Látott más valakit is? Különben meg honnan tudja a nevét?
- Megértettem uram! Régen az iskolában tanultam oroszul, de
ma már alig emlékszem
valamire. Az eseten felbuzdulva gondoltam felelevenítem a tudásom… - mondtam és lelkesen folytani akartam a
gondolatmenetet, de Szabó
a szavamba vágott.
- Nézze Búza
tizedes, nem hiszem, hogy ez megfelelő alkalom, hogy nyelvet tanuljon. Biztos
talál magának más, tartalmasabb hobbit. Visszatérve a fogolyra, mondott magának valamit
a nevén kívül? Olyat, amit érdemes lenne tudom?
- Nem mondott, uram.
Azaz mondott, de nem értettem
meg. Angolra váltottam, amit meg ő nem beszélt. Ezután érkeztek meg önök és
átvették a helyzet
irányítását.
- Rendben van Búza
tizedes. Egy dologra figyelmeztetem önt,
ha legközelebb
hősködni akar, azt ne itt
tegye. A kocsmában vagy a faluban inkább. Ismeri a szabályokat, meg kell várnia
az erősítést.
Mit gondol, ha nem egy, hanem egy tucat fegyveresbe botlik, mi történt volna?
- ... - némán hallgattam, erre nem tudtam mit
mondani.
- Tudom, hogy jó ideje nem történt semmi, de nincs szükség meggondolatlan manőverekre. Ha véletlenül meghal itt nekem egy ilyen
magánakcióban,
mit mondok az ezredesnek és
a családjának?
- …
- Gondolkozzon el ezen
és felejtse el az este
történteket és
a hősködést is. Értve vagyok, Búza tizedes?
- Igen, százados úr!
- Jól van tizedes.
Maga jó katona
és úgy látom mindent
megtesz, hogy jobb legyen, de nem magának kell megmenteni a hazát. Most pedig
folytassa az őrködést!
- Igenis, uram!
- Apropó, ha végzett
a szolgálattal, jelentkezzen Csizmadia doktornál rutinvizsgálatra. Ne mondja,
hogy túl kemény
vagyok önhöz,
nemsokára leváltják
és mehet pihenni.
- Köszönöm uram! - mondtam és míg a lefelé
mászó
tiszt hátát néztem,
elkönyveltem magamban,
hogy nem is olyan szemét
ez a Szabó,
mint ahogy mondják.
*
A
váltás jóval
tizenegy után érkezett.
Kicsit mérges
voltam, hogy a százados nem siette el, mert így túl hosszúra nyúlt az őrség. Barátságosan rámosolyogtam az engem
váltó közlegényre, megveregettem a vállát és kitartást kívántam neki.
Valami nagyon nagy
dolog történhetett, mert az egész tábor nyüzsgött körülöttem, ahogy az egészségügyi blokk felé mentem. A gyakorlatok még tartottak és
a páncélozott
szállítójárművekkel
kiálltak a garázsból. Láthatóan
nemcsak a havi karbantartás
céljából.
Csizmadia doktor
barátságos volt, mint mindig. A rutinvizsgálatok után még egyszer megtapogatta a nyakamat
valahol a gégémnél. Furcsán néztem, de ő csak elégedetten bólintott és a kezembe nyomott három doboznyi bogyót.
- Mindent rendben találtam Búza tizedes, ezek itt jódtabletták -
mondta - napi kettőt szedjen belőle, az új szabályzatnak megfelelően.
- Rendben van doki! Végeztünk?
- Igen, mehet a
dolgára tizedes.
- Köszönöm szépen.
Doki, nem tudja véletlenül mire föl
ez a nagy készülődés odakint?
Csizmadia doktor arca
egy pillanatra elfelhősödött és
csak akkor válaszolt, mikor kisimultak a ráncai:
- Nézze Búza
tizedes, ha jól
tudom, hosszú szolgálat és
izgalmas este áll ön mögött. Én
azt javaslom, menjen pihenjen egyet. A százados majd tájékoztatja, ha elérkezik az ideje, én nem vagyok erre jogosult.
Elköszöntem a doktortól és a közös barakkba siettem. Magamhoz vettem a váltás ruhámat meg a
telefonomat – persze a kutya se keresett – és elindultam zuhanyozni az
alagsorba. A vízellátás meglehetősen szeszélyes a hegyekben, fürdésre csak az alsó szinten volt
lehetőség.
Nagyon vágytam már egy jó
meleg fürdőre, hogy kihűlt testemet átmelegítsem végre. Közben azon gondolkodtam, hogy vajon mi
lehet akkora esemény,
ami így felbolygatja a bázisunk életét.
Az öltözőben szépen összehajtogattam az egyenruhámat és a padon
hagytam, majd zuhanyozni indultam. Hirtelen megremegett a föld alattam és szekrényeknek tántorodtam. Elcsodálkozó képpel konstatáltam a rövid földrengést,
a környéken még soha nem fordult elő ilyen. Szerencsére sikerült megkapaszkodnom az egyik
szekrényben és miután befejeződött, elgondolkoztam mi legyen a
továbbiakban. Felmehetnénk
fontoskodni és segíteni, ha kell, de a fejemben
elevenen éltek
a százados szavai:
„Maga jó katona
és
úgy látom mindent megtesz, hogy jobb legyen, de nem magának kell megmenteni a
hazát, felesleges hősködni”
– ezek után nyugodt szívvel indultam zuhanyozni. Hosszan álltam a zuhany alatt,
hagytam, hogy átjárja a forró
víz átfázott testem minden porcikáját.
Miközben a hátamat töröltem, beugrottak az orosz szavak és a jegyzetem. Teljesen meg is
feledkeztem róla.
Úgy ahogy voltam törölközőben, kikerestem a papírost, amire
jegyzeteltem és előkaptam a
telefonom. Manapság minden mobil okos, így se perc alatt megnézheti az ember amire szüksége van. Persze szolgálat közben nem lehet nálunk, mert akkor
elvonná a figyelmünket.
Érintésemre a telefon életre kelt, csatlakozott a központi szerverhez, majd automatikusan
rákapcsolódott
a vezetéknélküli hálózatra. A kereső egyből bejött, már csak a helyes szöveget kellett beírnom. Mindenáron a cirill betűket erőltette a
találati lista, beletelt egy kis időbe, míg rátaláltam a fonetikus orosz fordítóra. Jegyzetem
alapján beírtam a hallottakat és vártam mi lesz. Nagyon kíváncsi
voltam, úgy éreztem
magam, mint egy gyerek, aki épp most talált rá egy titokzatos kód megfejtésére. A lefordított szöveg hihetetlennek tűnt és ahogy megláttam le is fagytam. A kijelzőn az óra most váltott
tizenkettőre.
Ekkor újra megremegett
a föld, olyan iszonyatos
erővel, hogy a barakk tartószerkezete
fájdalmasan belenyikordult. Elvesztettem az egyensúlyom és elvágódtam, a kezemből kiesett a
telefon. A mobil nagyot csattanva pattant meg a járólapon – tuti bepókhálósodott az
előlap - gondoltam mielőtt a pad sarkát megfejeltem. Elsötétült az öltöző és földre estem.
Nem láttam semmit a szemembe folyó vértől és szédültem. A sérülések dacára
eszem még
mindig a telefonon látott szövegen
járt.
Holnap délben
vége
a világnak.
A barakk felettem
sikoltva megadta magát a külső elemek tombolásának. A lezúduló omladék maga alá temette az alagsori fürdőt.
A mennyezetről leszakadtak a neonlámpák és az öltözőszekrények dominó-szerűen eldőltek. Az egyik a
lábamra esett és a fájdalom magamhoz térített. Próbáltam kiszabadulni, rángatóztam
és küszködtem, aztán feladtam. Lehet jobb lesz,
ha itt maradok a sötétben és várok. Ha igaz, amit a telefonon
olvastam, akkor nem sietem el a szabadulásom, mert ki tudja mi vár fent.
Orosz szószedet:
1,
Hello barát vagyok!
2,
Sztyepanov tábornagy vagyok, kérlek
engedj be. Magor alezredeshez jöttem
hivatalos ügyben.
3,
Nem érted,
a nyomomban vannak és
már csak 11 óra van hátra a teljes pusztulásig…
…Európa elesett, holnap délben vége a mostani világnak.
4,
Magor alezredes megmentette az életemet
és szerettem volna személyesen elbúcsúzni tőle.
5,
Kicsit beszélek
oroszul.
6,
Beszélsz
oroszul? Nagyon jó,
akkor figyelj rám.
1. Не стреляйте, я свой!
2.
Это маршал Степанов, впустите меня
пожалуйста! Я к подполковнику
Магору по служебным делам.
3.
Ты не понял?! За мной следят…. и до полного распада осталось одиннадцать часов… Европа
пала,
а завтра к полудню нашему миру конец!
4.
Подполковник Магор спас мою жизнь, и
я хотел с ним лично попрощатся.
5.
Я немного говорю по-русски.
6. Говоришь по-русски? Очень хорошо, тогда слушай меня внимательно!
Illusztráció: Gracza Balázs |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése