Theophile Gautier: Síron túli szerelem
Ön azt kérdi tőlem, testvérem, szerettem-é; igen. Nem
hétköznapi, hátborzongató történet, és noha már hatvanhat éves vagyok, most is
alig merem megbolygatni e ködbe vesző emléket. Semmit sem akarok elhallgatni ön
előtt, kevésbé edzett lelkű embernek azonban a világért sem mondanám el a
történetet. Alig tudom elhinni, hogy ezek a különös események megeshettek
velem. Több mint három éven át furcsa, ördögi illúzió játékszere voltam. Én, a
szegény vidéki papocska, álmomban (adná Isten, hogy csupán álmomban lett
légyen!) kárhozatos nagyvilági, tobzódó életet éltem. Egyetlenegyszer néztem
nőre, s úgy látszott, rajongó tekintetem lelkem vesztére tör; de végül Isten és
védőszentem segedelmével sikerült elűznöm a gonosz szellemei, amely a hatalmába
kerített. Létemet lidércessé tette merőben más, éjszakai életem. Nappal isten
szolgája voltam, imádkoztam, és szent dolgokkal foglalkoztam; éjszaka, amint
lehunytam a szemem, nőkhöz, kutyákhoz, lovakhoz értő uracs lettem, aki
kockázott, ivott, Istent káromolta, és amikor hajnalban felébredtem, az volt az
érzésem, hogy éppenséggel most alszom el, és álmomban pap vagyok. Ebből az
alvajáró életből olyan tárgyak és szavak emléke vésődött belém, amelyek ellen
hiába hadakoztam, és noha paplakomat soha el nem hagytam, úgy festek, hogy
inkább azt hihetik: kiélt férfiú vagyok, aki azért hagyta oda a világi életet,
és azért választotta a papi hivatást, hogy túlságosan zaklatott életét Isten
kebelén végezze be, semmint jámbor papnövendék, aki az erdő mélyén, egy isten
háta mögötti parókián öregedett meg, és soha semmiféle kapcsolata nem volt az
evilági dolgokkal.
Igen, szerettem, úgy, ahogyan a világon senki sem szeretett,
esztelen, dühödt viharos szerelemmel, magam is csodálkozom, hogy nem szakadt
bele a szívem. Jaj! azok az éjszakák! Azok az éjszakák!
Már zsenge gyermekkoromban elhivatottságot éreztem a papi pályához; ezért aztán tanulmányaim mindig is erre irányultak, huszonnégy éves koromig hosszú noviciátus volt az életem. A teológiát bevégezvén, fokozatosan hágtam fel a kisebb rendek létráján, és egyházfőnökeim úgy vélték, hogy fiatal korom ellenére méltó vagyok az utolsó és félelmetes fokozatra. Felszentelésem napját húsvét hetére tűzték ki.
Sohasem jártam társaságba; az én társaságom a kollégium meg a szeminárium zárt köre volt. Némi ködös fogalmam kialakult ugyan arról, hogy van valami, amit nőnek hívnak, de egy percre sem időztem el ennél a gondolatnál; tökéletesen ártatlan voltam. Agg és béna anyámat csupán évente kétszer láttam. Ez volt minden kapcsolatom a külvilággal.
Semmit sem bántam, a legcsekélyebb habozás sem árnyékolta be visszavonhatatlan elkötelezettségemet; örömujjongás és türelmetlenség töltött el. Soha ifjú vőlegény nem számolta ily lázas hévvel az órákat; nem aludtam, álmomban misét mondtam; pap leszek, ennél szebb dolog nincs is a világon – gondoltam; sem király, sem költő nem szerettem volna lenni. Becsvágyam nem terjedt odáig.
Már zsenge gyermekkoromban elhivatottságot éreztem a papi pályához; ezért aztán tanulmányaim mindig is erre irányultak, huszonnégy éves koromig hosszú noviciátus volt az életem. A teológiát bevégezvén, fokozatosan hágtam fel a kisebb rendek létráján, és egyházfőnökeim úgy vélték, hogy fiatal korom ellenére méltó vagyok az utolsó és félelmetes fokozatra. Felszentelésem napját húsvét hetére tűzték ki.
Sohasem jártam társaságba; az én társaságom a kollégium meg a szeminárium zárt köre volt. Némi ködös fogalmam kialakult ugyan arról, hogy van valami, amit nőnek hívnak, de egy percre sem időztem el ennél a gondolatnál; tökéletesen ártatlan voltam. Agg és béna anyámat csupán évente kétszer láttam. Ez volt minden kapcsolatom a külvilággal.
Semmit sem bántam, a legcsekélyebb habozás sem árnyékolta be visszavonhatatlan elkötelezettségemet; örömujjongás és türelmetlenség töltött el. Soha ifjú vőlegény nem számolta ily lázas hévvel az órákat; nem aludtam, álmomban misét mondtam; pap leszek, ennél szebb dolog nincs is a világon – gondoltam; sem király, sem költő nem szerettem volna lenni. Becsvágyam nem terjedt odáig.
Azért mondom el mindezt önnek, hogy szemléltessem: ami velem
történt, annak nem kellett volna megtörténnie, és hogy miféle érthetetlen bűvölet
áldozata lettem.
Eljött a nagy nap, könnyed léptekkel mentem a templomba, úgy éreztem, valami a levegőbe emel, vagy éppenséggel szárnyam nőtt. Angyalnak hittem magam, és csodálkoztam társaim komor és gondterhes ábrázatán; mert többen voltunk. Az éjszakát imádkozással töltöttem; már-már eszemet vette a rajongó áhítat. Az volt az érzésem, hogy a tiszteletreméltóan agg püspök maga az örökkévalóság fölébe hajló Atyaisten; a templom boltozatán keresztül az eget láttam.
Ön ismeri a szertartás részleteit; az áldás, a két szín
alatti áldozás, a tenyér bekenése a felszentelendők olajával, végül pedig a
püspökkel együtt bemutatott szent áldozat. Nem is vesztegetem rá a szót. Ó,
mennyire igaza van Jóbnak: mily óvatlan az, aki nem tud parancsolni a szemének!
Lehajtott fejemet véletlenül felemeltem, és királyi pompával öltözött,
páratlanul szép nőt pillantottam meg, úgy éreztem, meg tudnám érinteni, pedig
valójában elég messze állt, a mellvéd túloldalán. Mintha hályog hullt volna le
a szememről. Úgy éreztem magam, mint a vak, aki hirtelen visszanyeri szeme
világát. Az imént még sugárzó püspök egyszerre elszürkült, az arany
kandeláberekben úgy halványultak el a gyertyák, mint a csillagok a hajnali
égen, az egész templom homályba borult. A bájdús alak pedig úgy domborodott ki
ebben az árnyékháttérben, mint valamilyen angyali jelenés; mintha belőle áradt
volna a fény, mint aki adja a világosságot, nem pedig kapja.
Lesütöttem a pillámat, eltökéltem magam, hogy többé fel sem emelem, mintegy kivonom magam a külvilági tárgyak hatása alól; mert egyre inkább úrrá lett rajtam a varázs, már azt sem tudtam, mit teszek.
Kis idő múltán kinyitottam a szemem, mert a pillámon át a szivárvány minden színében ragyogott a nő, olyasfajta bíbor félhomályban, mint amikor az ember a napba néz.
Lesütöttem a pillámat, eltökéltem magam, hogy többé fel sem emelem, mintegy kivonom magam a külvilági tárgyak hatása alól; mert egyre inkább úrrá lett rajtam a varázs, már azt sem tudtam, mit teszek.
Kis idő múltán kinyitottam a szemem, mert a pillámon át a szivárvány minden színében ragyogott a nő, olyasfajta bíbor félhomályban, mint amikor az ember a napba néz.
Ó, milyen szép volt! A legnagyobb festők az égben keresték az
eszményi szépséget, onnan hozták le a földre a Madonna isteni arcképét, de meg
sem közelítették ezt a mesés valóságot. A költő szava, a festő ecsetje meg sem
tudná közelíteni. Elég magas volt, alakja és tartása, mint egy istennőé;
középen elválasztott, meleg szőke tincsei úgy omlottak alá a halántékán, mint
aranyfolyók; olyan volt, mint egy diadémot viselő királynő: áttetszően
kékesfehér homloka magasan és derűsen húzódott két, csaknem barna szemöldökíve
felett, s e különös ellentét elviselhetetlenül élénkké és csillogóvá tette
tengerzöld szembogarát. Micsoda szempár! Egyetlen villanása döntött egy ember
sorsa felől; olyan élénk, olyan tiszta, olyan lángoló, olyan párosan ragyogó
volt amilyennek emberi szemet én még nem láttam; fénynyilakat lövellt
határozottan úgy éreztem, hogy egyenesen a szívembe hatolnak. Nem tudom, a
szemében világító láng az égből vagy a pokolból származott-e, annyi azonban
bizonyos: vagy egyikből, vagy másikból. Ez a nő angyal vagy démon volt, vagy
talán mind a kettő; mindenesetre nem közös anyánknak; Évának a bordájában
szőtték. Szép fényű gyöngyfoga vörös mosolyában villódzott, bájos,
szaténrózsaszín arcán, a szája szegletében gödröcskék mélyedtek. Rendkívül
finom vonású és királyi büszkeségű orra a legnemesebb származásra vallott.
Félig szabadon hagyott vállának sima és csillogó bőrén tündöklő achát
szikrázott, keblére nagy szemű. halvány gyöngysor omlott alá, csaknem
ugyanolyan volt az árnyalata, mint a nyakának. Időnként, mint valami elbűvölt
kígyó vagy pöffeszkedő páva, felvetette a fejét, s ettől könnyedén megremegett
azsúrozott spanyolgallérja, amely úgy borult rá, mint valami ezüst
sisakrostély.
Sárgáspiros bársonyruhát viselt hermelinnel bélelt, széles ruhaujjából hosszú, keskeny ujjú kéz látszott ki, amely olyan eszményien áttetsző volt, hogy áthatolt rajta a fény, mint a Hajnalén.
Sárgáspiros bársonyruhát viselt hermelinnel bélelt, széles ruhaujjából hosszú, keskeny ujjú kéz látszott ki, amely olyan eszményien áttetsző volt, hogy áthatolt rajta a fény, mint a Hajnalén.
Minden részletre pontosan emlékszem, mintha tegnap történt
volna, és noha rendkívül izgatott voltam, semmi sem kerülte el a figyelmem: a
legapróbb árnyalat, a parányi fekete petty az állon, az alig észrevehető pihe a
száj szegletében, a bársonyos homlok, a pillák remegő árnyéka az arcon – mindent
meglepően világosan rögzítettem.
Minél tovább néztem, annál inkább éreztem, hogy olyan kapuk
nyílnak meg bennem, amelyek eddig zárva voltak; egyre-másra pattantak fel a
lehúzott zsilipek, ismeretlen kilátásokkal kecsegtetve; egészen más szemszögből
láttam az életet; újfajta gondolatvilágra ébredtem. Félelmetes szorongás tört
rám; minden perc egyszerre volt pillanat és évszázad. Közben a szertartás
folytatódott, és én ugyancsak eltávolodtam attól a világtól, amelyet olyan
dühödten ostromoltak születő vágyaim. Azért igent mondtam, pedig nemet
szerettem volna, pedig egész lényem lázadozott és tiltakozott az ellen az
erőszak ellen, amelyet a nyelvem elkövetett a lelkemen: valamilyen titokzatos
erő akaratom ellenére kényszerítette ki belőlem a szavakat. Úgy jártam, mint az
a sok lány, aki azzal az eltökélt szándékkal lép az oltár elé, hogy mindenki
színe előtt el fogja utasítani a rákényszerített férjet, de tervét egyik sem
hajtja végre. Úgy jártam, mint az a sok szegény novícia, aki mind felveszi a
fátylat, pedig abban a pillanatban, amikor igent mond, legszívesebben darabokra
tépné. Senki sem mer ilyen botrányt okozni ország-világ előtt és senki sem mer
csalódást okozni azoknak, akik bíznak benne; valósággal ólomsúllyal nehezedik
ránk a jelenlévők akarata, tekintete; meg aztán már mindent elintéztek. Mindent
olyan nyilvánvalóan visszavonhatatlanul előkészítettek, hogy a hirtelen támadt
ötlet enged a körülmények súlyának, és semmivé válik.
Ahogyan a szertartás mindjobban előrehaladt, úgy változott a
szép ismeretlen tekintete. Eleinte gyengéd és simogató volt, azután gőgös és
elégedetlen lett, mintha nem értették volna meg.
Világgá akartam kiáltani, hogy nem akarok pap lenni, minden erőmet összeszedtem hegyet tudtam volna elmozdítani vele; mégsem tudtam megtenni; a nyelvem valósággal megbénult, akaratomat a tiltakozás legcsekélyebb jelével sem tudtam kifejezni. Ébren voltam ugyan, mégis úgy éreztem, lidércnyomás nehezedik rám, egyetlen szót kellene kimondanom és megmenekülnék de a szó nem jön ki a számon.
Világgá akartam kiáltani, hogy nem akarok pap lenni, minden erőmet összeszedtem hegyet tudtam volna elmozdítani vele; mégsem tudtam megtenni; a nyelvem valósággal megbénult, akaratomat a tiltakozás legcsekélyebb jelével sem tudtam kifejezni. Ébren voltam ugyan, mégis úgy éreztem, lidércnyomás nehezedik rám, egyetlen szót kellene kimondanom és megmenekülnék de a szó nem jön ki a számon.
Úgy láttam, megrendíti lelki tusám, mintegy bátorításul
isteni ígéreteket sugárzó pillantásokat vetett rám. A szeme valóságos költemény
volt, s minden pillantása egész strófa. Ilyesmit mondott:
"Ha az enyém akarsz lenni, boldogabbá teszlek, mint
Isten a paradicsomban; angyalok fognak irigyelni. Tépd el ezt a gyászos leplet,
amelyet fel akarsz ölteni; én vagyok a szépség, én vagyok az ifjúság, én vagyok
az élet; jer hozzám, mi leszünk a szerelem. Mit tudna neked kárpótlásul nyújtani
Jehova? Olyan szép lesz az életünk, mint az álom, örökké tartó csók.
Zúdítsd ki e kehelyből a bort, és szabad vagy. Ismeretlen
szigetekre viszlek el; a keblemen fogsz aludni, színarany ágyban, ezüst
baldachin alatt; mert szeretlek, és el akarlak venni az Istenedtől, akinek
annyi nemes lélek áldozza végtelen imádatát, amely azonban sohasem jut el
hozzá."
Hallani véltem e megrendítően gyengéd szavakat, mert a tekintete szinte zengett, duruzsolása úgy visszhangzott szívemben, mintha egy láthatatlan ajak lehelete lengett volna körül. Kész voltam lemondani Istenről, lelkem azonban gépiesen eleget tett a szertartás formaságainak. A szépséges hölgy újra rám pillantott, könyörgő, kétségbeesett tekintettel, amely éles pengeként hatolt a szívembe, több sebet éreztem a mellkasomban, mint a fájdalmas Szűzanya.
Hallani véltem e megrendítően gyengéd szavakat, mert a tekintete szinte zengett, duruzsolása úgy visszhangzott szívemben, mintha egy láthatatlan ajak lehelete lengett volna körül. Kész voltam lemondani Istenről, lelkem azonban gépiesen eleget tett a szertartás formaságainak. A szépséges hölgy újra rám pillantott, könyörgő, kétségbeesett tekintettel, amely éles pengeként hatolt a szívembe, több sebet éreztem a mellkasomban, mint a fájdalmas Szűzanya.
Megtörtént, pap voltam.
Soha emberi ábrázat nem árulkodott ilyen szívbe markoló
szorongásról; senki emberfia nem lehet ilyen lesújtott és vigasztalhatatlan,
sem az ara, akinek e vőlegényét e szeme láttára ragadja el a hirtelen halál,
sem az anya gyermeke üresen maradt bölcsője felett, sem a paradicsomból
kiűzetett Éva, sem a fösvény, aki kincse helyén kődarabot talál, sem a költő,
aki legszebb művének egyetlen kézírásos példányát a tűzbe ejtette. Bájos arcából
teljesen kiszállt a vér, olyan fehér lett, mint a márvány; gyönyörű karja
lehanyatlott teste két oldalán mintha az izmok eleresztették volna; egy
oszlopnak dőlt mert a lába megroggyant, felmondta a szolgálatot. Én pedig
ólomszürkén, a Kálváriáénál véresebb verejtéktől patakzó homlokkal, tántorogva
a templomajtó felé indultam; fuldokoltam; a boltozatok a vállamra nehezedtek,
úgy éreztem, a fejemre nehezedik az egész roppant kupola.
Amint éppen kiléptem volna, hirtelen egy kéz ragadta meg az enyémet; egy női kéz! Soha életemben nem érintettem női kezet. Olyan hideg volt, mint a kígyó bőre, mégis olyan égető nyomot hagyott rajtam, mint az izzó vas. Ő volt az.
Amint éppen kiléptem volna, hirtelen egy kéz ragadta meg az enyémet; egy női kéz! Soha életemben nem érintettem női kezet. Olyan hideg volt, mint a kígyó bőre, mégis olyan égető nyomot hagyott rajtam, mint az izzó vas. Ő volt az.
– Szerencsétlen! Mit csináltál, te szerencsétlen! – suttogta;
azután eltűnt a tömegben. Az öreg püspök ment el mellettem; szigorúan
végigmért. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány; hol elsápadtam, hol
elpirultam, szédelegtem. Egyik társam könyörült meg rajtam, hazakísért; egyedül
képtelen lettem volna visszatalálni a szemináriumba. Az egyik utcasarkon,
amikor a kispap éppen nem figyelt, furcsán öltözött néger apród jött oda
hozzám, meg sem állt, cizellált aranysarkos irattárcát nyomott a kezembe, és
intett, hogy dugjam el; a kézelőmbe rejtettem, és csak akkor vettem elő, amikor
egyedül maradtam a cellámban. Felkattintottam a zárat, csak két lap volt benne,
mindössze az állt rajta: "Chiarimonda, Concini-palota." Akkoriban
annyira kevéssé ismertem az életet, hogy azt sem tudtam, ki az a Chiarimonda,
noha híres volt, és azt sem tudtam hol a Concini-palota. Fantasztikusnál
fantasztikusabb találgatásokba merültem; igazság szerint azonban igazán kevéssé
izgatott, ki lehet a nő, nemeshölgy vagy kurtizán, csak mindenáron viszont
akartam látni.
Az imént született szerelem kiirthatatlanul belém
gyökerezett; eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam kitépni, éreztem, hogy
hasztalan lenne. Ez az asszony teljesen megbabonázott; belém lehelte az
akaratát; kibújtam a bőrömből, csak benne, általa éltem. Elképesztő, mit
műveltem, csókolgattam a kezemen azt a helyet, amelyhez hozzáért, és órákon át
hajtogattam a nevét. Csak be kellett hunynom a szemem, máris olyan tisztán
láttam magam előtt, mintha a valóságban is ott volna, és újra meg újra
elismételtem magamban azokat a szavakat, amelyeket a templom kapujában mondott:
– Szerencsétlen! Mit csináltál, te szerencsétlen!
– Szerencsétlen! Mit csináltál, te szerencsétlen!
Tisztában voltam rémítő helyzetemmel, és épp hogy megszerzett
papságom minden gyászos és sötét oldala világosan kirajzolódott előttem. Pap
vagyok! Vagyis erényesnek kell lennem, nem szabad szeretnem, számomra nincs
többé nem, nincs kor, kötelességem minden szépségtől elfordulni, a szememet
behunyni, a kolostor vagy a templom jeges homályában csúszni-mászni, csak
haldoklót láthatok, virraszthatok ismeretlen tetemek mellett, és gyászolhatom
önmagamat fekete reverendámmal, amely mindjárt a halotti ruhám is lehet!
Pedig éreztem, úgy duzzad bennem az élet, mint valamilyen
váratlanul feltörő buzgár; a vérem erősen lüktetett az ereimben; oly hosszú
időn át megzabolázott fiatalságom hirtelen kirobbant belőlem, mint az áloé,
amely száz év után hoz virágot, és bimbója úgy pattan ki, mint a
villámcsapás.
Mit tegyek, hogy viszontláthassam Chiarimondát? Semmiféle ürüggyel nem tudtam kijutni a szemináriumból, mert senkit sem ismertem a városban; sőt nem is maradhattam itt, már csupán arra vártam, hogy kijelöljék a plébániát, amelyet majd el kell foglalnom. Gondoltam, kifeszítem az ablakrácsokat; az ablak azonban olyan rémítő magasan volt,, hogy létra híján erről mindjárt le is kellett mondanom. Különben is csak éjszaka mehetnék ki; és ugyan mire mennék az utcák kibogozhatatlan labirintusában? Mindenki más fittyet hányt volna ezeknek a nehézségeknek, nekem a szegény, tegnap óta szerelmes, tapasztalatlan, nincstelen, ruhátlan papnak áthághatatlanok voltak.
Mit tegyek, hogy viszontláthassam Chiarimondát? Semmiféle ürüggyel nem tudtam kijutni a szemináriumból, mert senkit sem ismertem a városban; sőt nem is maradhattam itt, már csupán arra vártam, hogy kijelöljék a plébániát, amelyet majd el kell foglalnom. Gondoltam, kifeszítem az ablakrácsokat; az ablak azonban olyan rémítő magasan volt,, hogy létra híján erről mindjárt le is kellett mondanom. Különben is csak éjszaka mehetnék ki; és ugyan mire mennék az utcák kibogozhatatlan labirintusában? Mindenki más fittyet hányt volna ezeknek a nehézségeknek, nekem a szegény, tegnap óta szerelmes, tapasztalatlan, nincstelen, ruhátlan papnak áthághatatlanok voltak.
Jaj, ha nem szenteltek volna fel, minden áldott nap
láthatnám; a szeretője, a férje lehetnék, hajtogattam elvakultságomban;
ahelyett hogy szomorú halotti leplembe burkolózom, selyem-bársony ruhát
viselnék, lenne arányláncom, kardom, tolldíszem, mint a csinos ifjú lovagoknak.
Széles tonzúrával meggyalázott hajam göndör tincsekben omlana a nyakamba.
Pödrött bajuszt hordanék, vitéz lennék. Az oltár előtt töltött óra, az a néhány
nagy nehezen kinyögött sző örökre kivetett az élők sorából, és én magam zártam
le a sírkövem, saját kezemmel toltam be a börtönöm reteszét!
Az ablak elé álltam. Az ég csodálatosan kéklett, a fák tavaszi díszbe öltöztek; a természet gúnyos örömünneppel tüntetett. A téren nyüzsgött a tömeg; az emberek jöttek-mentek; a piperkőc ifjak és a szép lányok párosával indultak a park meg a lugasok felé. Bordalt éneklő legények haladtak el; ez a mozgalmas, élénk, vidám sürgölődés kínzóan fokozta gyászomat és magányomat. Ifjú anya játszott gyermekével az ajtóban; megcsókolta még tejtől gyöngyöző rózsaszín szájacskáját, és valósággal agyongyötörte azzal a miljom mennyei becézgetéssel, amire csakis az anyák képesek. Az atya valamivel távolabb állt, gyengéden mosolygott rájuk, karba tett kezével keblére ölelte örömét. Nem tudtam elviselni a látványt; becsuktam az ablakot, és lelkemben őrjöngő gyűlölettel és irigységgel az ágyra vetettem magam, öklömet és takarómat harapdáltam, mint a három napja koplaltatott tigris.
Az ablak elé álltam. Az ég csodálatosan kéklett, a fák tavaszi díszbe öltöztek; a természet gúnyos örömünneppel tüntetett. A téren nyüzsgött a tömeg; az emberek jöttek-mentek; a piperkőc ifjak és a szép lányok párosával indultak a park meg a lugasok felé. Bordalt éneklő legények haladtak el; ez a mozgalmas, élénk, vidám sürgölődés kínzóan fokozta gyászomat és magányomat. Ifjú anya játszott gyermekével az ajtóban; megcsókolta még tejtől gyöngyöző rózsaszín szájacskáját, és valósággal agyongyötörte azzal a miljom mennyei becézgetéssel, amire csakis az anyák képesek. Az atya valamivel távolabb állt, gyengéden mosolygott rájuk, karba tett kezével keblére ölelte örömét. Nem tudtam elviselni a látványt; becsuktam az ablakot, és lelkemben őrjöngő gyűlölettel és irigységgel az ágyra vetettem magam, öklömet és takarómat harapdáltam, mint a három napja koplaltatott tigris.
Nem tudom, hány nap telt el így; de egyszer csak, amint
tomboló dühömben görcsösen megfordultam, Serapion apátot pillantottam meg, a
szobám közepén állt, és figyelmesen méregetett. Elszégyelltem magam, a fejem a
mellemre csuklott, szemem a tenyerembe rejtettem.
– Valami rendkívüli történt önnel, Romualdo barátom, nemde? – szólalt meg Serapion néhány percnyi hallgatás után. – Igazán érthetetlen a viselkedése! Ön, aki máskor oly jámbor, oly nyugodt és oly szelíd, most úgy vergődik a cellájában, mint a vadállat. Vigyázzon, testvérem, ne hallgasson az ördög szavára; a gonosz szellemet bosszantja, hogy örökre eljegyezte magát az Úrral, és most itt ólálkodik, mint a prédára leső farkas, még egy utolsó erőfeszítéssel el akarja önt ragadni tőle. Ne hagyja magát letaglózni, Romualdo, kedvesem, öltse fel az imádság páncélját, az önsanyargatás pajzsát, bátran szálljon szembe az ellenséggel; le fogja győzni. Az erénynek próbára van szűksége, akár az aranynak, amely finomabban kerül ki a tégelyből. Ne rémüljön meg, ne veszítse el a bátorságát; a legelszántabb léleknek is vannak gyenge pillanatai. Imádkozzék, böjtöljön, szálljon magába, a gonosz szellem feladja a harcot.
– Valami rendkívüli történt önnel, Romualdo barátom, nemde? – szólalt meg Serapion néhány percnyi hallgatás után. – Igazán érthetetlen a viselkedése! Ön, aki máskor oly jámbor, oly nyugodt és oly szelíd, most úgy vergődik a cellájában, mint a vadállat. Vigyázzon, testvérem, ne hallgasson az ördög szavára; a gonosz szellemet bosszantja, hogy örökre eljegyezte magát az Úrral, és most itt ólálkodik, mint a prédára leső farkas, még egy utolsó erőfeszítéssel el akarja önt ragadni tőle. Ne hagyja magát letaglózni, Romualdo, kedvesem, öltse fel az imádság páncélját, az önsanyargatás pajzsát, bátran szálljon szembe az ellenséggel; le fogja győzni. Az erénynek próbára van szűksége, akár az aranynak, amely finomabban kerül ki a tégelyből. Ne rémüljön meg, ne veszítse el a bátorságát; a legelszántabb léleknek is vannak gyenge pillanatai. Imádkozzék, böjtöljön, szálljon magába, a gonosz szellem feladja a harcot.
Serapion abbé szavai nyomán magamba szálltam, kissé
lecsillapodtam.
– Azért jöttem, hogy megmondjam önnek: kinevezték a C...-i plébániára; most halt meg az ottani pap, és a méltóságos püspök úr azzal bízott meg, hogy önt helyezzem oda; holnapra legyen útra készen.
Bólintottam, hogy készen leszek, az apát elment. Kinyitottam a misszálémat, és olvasni kezdtem az imákat; a sorok azonban hamarosan összefolytak a szemem előtt; a gondolatok bukfencet hánytak az agyamban, és a kötet kicsúszott a kezemből, de nem is törődtem vele.
Úgy kell elutaznom holnap, hogy nem látom viszont! Újabb akadállyal tetézni mindazt, ami máris köztünk van! Örökre elveszíteni a reményt, hogy találkozhatom vele, hacsak valami csoda nem történik! Írjak neki? De kivel küldjem el a levelet? Papi hivatásom köntösében kihez forduljak, kiben bízzam? Borzalmas szorongás vett erőt rajtam. Azután az is eszembe jutott, amit Serapion atya mondott az ördög mesterkedéseiről; a kaland különössége, Chiarimonda természetfeletti szépsége, foszforeszkálón villogó tekintete, égő keze nyoma, a zűrzavar, amelybe beletaszított, a lelkemben végbement hirtelen pálfordulás, egyik percről a másikra elszállott jámborságom ? mindez világosan bizonyítja, hogy az ördög itt ólálkodik körülöttem, és talán az a selymes kéz csupán a kesztyű volt, amellyel a karmait leplezte. E gondolatok szörnyen megrémítettek, felvettem az ölemből a földre csúszott misszálét, és újra imáimba merültem.
Másnap Serapion értem jött; két öszvér várt ránk a kapuban, rajtuk két szegényes útitáskánk; az apát felszállt az egyikre, én úgy-ahogy a másikra. Ahogyan végighaladtunk a város utcáin, minden ablakot, minden erkélyt megnéztem, hátha megpillantom Chiarimondát; de túlságosan korán volt, és a város még az igazak álmét aludta. Szerettem volna átlátni azoknak a palotáknak a spalettáin és függönyein, amelyek mellett elhaladtunk. Serapion bizonyára annak tulajdonította kíváncsiságomat, hogy az építészeti csodákat bámulom. mert visszafogta öszvérét, időt hagyván a bámészkodásra. Végül a városkapuhoz értünk, és felfelé indultunk a dombon. Amikor a legtetején jártunk, visszafordultam, hogy még egyszer láthassam azt a helyet, ahol Chiarimonda lakik. Felhő borította árnyékba az egész várost; kék és vörös tetői egyetlen meghatározhatatlan árnyalatba olvadtak össze, amelyből itt-ott reggeli párák szálltak fel, mint valami fehér tajtékpihék. Holmi különös optikai hatás révén egyetlen, a rávetődő fénysugárban fehéren és aranylón csillogó épület emelkedett ki a szomszédos házak közül, amelyeket teljesen beburkolt a köd; noha több mint egy mérföld választott el minket tőle, nagyon közelinek látszott. A legapróbb részletek is kirajzolódtak rajta, a tornyocskák, a teraszok, az ablakrámák, még a fecskefarkú szélkakasok is.
– Mi az a palota, amely úgy ragyog a napsugárban? – kérdeztem
Serapiontól. Kezét a szeme fölé illesztette, odanézett, és azt felelte:
– Régi palota, Concini herceg ajándékozta egy Chiarimonda nevű kurtizánnak; iszonyú dolgok történnek ott.
– Régi palota, Concini herceg ajándékozta egy Chiarimonda nevű kurtizánnak; iszonyú dolgok történnek ott.
Ma sem tudom, vajon valóság vagy csak ábránd volt,
mindenesetre látni véltem, amint karcsú, fehér alak villan fel egy pillanatra a
teraszon, s azután rögtön eltűnik. Chiarimonda volt az!
Ó, vajon tudta-é, hogy e korai órában e rögös kaptató
tetejéről, amely távol visz tőle, és amelyen többé nem mehetek le, lángolón és
aggódva ölelem át tekintetemmel a , palotát, amelyben lakik, és amelyet
valamilyen nevetséges fényjáték oly közel hozott hozzám, mintegy csalogatóan:
jer, légy a ház ura! Kétségkívül tudta, mert lelke oly nagy rokonszenvvel
kötődött az enyémhez, hogy meg kellett éreznie legkisebb rezdüléseit is,
bizonyára azért futott fel a legmagasabb teraszra a dermesztő hajnali
harmatban, könnyed hálóköntösébe burkolózva.
A palota is árnyékba borult, csupán a mozdulatlan tető– és
padlásrengeteg látszott, már semmi sem vált ki belőle, olyan lett, mint a
hegyek hullámvonala. Serapion indulásra ösztökélte öszvérét, amelyet követett
az enyém is, az útkanyarban örökre eltűnt a szemem elől S... városa, hiszen
soha többé nem fogok ide visszatérni. Elég szomorú tájakon át megtett háromnapi
utunk végén a lombok közt megpillantottuk annak a templomnak a harangtornyán a
kakast, amelynek teendőit ezentúl el kell látnom; néhány kacskaringós,
szalmakunyhókkal és veteményesekkel szegélyezett utcán mentünk végig, és a
homlokzat előtt találtuk magunkat, nem volt benne semmi pompa. Néhány
boltozatbordával ékes kórusalja, két-három durván faragott homokkő oszlop,
cseréptető, ugyanolyan homokkőből faragott támpillérek, mint az oszlopok, ez volt
minden; balra magas fűvel benőtt temető, nagy vaskereszttel a közepén; jobbra,
a templom árnyékában a paplak. A ház rendkívül egyszerű és rideg-tiszta.
Betértünk; néhány tyúk szemelgette a földre szórt néhány szem zabot; szemmel
láthatóan annyira hozzá voltak szokva a sötét, egyházi ruhához, hogy cseppet
sem zavarta őket jelenlétünk, épp hogy méltóztattak átengedni bennünket.
Csikorgó, rekedtes ugatás hallatszott, öreg házőrző szaladt elébünk.
Az elődöm kutyája volt. A fakó szemű, szürke szőrű állaton minden arra vallott, hogy olyan öreg kort ért meg, amilyet csak kutya megérhet. Gyengéden megsimogattam mindjárt mellém szegődött, kimondhatatlanul elégedett volt. Azután az előző pap házvezetőnője, egy elég idős asszony jött elébünk, alacsony helyiségbe tessékelt, megkérdezte, meg akarom-e tartani. Azt feleltem, igen, őt is, a kutyát is, a tyúkokat is meg az egész bútort, amit a gazdája maga után hagyott, s ezzel mennyei boldogságot szereztem neki, annál is inkább, mivel Serapion apát azonnal megadta neki azt az árat, amit kért érte.
Az elődöm kutyája volt. A fakó szemű, szürke szőrű állaton minden arra vallott, hogy olyan öreg kort ért meg, amilyet csak kutya megérhet. Gyengéden megsimogattam mindjárt mellém szegődött, kimondhatatlanul elégedett volt. Azután az előző pap házvezetőnője, egy elég idős asszony jött elébünk, alacsony helyiségbe tessékelt, megkérdezte, meg akarom-e tartani. Azt feleltem, igen, őt is, a kutyát is, a tyúkokat is meg az egész bútort, amit a gazdája maga után hagyott, s ezzel mennyei boldogságot szereztem neki, annál is inkább, mivel Serapion apát azonnal megadta neki azt az árat, amit kért érte.
Amint berendezkedtem, Serapion atya visszatért a
papneveldébe. Egyedül maradtam hát, nem számíthattam másra, csak önmagamra.
Chiarimonda gondolata újra üldözni kezdett, bármilyen nagy erőfeszítéssel
próbáltam megszabadulni tőle, korántsem sikerült. Amint egyik este kis kertem
puszpánggal szegélyezett útjain sétáltam, mintha nőalakot pillantottam volna
meg a lugason át, mindenüvé követett, és mintha a lombok közt meg-megvillant
volna két tengerzöld szembogár; de ez csupán ábrándkép volt, amint a sétány
másik felére értem, csupán a homokban találtam parányi lábnyomokat, olyan
kicsik voltak, mint egy gyermeké. A kertet nagyon magas fal vette körül; minden
zugot bejártam, senkit sem találtam sehol. Sohasem tudtam magyarázatot találni erre
a jelenségre, amely egyébként eltörpült ama különös dolgok mellett, amelyek még
ezután vártak reám. Egy éve éltem így, pontosan ellátva a tisztemmel járó
feladatokat, imádkoztam, böjtöltem, buzdítottam és gyámolítottam a betegeket,
alamizsnálkodtam, olyannyira, hogy a legelemibb szükségleteimről is lemondtam.
Lelkemben azonban iszonyú sivárságot éreztem, a kegyelem útjai el voltak zárva
előlem. Nem élveztem azt a boldogságot, amelyet a szent küldetés betöltése
adhat; az eszem másutt járt, mint valamilyen tolakodó refrén, gyakran az
ajkamra tolult az a néhány szó, amelyet Chiarimondától hallottam. Ó, testvérem,
gondolja meg jól! Azért, mert egyetlenegyszer asszonyra emeltem a tekintetem,
mert elkövettem egy ilyen látszólag kis hibát, éveken át a legszörnyűbb kínokat
álltam ki: az életemet mindörökre felbolygatták.
Nem untatom önt hosszasan belső kudarcaimmal és győzelmeimmel, amelyeket ismét csak mélységes visszaesések követtek, máris rátérek a döntő eseményre. Egyik éjszaka hangosan dörömböltek az ajtómon. Barbara, az öreg házvezetőnő nyitott ajtót, lámpásának fénysugarában rézbőrű, különös divat szerint, fényűzően öltözött férfi alakja rajzolódott ki, az oldalán hosszú tőr lógott. Barbara először megrémült: a férfi azonban megnyugtatta, és azt mondta, azonnal beszélnie kell velem valamiről, ami a tisztemhez tartozik. Barbara felengedte. Már éppen lefeküdni készültem. A férfi azt mondta, az úrnője, egy nagyon gazdag hölgy a halálán van, és papot kért. Azt feleltem, hogy azonnal indulhatunk; magamhoz vettem mindent. ami az utolsó kenethez szükséges, és sietve lerobogtam. Az ajtóban türelmetlenül kapálózott két éjfekete ló, hosszú páracsíkokat eregettek a szügyükre. A férfi segített felszállnom az egyikre, tartotta a kengyelt, azután úgy, pattant fel a másikra, hogy közben csupán az egyik kezével támaszkodott az előkápára. Térdét összeszorította, eleresztette a lova gyeplőjét. az állat nyílsebesen nekiiramodott. Az enyémnek fogta a zabláját, az is vágtatni kezdett, és tökéletesen lépést tartott a másikkal. Faltuk az utat; a szürke és barázdás föld elsuhant alattunk, a fák sötét árnyai úgy futottak el mellettünk, mint a vert sereg. Opálosan sötét, jeges erdőben haladtunk, éreztem, amint végigborzong a hátamon a babonás félelem. Lovaink patkói a kavicsokból szikracsóvákat csiholtak, valóságos tűzcsíkot hagytunk magunk után, úgyhogy, ha valaki ez éji órán meglát bennünket. a kísérőmet meg jómagamat, azt hiheti: két rémálombeli lovas kísértetét látja. Az utat időnként lidércfények keresztezték, a csókák szánalmasan csivogtak a sűrű erdőben, itt-ott holmi vadmacskák foszforeszkáló szeme villant fel. A lovak sörénye egyre csapzottabb lett, patakzott róluk a verejték, nagyokat horkantva, nehezen lélegeztek. Amint azonban a lovász pilledni látta őket, emberi hangra nem is emlékeztető torokhangon elrikkantotta magát, s a vágta dühödten újra kezdődött. Azután egyszer csak vége szakadt a rohanásnak; hirtelen néhány fényfolttal megtűzdelt, sötét tömeg meredt előttünk; paripáink léptei hangosan csengtek-bongtak a vaspadlaton, egy boltív alá értünk, amely két hatalmas torony közt tátongott. A kastélyban nagy volt a sürgés-forgás; a cselédek fáklyával a kezükben rohangáltak ide-oda az udvarban, a fények le s fel imbolyogtak a lépcsőkön. Futólag irdatlan építményeket láttam, oszlopokat, árkádokat, teraszokat és mellvédeket, igazi királyi és tündéri pompájú elrendezésben. Ugyanaz a néger apród, aki Chiarimonda üzenetét átadta nekem, és akit azonnal felismertem, segített le a lóról; a fekete bársonyruhát és nyakában aranyláncot viselő háznagy ment előttem, elefántcsont bottal a kezében. Kövér könnycseppek buggyantak ki a szeméből és leperegtek az arcán, ősz szakállára.
– Már késő! – mondta, a fejét csóválva. – Már késő, méltóságos tisztelendő uram; de ha a lelkét nem tudta is megmenteni, jöjjön, virrasszon a szegény tetem fölött.
Nem untatom önt hosszasan belső kudarcaimmal és győzelmeimmel, amelyeket ismét csak mélységes visszaesések követtek, máris rátérek a döntő eseményre. Egyik éjszaka hangosan dörömböltek az ajtómon. Barbara, az öreg házvezetőnő nyitott ajtót, lámpásának fénysugarában rézbőrű, különös divat szerint, fényűzően öltözött férfi alakja rajzolódott ki, az oldalán hosszú tőr lógott. Barbara először megrémült: a férfi azonban megnyugtatta, és azt mondta, azonnal beszélnie kell velem valamiről, ami a tisztemhez tartozik. Barbara felengedte. Már éppen lefeküdni készültem. A férfi azt mondta, az úrnője, egy nagyon gazdag hölgy a halálán van, és papot kért. Azt feleltem, hogy azonnal indulhatunk; magamhoz vettem mindent. ami az utolsó kenethez szükséges, és sietve lerobogtam. Az ajtóban türelmetlenül kapálózott két éjfekete ló, hosszú páracsíkokat eregettek a szügyükre. A férfi segített felszállnom az egyikre, tartotta a kengyelt, azután úgy, pattant fel a másikra, hogy közben csupán az egyik kezével támaszkodott az előkápára. Térdét összeszorította, eleresztette a lova gyeplőjét. az állat nyílsebesen nekiiramodott. Az enyémnek fogta a zabláját, az is vágtatni kezdett, és tökéletesen lépést tartott a másikkal. Faltuk az utat; a szürke és barázdás föld elsuhant alattunk, a fák sötét árnyai úgy futottak el mellettünk, mint a vert sereg. Opálosan sötét, jeges erdőben haladtunk, éreztem, amint végigborzong a hátamon a babonás félelem. Lovaink patkói a kavicsokból szikracsóvákat csiholtak, valóságos tűzcsíkot hagytunk magunk után, úgyhogy, ha valaki ez éji órán meglát bennünket. a kísérőmet meg jómagamat, azt hiheti: két rémálombeli lovas kísértetét látja. Az utat időnként lidércfények keresztezték, a csókák szánalmasan csivogtak a sűrű erdőben, itt-ott holmi vadmacskák foszforeszkáló szeme villant fel. A lovak sörénye egyre csapzottabb lett, patakzott róluk a verejték, nagyokat horkantva, nehezen lélegeztek. Amint azonban a lovász pilledni látta őket, emberi hangra nem is emlékeztető torokhangon elrikkantotta magát, s a vágta dühödten újra kezdődött. Azután egyszer csak vége szakadt a rohanásnak; hirtelen néhány fényfolttal megtűzdelt, sötét tömeg meredt előttünk; paripáink léptei hangosan csengtek-bongtak a vaspadlaton, egy boltív alá értünk, amely két hatalmas torony közt tátongott. A kastélyban nagy volt a sürgés-forgás; a cselédek fáklyával a kezükben rohangáltak ide-oda az udvarban, a fények le s fel imbolyogtak a lépcsőkön. Futólag irdatlan építményeket láttam, oszlopokat, árkádokat, teraszokat és mellvédeket, igazi királyi és tündéri pompájú elrendezésben. Ugyanaz a néger apród, aki Chiarimonda üzenetét átadta nekem, és akit azonnal felismertem, segített le a lóról; a fekete bársonyruhát és nyakában aranyláncot viselő háznagy ment előttem, elefántcsont bottal a kezében. Kövér könnycseppek buggyantak ki a szeméből és leperegtek az arcán, ősz szakállára.
– Már késő! – mondta, a fejét csóválva. – Már késő, méltóságos tisztelendő uram; de ha a lelkét nem tudta is megmenteni, jöjjön, virrasszon a szegény tetem fölött.
Karon fogott, és a ravatalhoz vezetett; én ugyanúgy sírtam,
mint ő, mert rádöbbentem, hogy a halott nem más, mint Chiarimonda, akit oly hőn
és oly őrülten szerettem. Az ágy mellett imazsámoly állt; egy bronzkehelyben
kékes fény imbolygott, és az egész szobát gyér és valószínűtlen fénybe
borította, itt-ott felvillantott az árnyékban valamilyen bútor vagy
párkányszegletet. Az asztalon cizellált vázában fehér rózsa hervadozott, egy
kivételével, amely még tartotta magát, valamennyi szirma lehullott, mint
megannyi illatos könnycsepp; a karosszékekben mindenféle holmi – törött fekete
álarc legyező – hányódott, tanúsítván, hogy a halál váratlanul és
bejelentetlenül érkezett ebbe a pompás hajlékba. Nem mertem az ágyra
pillantani, letérdeltem, és révülten zsolozsmázni kezdtem, hálát adtam
Istennek, hogy közém és eme nő gondolata közé emelte a sírt, és hogy mostantól
fogva imáimba foglalhatom szent nevét. Lendületem azonban lassan alábbhagyott,
és ábrándjaimba merültem. Ez a szoba egyáltalán nem volt halottas szoba. A
bűzös és síri levegő helyett, amelyet annyiszor kellett belehelnem a
halottvirrasztásokon, itt keleti tömjének bódító füstje, nem is tudom, miféle
finom, szerelmes asszonyi illat lebegett a hűs levegőben. A sápadt fény sokkal
inkább a gyönyörhöz igazított félhomálynak látszott, e virágos, aranyrojttal
díszített vörös damasztfüggönyök közt megpillantottam, amint mellén
összekulcsolt kézzel ott fekszik a sudár halott nő. Vakítóan fehér
gyolcslepellel takarták le, melynek fehérségét még hangsúlyozta a kárpit sötét
bíbora, és amely olyan finom szövésű volt, hogy tökéletesen kirajzolta a test
bájos alakját, jól látszottak gyönyörű domborulatai, az egész olyan volt, mint
a hattyú nyaka, melyet még a halál sem tudott megmerevíteni. Az ember azt
hihette, ügyes szobrász faragta alabástrom figura, amelyet királynői sírra
szántak, vagy talán alvó leány, akit belepett a hó.
Nem bírtam tovább; megrészegített ez a hálószoba-levegő, a
félig hervadt rózsa lázillata elkábított, nagy léptekkel járkáltam a szobában.
minden alkalommal megálltam a ravatal előtt, és az áttetsző lepel alatt
megcsodáltam a kecses tetemet. Furcsa ötletek cikáztak agyamban; azt képzeltem,
hogy valójában nem halt meg, csak tetteti magát, ezzel akart idecsalni a
kastélyába, hogy szerelmet vallhasson. Egy pillanatig azt hittem, lába
megmoccant a fehér fátylak közt, és hogy a szemfedő szabályos hajtásai összeráncolódtak.
Így töprengtem magamban:
– Csakugyan Chiarimonda ez? Mi a bizonyítékom rá? Elvégre ez
a néger apród azóta más nő szolgálatába is állhatott. Igazán őrült vagyok, hogy
ennyire kétségbeesem és felizgatom magam. – A szívem azonban nagyot dobbanva tiltakozott:
– Ő az, ő az.
Az ágyhoz mentem, és ezúttal még éberebb figyelemmel néztem
meg bizonytalanságom tárgyát. Megvalljam-é önnek? – ez a tökéletes alak, noha a
halál árnyéka megtisztította és megszentelte, kéjesebb hatással volt rám, mint
illett volna, úgy éreztem, e nyugalom annyira hasonlít az álomra, hogy az ember
akár össze is tévesztheti. Megfeledkeztem róla, hogy gyászszertartás végett
jöttem ide, azt képzeltem, ifjú férj vagyok, belépek a menyasszony szobájába, s
ő szemérmesen elrejtőzik előlem, és nem akarja, hogy meglássam. Háborodott
fájdalmamban, bódult örömömben, félelmemben és gyönyörömben reszketve,
odahajoltam hozzá, megfogtam a lepel sarkát; szép lassan, lélegzetvisszafojtva,
hogy fel ne ébresszem, felemeltem. Ereim olyan erősen lüktettek, hogy úgy
éreztem, a vér süvölt a halántékomban, a homlokomról úgy patakzott a verejték,
mintha márványlapot emeltem volna fel. Valóban Chiarimonda volt az, mégpedig
pontosan olyan, amilyennek a templomban láttam a felszentelésemkor; ugyanolyan
bájos volt, nála még a halál is csupán a kacérság fegyverszertárába tartozott.
Arcának sápadt színe, ajkának halvány rózsaszínje, hosszú, lehunyt pillája,
melynek barna rojtjai kiemelkedtek a fehérségből, mélabúsan erényes és
kimondhatatlanul csábos, töprengő szenvedést írt az arcára; hosszú kibomlott
haja, melyben még mindig ott kéklett pár szál apró virág, párnául szolgált
fejének. fürtjei eltakarták mezítelen vállát; az ostyánál tisztább, áttetszőbb,
szép keze olyan ájtatos nyugalomban és néma imádságban volt összekulcsolva
mintegy ellensúlyozva azt, hogy még a halálban is olyan kacér volt tökéletesen
kerekded és tükörsima, elefántcsontszerű, mezítelen karja, melyről a gyöngy
karkötőket nem húzták le. Hosszan merengve, némán bámultam, és minél tovább
néztem annál kevésbé tudtam elhinni, hogy az élet mindörökre elszállt e szép
testből. Nem tudom illúzió volt-e vagy a lámpa visszfénye, de az ember azt
hihette, hogy e fénytelen sápadtság alatt újra keringeni kezd a vére; pedig
továbbra is teljesen mozdulatlanul feküdt. Könnyedén a karjához értem; hideg
volt, de semmivel sem hidegebb, mint a keze azon a napon, amikor a
templomajtóban hozzáért az enyémhez. Visszahúzódtam, fölébe hajoltam és
hagytam, hogy könnyeim langyos harmatja az arcára peregjen. Ó, micsoda keserű kétségbeesés
és tehetetlenség! Micsoda haláltusa volt ez a virrasztás! Szerettem volna
marokra fogni a saját életemet, és neki adni, ráfújni jeges tetemére az engem
mardosó lángot. Telt-múlt az éjszaka, éreztem, hogy közeleg az örök elválás
pillanata, nem tudtam megtagadni magamtól azt a szomorú és végső gyengédséget,
hogy meg ne csókoljam annak a lénynek a halott ajkát, akit mélységes
szerelemmel szerettem. És csoda történt! Leheletemre gyenge lehelet válaszolt,
Chiarimonda ajka felelt az enyémnek: a szeme kinyílt, némi fény tért vissza
bele, Chiarimonda sóhajtott, széttárta a karját, és elmondhatatlan rajongással
fűzte a nyakam köré.
– Jaj, te vagy az, Romualdo? – szólalt meg epekedő és szelíd
hangon, mint amikor a hárfa utoljára megrezdül. – Hát mit csinálsz? Oly sokáig
vártam reád, hogy immár halott vagyok; de mostantól fogva jegyesek vagyunk,
meglátogathatlak és elmehetek hozzád. Isten áldjon, Romualdo, isten áldjon!
szeretlek; csak ennyit akartam mondani neked, visszaadom neked az életet,
amelyet egy percre visszacsaltál belém a csókoddal; a mielőbbi
viszontlátásra.
Feje hátrahanyatlott, de karja még mindig átölelt mintha vissza akarna tartani. Vad forgószél tépte fel az ablakot és rontott be a szobába; a fehér rózsa utolsó szirma pár pillanatig libegett még a száron, azután levált és kirepült a nyitott ablakon, magával vitte Chiarimonda lelkét. A lámpa kialudt, én ájultan zuhantam a szép tetem keblére.
Amikor magamhoz tértem, az ágyamon feküdtem, kis plébániai szobámban az előző pap vén kutyája nyaldosta a takaróra tett kezem. Barbara vénasszonyos reszkedelemben toporgott a szobában, fiókokat húzott ki vagy tolt be, porokat kevergetett a poharakban. Amint meglátta, hogy kinyitottam a szemem, felkiáltott örömében, a kutya vakkantott és csóválta a farkát; de olyan gyenge voltam, hogy mukkanni és moccanni sem tudtam. Mint utóbb megtudtam: három napig feküdtem így, csupán enyhe pihegésem mutatta, hogy élek. Ez a három nap kiesett az életemből, és nem tudom hol bolyongtak a gondolataim ez alatt az idő alatt; semmilyen emlékem sem maradt róla. Barbara elmesélte, hogy ugyanaz a rézbőrű férfi, aki előző éjszaka értem jött, hozott haza reggel zárt hordágyon, és tüstént vissza is fordult. Amint össze tudtam szedni a gondolataimat, sorra felidéztem magamban a végzetes éjszaka eseményeit. Eleinte azt gondoltam, hogy valamilyen varázslat játékszere voltam; ezt a feltevést azonban nagyon is valóságos, kézzelfogható események cáfolták. Nem hihettem, hogy álmodtam, hiszen Barbara éppúgy látta a két fekete lovas férfit, mint én, és pontosan elmondta, milyen ruhát viselt, hogyan viselkedett. A környéken azonban senki sem tudott olyan kastélyról, amelyre ráillett volna annak a palotának a leírása, ahol viszontláttam Chiarimondát.
Feje hátrahanyatlott, de karja még mindig átölelt mintha vissza akarna tartani. Vad forgószél tépte fel az ablakot és rontott be a szobába; a fehér rózsa utolsó szirma pár pillanatig libegett még a száron, azután levált és kirepült a nyitott ablakon, magával vitte Chiarimonda lelkét. A lámpa kialudt, én ájultan zuhantam a szép tetem keblére.
Amikor magamhoz tértem, az ágyamon feküdtem, kis plébániai szobámban az előző pap vén kutyája nyaldosta a takaróra tett kezem. Barbara vénasszonyos reszkedelemben toporgott a szobában, fiókokat húzott ki vagy tolt be, porokat kevergetett a poharakban. Amint meglátta, hogy kinyitottam a szemem, felkiáltott örömében, a kutya vakkantott és csóválta a farkát; de olyan gyenge voltam, hogy mukkanni és moccanni sem tudtam. Mint utóbb megtudtam: három napig feküdtem így, csupán enyhe pihegésem mutatta, hogy élek. Ez a három nap kiesett az életemből, és nem tudom hol bolyongtak a gondolataim ez alatt az idő alatt; semmilyen emlékem sem maradt róla. Barbara elmesélte, hogy ugyanaz a rézbőrű férfi, aki előző éjszaka értem jött, hozott haza reggel zárt hordágyon, és tüstént vissza is fordult. Amint össze tudtam szedni a gondolataimat, sorra felidéztem magamban a végzetes éjszaka eseményeit. Eleinte azt gondoltam, hogy valamilyen varázslat játékszere voltam; ezt a feltevést azonban nagyon is valóságos, kézzelfogható események cáfolták. Nem hihettem, hogy álmodtam, hiszen Barbara éppúgy látta a két fekete lovas férfit, mint én, és pontosan elmondta, milyen ruhát viselt, hogyan viselkedett. A környéken azonban senki sem tudott olyan kastélyról, amelyre ráillett volna annak a palotának a leírása, ahol viszontláttam Chiarimondát.
Egy reggel Serapion atya toppant be. Barbara értesítette,
hogy beteg vagyok, ő pedig lóhalálában idesietett. Noha sietsége arról
tanúskodott, hogy kedvel és érdekli a sorsom, a látogatása nem szerzett olyan
örömet, mint amilyet szereznie kellett volna. Serapion apát tekintetében volt
valami kellemetlen keménység és kíváncsiság. Zavartnak és bűnösnek éreztem
magam előtte. Ő pedig mindjárt észrevette lelki gyötrelmeimet, és én haragudtam
rá éleslátásáért.
Álnokul édeskés hangon érdeklődött hogylétem felől, s közben úgy szegezte rám sárga oroszlánpupilláját, mint aki tekintetével a lelkem legmélyére akar hatolni ezető nélkül, mintha az újság éppen abban a pillanatban jutott volna eszébe, és félne, hogy később megfeledkezik róla, tiszta, de reszketeg hangján, amely úgy csengett a fülembe, mint az utolsó ítélet harsonái, a következőket mondotta:
Álnokul édeskés hangon érdeklődött hogylétem felől, s közben úgy szegezte rám sárga oroszlánpupilláját, mint aki tekintetével a lelkem legmélyére akar hatolni ezető nélkül, mintha az újság éppen abban a pillanatban jutott volna eszébe, és félne, hogy később megfeledkezik róla, tiszta, de reszketeg hangján, amely úgy csengett a fülembe, mint az utolsó ítélet harsonái, a következőket mondotta:
– A hírhedt Chiarimonda kurtizán nemrég halt meg egy nyolc
nap és nyolc éjszaka tartó orgia után. Pokolian nagyszerű volt. Megismételték
Balthazár és Kleopátra lakomáinak kicsapongásait. Micsoda időket élünk, Istenem
uram! A vendégeket rézbőrű, ismeretlen nyelvet beszélő rabszolgák látták el,
akik szerintem mind démonok voltak; a legalantasabbnak a libériája is beillett
volna császári díszruhának. Erről a Chiarimondáról mindig is különös történetek
keringtek, minden szeretője nyomorúságos vagy erőszakos halállal végezte. Azt
rebesgették róla, hogy vérszopó, hogy női vámpír; én azonban azt hiszem, maga
Belzebub volt.
Elhallgatott, figyelmesebben nézett, mint valaha, látni akarta, milyen hatással van rám az elbeszélése. Amikor Chiarimonda nevét és halálhírét meghallottam, nem tudtam uralkodni magamon, egyrészt iszonyú fájdalmat okozott különös egybeesése azzal az éjszakai jelenettel, amelynek tanúja voltam, másrészt önmagában véve is zavart és rémületet éreztem, ami meg is látszott az arcomon, bárhogyan próbáltam leplezni. Serapion nyugtalan és szigorú tekintetet vetett rám.
Elhallgatott, figyelmesebben nézett, mint valaha, látni akarta, milyen hatással van rám az elbeszélése. Amikor Chiarimonda nevét és halálhírét meghallottam, nem tudtam uralkodni magamon, egyrészt iszonyú fájdalmat okozott különös egybeesése azzal az éjszakai jelenettel, amelynek tanúja voltam, másrészt önmagában véve is zavart és rémületet éreztem, ami meg is látszott az arcomon, bárhogyan próbáltam leplezni. Serapion nyugtalan és szigorú tekintetet vetett rám.
– Kedves fiam, figyelmeztetnem kell önt, a szakadék szélén
áll, vigyázzon, bele ne essék. A Sátánnak hosszú karmai vannak, a sír nem
mindig megbízható, Chiarimonda sírkövét hármas pecséttel kellene lezárni;
hiszen, ha hihetünk a szóbeszédnek, nem először hal meg. Isten óvja önt,
Romualdo! – mondta.
E szavak után Serapion lassú léptekkel az ajtóhoz ment, többé
nem láttam; hamarosan visszaindult S...-be.
Teljesen felépültem, újra gyakoroltam szokásos
foglalatosságaimat. Chiarimonda emléke meg az öreg apát szavai állandóan a
fejemben jártak; semmiféle különleges esemény nem igazolta azonban Serapion
gyászos jóslatát, már-már kezdtem azt hinni, hogy aggályai és az én félelmeim
túlzottak voltak; 'de egy éjszaka álmot láttam. Alig tapasztottam ajkam az álom
kelyhére, hallom, amint fellebben az ágyfüggönyöm, azután a gyűrűk csikorgása
közepette félrehúzódik; hirtelen felkönyököltem, női alak állt előttem. Tüstént
felismertem Chiarimondát. Olyasforma lámpa volt nála, mint amilyet a sírokra
szoktak tenni, a fénye valósággal átvilágította hosszú, rózsaszín ujjait, s ez
a szín alig észlelhető fokozatossággal ment át mezítelen karjának opálos
tejfehérségébe. Minden öltözéke az a gyolcs szemfedő volt, amely díszravatalán
beborította; mint aki szégyelli magát hiányos öltözéke miatt, a kebléhez
szorította a redős kelmét, persze ezzel nem sokat ért, mert pici volt a keze;
olyan volt a bőre, hogy a lámpa gyér fényében összemosódott a vászonnal. A
testének körvonalait kirajzoló finom kelmébe burkolva, fürdőző nő antik
szobrára emlékeztetett inkább, semmint élő asszonyra. Akár halott, akár élő,
akár szobor, akár asszony, árny vagy hús-vér test, szépsége változatlan volt;
csupán szembogarának zöld ragyogása homályosult el kissé, és hajdan oly pirosló
ajka fakult majdnem olyan halvány és gyengéd rózsaszínűre, mint az arca. A kis
kék virágok, amelyeket a hajában láttam, mind elszáradtak, és csaknem minden
szirmuk elhullott; ettől azonban még mindig bájos volt, olyan bájos, hogy meg
sem rettentem tőle, noha a kaland különös, a mód pedig, ahogyan a szobámba
lépett, felfoghatatlan volt.
A lámpást az asztalra tette, és az ágyam lábához ült. Azután
hozzám hajolt, és azon az ezüstös és bársonyos hangon, amelyet csakis tőle
hallottam eddig, azt mondta:
– Megvárattalak, kedves Romualdóm, bizonyára azt hitted, hogy
elfelejtettelek. De nagyon messziről jövök, olyan helyről, ahonnan még soha
senki sem tért vissza; ahonnan én jövök, ott nincsen sem hold, sem nap; csupán
űr és árny; sem út sem ösvény; sem föld, amelyen járhatnánk, sem levegő,
amelyben szárnyalhatnánk; és én mégis itt vagyok, mert a szerelem erősebb a
halálnál és diadalmaskodik felette. Ó, milyen komor arcokat és milyen szörnyű dolgokat
láttam idejövet! Hatalmas akaraterővel e világra visszatért lelkem mit
szenvedett, míg sikerült megtalálnia és újra birtokba vennie porhüvelyét!
Milyen nagy erőfeszítésembe került felemelni a kőlapot, amellyel befedtek!
Nézd, hogy összezúztam szegény kezem. Csókold meg, szerelmem, attól meggyógyul.
– És egymás után az ajkamhoz illesztette két hideg tenyerét; én meg is
csókoltam több ízben, ő pedig leírhatatlan, cinkos pillantásokat vetett rám.
Szégyenkezve vallom meg, hogy teljesen megfeledkeztem Serapion
atya intéséről és viselt tisztemről. Ellenállás nélkül, az első rohamra
megadtam magam. Meg sem próbáltam küzdeni a kísértés ellen; Chiarimonda üde
bőre átjárta az enyémet, éreztem; egész testemen kéjes borzongás futott át.
Szegény gyermek! Bármilyennek láttam is, képtelen voltam elhinni, hogy démon;
legalábbis nem látszott annak, a Sátán soha ilyen jól nem álcázta karmait és
szarvát. A lábát maga alá húzva kuporodott az ágyam szélére, hányavetien kacér
testtartásban. Kis kezével olykor beletúrt a hajamba, fürtjeimet csigákba
rendezte, mint aki új frizurát próbálgat az arcomhoz. Én pedig bűnös
egyetértéssel hagytam, hadd csinálja, s ő közben elbővülően csacsogott. Meg
kell jegyeznem: az igazán különös kaland egy cseppet sem lepett meg, és ahogyan
az ember ábrándjaiban könnyedén egyszerűnek hiszi a legfurcsább eseményeket, az
volt a benyomásom, hogy mi sem természetesebb ennél.
– Sokkal régebben szerettelek, mintsem megláttalak, drága
Romualdóm, mindenütt téged kerestelek. Te voltál az álmom, és éppen a végzetes
percben pillantottalak meg a templomban; gondoltam magamban: "Ő az!"
Rád vetett tekintetembe belesűrítettem egész szerelmemet, amit addig, akkor
éreztem irántad és fogok érezni ezután; attól a tekintettől elkárhozott volna
egy bíboros, egész udvara szeme láttára a lábam elé omolt volna egy király.
Téged azonban hidegen hagyott, jobban szeretted Istenedet, mint engem! Ó,
milyen féltékeny vagyok Istenre, akit jobban szerettél, mint engem és akit még
most is jobban szeretsz! Én boldogtalan, milyen boldogtalan vagyok! Sohasem
lesz egyedül enyém a szíved, enyém, akit a csókoddal feltámasztottál, a halott
Chiarimondáé, aki sírok kapuját töri fel érted, és aki eljött hozzád, hogy
neked szentelje az életét, amelyet csak azért vett vissza, hogy téged boldoggá
tegyen!
Szavait mámorító simogatással kísérte, s én testileg-telkileg
annyira elzsibbadtam tőle, hogy meg akarván őt vigasztalni, szörnyű
istenkáromlásra vetemedtem, azt mondtam neki, ugyanúgy szeretem őt, mint
Istent.
A szeme felragyogott, úgy csillogott, mint a drágakő.
– Igaz ez?! Csakugyan igaz! Ugyanúgy, mint Istent! – ujjongott, és gyönyörű karjával átölelt. – Ha igaz, velem fogsz jönni, követni fogsz, ahová én akarom. Itt hagyod otromba fekete ruhádat. Te leszel a legbüszkébb, a legirigyeltebb lovag, a szeretőm leszel. Annak a Chiarimondának leszel a világ előtt a szeretője, aki egy pápát utasított vissza, ez már igen! Ó, milyen boldogok leszünk, milyen aranyos életünk lesz! Mikor indulunk, jóuram?
– Igaz ez?! Csakugyan igaz! Ugyanúgy, mint Istent! – ujjongott, és gyönyörű karjával átölelt. – Ha igaz, velem fogsz jönni, követni fogsz, ahová én akarom. Itt hagyod otromba fekete ruhádat. Te leszel a legbüszkébb, a legirigyeltebb lovag, a szeretőm leszel. Annak a Chiarimondának leszel a világ előtt a szeretője, aki egy pápát utasított vissza, ez már igen! Ó, milyen boldogok leszünk, milyen aranyos életünk lesz! Mikor indulunk, jóuram?
– Holnap! Holnap! – kiáltottam eszebódultan.
– Nem bánom, legyen holnap! – folytatta. – Legalább lesz időm
átöltözni, mert ez a ruha kissé hiányos, ebben igazán nem utazhatom. Meg aztán
értesítenem kell az embereimet, akik valóban halottnak hisznek, és amennyire
csak tőlük telik, gyászolnak. Mindent előkészítek, pénzt, ruhát, hintókat;
holnap ilyenkor érted jövök. Isten veled, édes lelkem.
Ezzel röpke csókot lehelt a homlokomra. A lámpa kialudt, a függönyök összehúzódtak, többé semmit sem láttam: ólmos, álomtalan álom nehezedett rám és tartott másnapig letaglózva. Később keltem, mint szoktam, egész nap kísértett a különös látomás emléke; nagy nehezen sikerült meggyőznöm magam, hogy csupán túlfűtött képzeletem ködképe volt. Az érzések azonban elevenek voltak, nehezen tudtam elhinni, hogy ne lettek volna valóságosak, és bizony nem mondhatom, hogy cseppet sem féltem arra gondolván: mi lesz most, pedig lefekvés előtt fohászkodtam Istenhez, tartsa távol tőlem a bűnös gondolatokat, és óvja álmom ártatlanságát.
Ezzel röpke csókot lehelt a homlokomra. A lámpa kialudt, a függönyök összehúzódtak, többé semmit sem láttam: ólmos, álomtalan álom nehezedett rám és tartott másnapig letaglózva. Később keltem, mint szoktam, egész nap kísértett a különös látomás emléke; nagy nehezen sikerült meggyőznöm magam, hogy csupán túlfűtött képzeletem ködképe volt. Az érzések azonban elevenek voltak, nehezen tudtam elhinni, hogy ne lettek volna valóságosak, és bizony nem mondhatom, hogy cseppet sem féltem arra gondolván: mi lesz most, pedig lefekvés előtt fohászkodtam Istenhez, tartsa távol tőlem a bűnös gondolatokat, és óvja álmom ártatlanságát.
Hamarosan mélyen elaludtam, az álmom folytatódott. A függöny
fellebbent, és én megpillantottam Chiarimondát, nem úgy, mint előző nap, nem
sápadozott halvány szemfedőjében, és az arcát nem éktelenítették a halál lila
foltjai, vidám, fürge és csinos volt, csodálatos, aranypaszománttal díszített
zöld bársony útiruhát viselt, amelyet oldalt feltűzött, s amely alól kilátszott
selyemszoknyája. Szőke haja szép nagy göndör fürtökben omlott alá szeszélyes
vonalú, fehér tollakkal díszített, széles karimájú fekete nemezkalapja alól;
kezében kis korbács volt, aranysíppal a végén. Gyengéden hozzám ért, és azt
mondta:
– Né! maga hétalvó, hát így készül az útra! Azt hittem, már
talpon találom. Tüstént keljen fel, nincs vesztegetni való időnk. – És én
kiugrottam az ágyból.
– Gyerünk, öltözzék, máris indulunk ? mondotta, és egy kis csomagra mutatott, amelyet magával hozott. – A lovak türelmetlenkednek, rágják a zablájukat a kapuban. Már tízmérföldnyire kellene lennünk innét.
Kapkodva kezdtem öltözni, ő maga adogatta a ruhadarabokat, fel-felkacagott ügyetlenségemen, és ha valamit elvétettem, megmondta, mi mire való. Megfésülte a hajamat, és amikor kész volt vele, kis, velencei kristályból készült, sodronyzománccal keretezett zsebtükröt nyújtott át, és azt kérdezte:
– Gyerünk, öltözzék, máris indulunk ? mondotta, és egy kis csomagra mutatott, amelyet magával hozott. – A lovak türelmetlenkednek, rágják a zablájukat a kapuban. Már tízmérföldnyire kellene lennünk innét.
Kapkodva kezdtem öltözni, ő maga adogatta a ruhadarabokat, fel-felkacagott ügyetlenségemen, és ha valamit elvétettem, megmondta, mi mire való. Megfésülte a hajamat, és amikor kész volt vele, kis, velencei kristályból készült, sodronyzománccal keretezett zsebtükröt nyújtott át, és azt kérdezte:
– Nos, milyennek találod magad? Felvennél a szolgálatodba
szobainasnak?
Teljesen megváltoztam, nem ismertem magamra. Éppen úgy nem hasonlítottam önmagamra, mint a kész szobor a kőtömbre. Régi alakom mintha csupán a tükörben kirajzolódónak a durva vázlata lett volna. Szép voltam, hiúságomat legyezgette ez az átváltozás. A csinos ruházat, a gazdagon hímzett kabátka más embert csinált belőlem, nem győztem csodálni e néhány rőfnyi jól szabott kelme hatalmát. Öltözékem jellege teljes valómat átjárta, alig tíz perc alatt meglehetősen hiú lettem.
Néhányszor körbejártam a szobát, hogy hozzászokjam az új helyzethez. Chiarimonda anyás cinkossággal nézett, és rendkívül elégedettnek látszott művével.
– Elég a játszadozásból; indulás, kedves Romualdóm! Messzire megyünk, sohasem érünk oda. – Kézen fogott és elvonszolt. Minden ajtó kinyílt előtte, amint hozzáért, úgy haladtunk el a kutya előtt, hogy nem ébresztettük fel.
A kapu előtt Margheritone várt ránk; az a lovász, aki egyszer már elkísért három ugyanolyan fekete lovat tartott a gyeplőjénél fogva, mint amilyenek az előzőek voltak, egyiket nekem, a másikat magának, a harmadikat pedig Chiarimondának. A lovak spanyol eredetűek lehettek, és bizonyára a zefírrel fedeztetett kancáktól születtek, mert szélsebesen száguldottak, a hold, amely indulásunkkor felkelt, hogy világítson nekünk, úgy forgott az égen, mint szekérről levált kerék; láttuk, amint tőlünk jobbra fáról fára ugrál, azután pihegve kullog utánunk. Hamarosan síkságra értünk, ahol egy facsoport mellett négy telivér húzta hintó várt ránk; beültünk, a hajtók elképesztő vágtában indították el. Egyik karomat Chiarimonda derekára tettem, és egyik kezét az enyémbe szorítottam; fejét a vállamra hajtotta, félig csupasz keble a karomhoz ért. Sohasem éreztem ilyen eleven boldogságot. E pillanatban mindenről megfeledkeztem, legalább úgy nem emlékeztem rá, hogy pap vagyok, mint arra, hogy mit csináltam anyám szíve alatt, olyan hatalmasan lenyűgözött a gonosz szellem. Ettől az éjszakától fogva jellemem valamiképpen megkettőződött, két ember élt bennem, az egyik nem ismerte a másikat. Hol papnak képzeltem magam, aki minden éjjel azt álmodja, hogy nemesúr, hol pedig nemesúrnak, aki azt álmodja, hogy pap. Már nem tudtam megkülönböztetni az álmot az ébrenléttől, és nem tudtam, hol kezdődik a valóság és hol végződik az ábránd. Az öntelt és szabados ifiúr kigúnyolta a papot, a pap gyűlölte az ifiúr kicsapongásait. Kettős életemet legjobban két egymásba helyezett, összegabalyodott, de egymáshoz nem érő spirálissal lehetne jellemezni. Azt hiszem, e furcsa helyzet ellenére egyetlen percig sem gondoltam arra, hogy megbolondultam. Mindig is nagyon világosan érzékeltem két életem eseményeit. Azért volt egy képtelen tény, amit nem tudtam felfogni: ugyanaz az éntudat két egymástól gyökeresen eltérő emberben létezett. Ezt az anomáliát figyelmen kívül hagytam, akár a kis ... falucska papjának hittem magam, akár il signor Romualdónak, Chiarimonda címzetes szeretőjének.
Teljesen megváltoztam, nem ismertem magamra. Éppen úgy nem hasonlítottam önmagamra, mint a kész szobor a kőtömbre. Régi alakom mintha csupán a tükörben kirajzolódónak a durva vázlata lett volna. Szép voltam, hiúságomat legyezgette ez az átváltozás. A csinos ruházat, a gazdagon hímzett kabátka más embert csinált belőlem, nem győztem csodálni e néhány rőfnyi jól szabott kelme hatalmát. Öltözékem jellege teljes valómat átjárta, alig tíz perc alatt meglehetősen hiú lettem.
Néhányszor körbejártam a szobát, hogy hozzászokjam az új helyzethez. Chiarimonda anyás cinkossággal nézett, és rendkívül elégedettnek látszott művével.
– Elég a játszadozásból; indulás, kedves Romualdóm! Messzire megyünk, sohasem érünk oda. – Kézen fogott és elvonszolt. Minden ajtó kinyílt előtte, amint hozzáért, úgy haladtunk el a kutya előtt, hogy nem ébresztettük fel.
A kapu előtt Margheritone várt ránk; az a lovász, aki egyszer már elkísért három ugyanolyan fekete lovat tartott a gyeplőjénél fogva, mint amilyenek az előzőek voltak, egyiket nekem, a másikat magának, a harmadikat pedig Chiarimondának. A lovak spanyol eredetűek lehettek, és bizonyára a zefírrel fedeztetett kancáktól születtek, mert szélsebesen száguldottak, a hold, amely indulásunkkor felkelt, hogy világítson nekünk, úgy forgott az égen, mint szekérről levált kerék; láttuk, amint tőlünk jobbra fáról fára ugrál, azután pihegve kullog utánunk. Hamarosan síkságra értünk, ahol egy facsoport mellett négy telivér húzta hintó várt ránk; beültünk, a hajtók elképesztő vágtában indították el. Egyik karomat Chiarimonda derekára tettem, és egyik kezét az enyémbe szorítottam; fejét a vállamra hajtotta, félig csupasz keble a karomhoz ért. Sohasem éreztem ilyen eleven boldogságot. E pillanatban mindenről megfeledkeztem, legalább úgy nem emlékeztem rá, hogy pap vagyok, mint arra, hogy mit csináltam anyám szíve alatt, olyan hatalmasan lenyűgözött a gonosz szellem. Ettől az éjszakától fogva jellemem valamiképpen megkettőződött, két ember élt bennem, az egyik nem ismerte a másikat. Hol papnak képzeltem magam, aki minden éjjel azt álmodja, hogy nemesúr, hol pedig nemesúrnak, aki azt álmodja, hogy pap. Már nem tudtam megkülönböztetni az álmot az ébrenléttől, és nem tudtam, hol kezdődik a valóság és hol végződik az ábránd. Az öntelt és szabados ifiúr kigúnyolta a papot, a pap gyűlölte az ifiúr kicsapongásait. Kettős életemet legjobban két egymásba helyezett, összegabalyodott, de egymáshoz nem érő spirálissal lehetne jellemezni. Azt hiszem, e furcsa helyzet ellenére egyetlen percig sem gondoltam arra, hogy megbolondultam. Mindig is nagyon világosan érzékeltem két életem eseményeit. Azért volt egy képtelen tény, amit nem tudtam felfogni: ugyanaz az éntudat két egymástól gyökeresen eltérő emberben létezett. Ezt az anomáliát figyelmen kívül hagytam, akár a kis ... falucska papjának hittem magam, akár il signor Romualdónak, Chiarimonda címzetes szeretőjének.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Velencében voltam,
legalábbis azt hittem, ott vagyok; még nem nagyon tudtam eligazodni, mi volt az
ábránd és mi a valóság ebben a furcsa kalandban: A Canaleión laktunk, hatalmas
márványpalotában, amely tele volt freskókkal és szobrokkal, Chiarimonda
hálószobájában két Tiziano pompázott a művész virágkorából, szóval akár királyi
palota is lehetett volna. Mindkettőnknek külön gondolánk és saját libériájú
barkarolánk, muzsikaszobánk, költőnk volt. Chiarimonda nagystílűen élt,
természetében volt valami a Kleopátráéból. Én úgy viselkedtem, mint egy
hercegfi, oly fennhéjázó voltam, mintha a tizenkét apostol vagy a velencei
köztársaság négy evangelista családjának valamelyikéből származnék; eszembe sem
jutott volna kitérni, hogy utat engedjek a dózsénak, alig hiszem, hogy az égből
lepottyant Sátán óta valaki is gőgösebb és pimaszabb lehetett nálam. A Ridottóba
jártam, veszettül játszottam. A legjobb nagyvilági társaságban forgolódtam
tönkrement családok sarjai, színésznők, gazemberek, élősködők és krakélerek
társaságában. E kicsapongó élet közepette azonban hű maradtam Chiarimondához.
Esztelenül szerettem. Ő még a csömört is legyőzte, az állhatatlanságot is
megfékezte volna. Chiarimonda birtokában az embernek húsz szeretője volt, övé
volt az összes nő, annyira simulékony, változatos és önmagától eltérő volt;
valóságos kaméleon! Saját magával kárhoztatta hűtlenségre az embert,
tökéletesen el tudta játszani annak a hölgynek a jellemét, a viselkedését, a
szépségét, aki tetszhetett nekem. Százszorosan viszonozta szerelmemet, hiába
tették neki a jobbnál jobb ajánlatokat az ifjú patríciusok, de még a Tízek
tanácsának öregjei is. Egy Foscari odáig ment, hogy feleségül akarta venni; de
ő mindenkit visszautasított. Volt elég aranya; már csak szerelemre vágyott,
ifjú, tiszta szerelemre, amelyet ő ébresztett, és amely az első és az utolsó
lesz egyben. Tökéletesen boldog lettem volna, ha nincs egy minden éjjel
visszatérő, átkozott lidércálmom, amelyben falusi papnak képzeltem magam, aki
sanyargatja magát, és nappali tobzódásai miatt vezekel. Megnyugtatott, hogy
mindig mellettem van Chiarimonda, így aztán már az is alig jutott eszembe,
milyen különös módon ismerkedtem meg vele. Amit azonban Serapion atya mondott,
olykor eszembe jutott és bizony kissé nyugtalanított.
Egy ideje Chiarimonda egészsége nem volt a régi! Az arcszíne
napról napra halványodott. Orvosokat hívattunk, halvány sejtelmük sem volt a
betegségéről, nem is tudtak mit kezdeni vele. Felírtak néhány jelentéktelen
gyógyszert, és soha többé nem jöttek el. Chiarimonda azonban szemlátomást egyre
sápadtabb és egyre hidegebb lett. Már majdnem olyan fehér és halott volt, mint
azon a nevezetes éjszakán, az ismeretlen kastélyban. Kétségbe voltam esve, hogy
a szemem láttára pusztul el szép lassan. Meghatotta a fájdalmam, gyengéden és
szomorúan mosolygott rám, azoknak az embereknek a végzetes mosolyával, akik
tudják, hogy meg fognak halni.
Egy reggel az ágya mellett ültem, egy asztalkán hozattam be a
reggelim, egyetlen percre sem akartam magára hagyni. Amint valamilyen
gyümölcsöt vágtam ketté, véletlenül elég mély sebet ejtettem az ujjamon.
Bíborszín patakokban tüstént kibuggyant belőle a vér, néhány csepp
Chiarimondára fröccsent. A szeme felcsillant, arcára olyan vad öröm ült ki,
amilyet még sohasem láttam nála. Állatias ügyességgel kiugrott az ágyból, majom–
vagy macskaügyességgel, a sebemre vetette magát, és elmondhatatlanul kéjes
arckifejezéssel szívni kezdte. Apró kortyokban, lassan és átszellemülten nyelte
a vért, mint valami ínyenc, aki jerezi vagy szirakuzai bort ízlelget; pilláját
félig leeresztette, zöld szembogarának kerek pupillája elkeskenyedett. Időnként
abbahagyta, és megcsókolta a kezem, azután ajkát újra rányomta a seb két
szélére, és megpróbált még néhány vörös cseppet kisajtolni belőle. Amikor
látta, hogy több vér nem jön, párásan csillogó szemmel felállt, rózsásabb volt,
mint a májusi hajnal, az arca kitelt, a keze langyos és nyirkos lett, egy szó,
mint száz, szebb volt, mint valaha, és tökéletes egészségnek örvendett.
– Nem halok meg! Nem halok meg! – hajtogatta félőrülten
örömében, és a nyakamba csimpaszkodott. – Még sokáig szerethetlek. Az életem a
tiédben lakozik és egész lényem belőled származik. Gazdag és nemes véred néhány
cseppje értékesebb és hatásosabb, mint a világ minden elixírje, és visszaadta
az életemet.
Ez a jelenet sokáig foglalkoztatott, és különös kétségeket
támasztott Chiarimondával kapcsolatban, s még aznap este, amint az álmom
visszavitt a plébániára, Serapion apátot komorabbnak és gondterhesebbnek
láttam, mint valaha. Figyelmesen végigmért, és azt mondta:
– Ön nem elégszik meg azzal, hogy elveszejtette a lelkét, most el akarja veszejteni a testét is. Szerencsétlen ifjú barátom, micsoda csapdába esett!
Rendkívüli benyomást tett rám az a hangsúly, amellyel e néhány szót kiejtette, elevenembe vágott, rossz érzésem mégis hamarosan elpárolgott, ezernyi más gond űzte ki a fejemből. Egy napon azonban láttam a tükrömben, amelynek álnok helyzetét Chiarimonda nem vette észre, hogy valamilyen port tesz a fűszerezett boromba, melyet rendszerint étkezés után készített nekem. Elfogadtam a kupát, úgy tettem mint aki belekóstol, azután letettem egy bútorra, hogy majd később, amidőn kedvem támad megiszom és amikor az én szépségem háttal állt nekem, kihasználtam az alkalmat, és az asztal alá öntöttem tartalmát; azután visszavonultam a szobámba, és lefeküdtem, feltett szándékom volt, hogy nem alszom, és így megtudom, mi lesz ebből. Nem kellett sokáig várnom; Chiarimonda hálóköntösben jött be hozzám, levetette fátylait, és mellém heveredett az ágyban. Amikor meggyőződött róla, hogy valóban alszom, lecsupaszította a karomat, a hajából aranytűt húzott ki; azután alig hallhatóan suttogott:
– Egy cseppecskét, csak egy icipici vörös cseppet, csak egyet a tűmre!... Hiszen, ha még szeretsz, nem szabad meghalnom... Ó, szegény szerelmem! Meg fogom inni gyönyörűséges skarlátpiros véred. Aludj, egyetlenem; aludj én istenem, én gyermekem; nem okozok neked fájdalmat, csak annyit veszek el az életedből, amennyi ahhoz kell; hogy ki ne hunyjon az enyém. Ha nem szeretnélek annyira, mi sem lenne könnyebb, mint szeretőket tartani, akiknek kiszipolyoznám az ereit; de amióta téged ismerlek, mindenkitől iszonyodom... Ó, milyen szép ez a kar! milyen kerekded! milyen fehér! Sosem merem megszúrni ezt a szép kék eret. – És ahogyan beszélt, sírt, éreztem, amint könnyei a kezében tartott karomra hullanak. Végül mégis rászánta magát, parányi sebet ejtett a tűjével, és szívni kezdte a belőle kibuggyanó vért. Épp csak néhány cseppet ivott, akkor mégis megijedt, hogy kiment, bedörzsölte a sebet valamilyen kenőccsel, amely tüstént behegesztette, azután keskeny szalagocskával gondosan körültekerte a karomat.
– Ön nem elégszik meg azzal, hogy elveszejtette a lelkét, most el akarja veszejteni a testét is. Szerencsétlen ifjú barátom, micsoda csapdába esett!
Rendkívüli benyomást tett rám az a hangsúly, amellyel e néhány szót kiejtette, elevenembe vágott, rossz érzésem mégis hamarosan elpárolgott, ezernyi más gond űzte ki a fejemből. Egy napon azonban láttam a tükrömben, amelynek álnok helyzetét Chiarimonda nem vette észre, hogy valamilyen port tesz a fűszerezett boromba, melyet rendszerint étkezés után készített nekem. Elfogadtam a kupát, úgy tettem mint aki belekóstol, azután letettem egy bútorra, hogy majd később, amidőn kedvem támad megiszom és amikor az én szépségem háttal állt nekem, kihasználtam az alkalmat, és az asztal alá öntöttem tartalmát; azután visszavonultam a szobámba, és lefeküdtem, feltett szándékom volt, hogy nem alszom, és így megtudom, mi lesz ebből. Nem kellett sokáig várnom; Chiarimonda hálóköntösben jött be hozzám, levetette fátylait, és mellém heveredett az ágyban. Amikor meggyőződött róla, hogy valóban alszom, lecsupaszította a karomat, a hajából aranytűt húzott ki; azután alig hallhatóan suttogott:
– Egy cseppecskét, csak egy icipici vörös cseppet, csak egyet a tűmre!... Hiszen, ha még szeretsz, nem szabad meghalnom... Ó, szegény szerelmem! Meg fogom inni gyönyörűséges skarlátpiros véred. Aludj, egyetlenem; aludj én istenem, én gyermekem; nem okozok neked fájdalmat, csak annyit veszek el az életedből, amennyi ahhoz kell; hogy ki ne hunyjon az enyém. Ha nem szeretnélek annyira, mi sem lenne könnyebb, mint szeretőket tartani, akiknek kiszipolyoznám az ereit; de amióta téged ismerlek, mindenkitől iszonyodom... Ó, milyen szép ez a kar! milyen kerekded! milyen fehér! Sosem merem megszúrni ezt a szép kék eret. – És ahogyan beszélt, sírt, éreztem, amint könnyei a kezében tartott karomra hullanak. Végül mégis rászánta magát, parányi sebet ejtett a tűjével, és szívni kezdte a belőle kibuggyanó vért. Épp csak néhány cseppet ivott, akkor mégis megijedt, hogy kiment, bedörzsölte a sebet valamilyen kenőccsel, amely tüstént behegesztette, azután keskeny szalagocskával gondosan körültekerte a karomat.
Többé semmi kétségem nem lehetett, Serapion atyának igaza
volt. E bizonyosság ellenére sem tudtam nem szeretni Chiarimondát, és szívesen
adtam volna neki annyi vért, amennyire csalóka életének fenntartásához csak
szüksége van. Egyébként nem ijedtem meg túlságosan; az asszony kezeskedett a
vámpírért; amit láttam és hallottam, tökéletesen megnyugtatott; akkor még csak
úgy duzzadtak az ereim, nem merültek volna ki egyhamar, és én nem álltam le
alkudozni életem egy-egy cseppjéért. Legszívesebben magam nyitottam volna fel
csuklómat, mondván: "Igyál! hadd szűrődjék be véremmel szerelmem a
testedbe!" Egy árva szót sem szóltam az álomporról, amelyet a serlegembe
szórt, sem a tűről, a legtökéletesebb egyetértésben éltünk. Papi
aggályoskodásom azonban nőttön-nőtt, és már nem is tudtam, milyen újabb
önsanyargatást eszelhetnék ki, hogy megfékezzem és lehűtsem a testemet. Noha
ezek a látomások mind önkéntelenek voltak, és nekem semmi közöm sem volt
hozzájuk, mégsem mertem többé Krisztushoz érni, olyan mocskosnak éreztem a
kezem és olyan tisztátalannak a valóságos vagy álmodott tivornyáktól
megfertőzött gondolataimat. Mindent megtettem, hogy vissza ne zuhanjak ezekbe a
gyötrő hallucinációkba, megpróbáltam nem aludni, ujjaimmal támasztottam a
szemhéjamat, a fal mellett ácsorogtam, minden erőmmel harcoltam, hogy el ne
szunnyadjak; az álom azonban hamarosan elnehezítette pilláimat, beláttam, hogy
küzdelmem hasztalan, csüggedten és fásultan engedtem el hát magam, az ár
visszasodort az álnok partokra. Serapion egyre keményebben dorgált, szigorúan a
szememre vetette, milyen puhány és milyen erőtlen vagyok. Egy napon izgatottabb
voltam, mint máskor, azt mondta az apát:
– Egyetlen módon szabadulhat meg ettől a megszállottságtól,
és noha a módszer szélsőséges, mégis ezt kell alkalmaznunk: ha nagy a baj,
legyen erős az orvosság. Tudom, hová temették Chiarimondát; ki kell hantolnunk,
látnia kell, milyen szánalmas állapotban van az ön szerelmetes hölgye; akkor
nem fogja el többé a kísértés, hogy elveszejtse a lelkét egy undok, féregrágta,
már-már porrá hulló tetemért; egészen bizonyos, hogy magába fog szállni.
Annyira belefáradtam ebbe a kettős életbe, hogy beleegyeztem;
egyszer s mindenkorra meg akartam győződni róla, ki az ábrándok rabja, a pap
vagy a nemesúr, el voltam rá készülve, hogy gyilkolok a bennem lakozó két férfi
egyikének vagy másikának javára, akár mind a kettőt hajlandó voltam megölni,
mert ezt az életet nem folytathattam. Serapion atya magához vett egy csákányt,
egy emelőt meg egy lámpást, és éjfélkor elindultunk a ?-i temető felé, amelynek
pontosan ismerte fekvését és helyét. Miután a lámpás tompa fényét rávetettük
több sírfeliratra, végre a magas fű rejtekében rátaláltunk egy moh– és gazlepte
kőre, melyen ki tudtuk betűzni a felirat elejét:
Itt nyugszik Chiarimonda
Éltében
A világ legszebb asszonya
A világ legszebb asszonya
– Ez az – jelentette ki Serapion, a földre tette a lámpát, az emelőt a kő hasadékába csúsztatta és feszegetni kezdte. A kő engedett, ekkor az abbé a csákányt vette munkába.
Én csak néztem, amint serénykedik, sötétebben és némábban,
mint maga az éj; ő pedig gyászos munkája fölé görnyedve, verejtékben fürdött,
lihegett kapkodó lélegzése s haldokló hörgésére emlékeztetett. Különös látvány
volt, a külső szemlélő inkább nézett volna bennünket sírgyalázónak és koporsófosztogatónak,
semmint Isten szolgáinak. Serapion buzgalmában volt valami ádáz vadság, s ettő1
inkább hasonlított démonra, semmint apostolra vagy angyalra, a lámpa fényében
élesen kirajzolódó arca korántsem volt megnyugtató. Éreztem, amint tagjaimon jeges
verejték gyöngyözik, a hajam fájdalmasan égnek állt a fejemen; lelkem
legrejtettebb zugában elvetemült szentségtörésnek tartottam a szigorú Serapion
cselekedetét, és azt kívántam, hogy a felettünk súlyosan gomolygó sötét
fellegek közül tűzcsóva csapjon ki és égesse porrá. A ciprusokon kushadó
baglyokat nyugtalanította a lámpás fénye, alászálltak, és poros szárnyaikkal.
nehézkesen csapkodták üvegét, közben panaszosan huhogtak; a távolban rókák
ugattak, ezernyi kísérteties zaj háborította a csendet. Végre Serapion csákánya
a koporsóba ütközött, amelynek deszkája tompán zengve visszhangzott, olyan
hátborzongató volt, mint a megbolygatott űr dübörgése; felemelte a koporsó
fedelét, megpillantottam Chiarimondét, sápadt volt, mint a márvány, a keze
összekulcsolva; fehér szemfedője redőtlenül borult rá fejétől a lábáig. Pici
vörös csepp csillogott színtelen szája szegletében, mint egy szál rózsa.
Serapion, amint megpillantotta, dühbe gurult:
– Na, most megvagy, te démon, te szemérmetlen kurtizán, te
vér– és aranyhabzsoló! – és szentelt vizet hintett a holttestre meg a
koporsóra, azután a szentelőjével keresztet vetett rá. Szegény Chiarimonda,
alighogy hozzáért a szent harmat, szép teste porrá hullott; nem maradt belőle
más, mint fertelmes hamurakás és félig elszenesedett csonthalom.
– Ez hát az ön szeretője, Romualdo úr – mennydörögte kíméletlenül a pap, e szánalmas maradványokra mutatva –, akar-e még ezután is a Lidón vagy Fusinában sétálni ezzel a szépséggel?
– Ez hát az ön szeretője, Romualdo úr – mennydörögte kíméletlenül a pap, e szánalmas maradványokra mutatva –, akar-e még ezután is a Lidón vagy Fusinában sétálni ezzel a szépséggel?
Lehajtottam a fejem; minden összeomlott bennem. Visszamentem
a plébániámra, és Romualdo úr, Chiarimonda szeretője elvált a szegény paptól,
akinek oly hosszú ideig volt különös társa. Igen ám, de a következő éjjel
viszontláttam Chiarimondát; mint első alkalommal a templom kapujában, azt
mondta: – Szerencsétlen, mit csináltál, te szerencsétlen?! Miért hallgattál
erre az ostoba papra? Hát nem voltál boldog? És mit vétettem ellened, hogy
megbolygattad szegény síromat, és nyomorúságos elmúlásomat feltártad? Mostantól
fogva testünk és lelkünk közt minden kapcsolat megszűnik.
1836
Szoboszlai Margit fordítása
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése