Mori Ógai: Az utolsó mondat

Genbun harmadik évében, azaz 1738-ban, a tizenegyedik hónap 23. napján történt. Ószakában kifüggesztették egy nagy táblára, hogy a Kacuraja Tarobé nevű hajótulajdonost a Kidzu folyó torkolatánál pellengérre állítják három napra, azután kivégzik. Tarobé családja immár két esztendeje a Minamigumi-Horie-hídnál, egy kis házban húzza meg magát, szinte minden kapcsolatot megszakítottak a külvilággal, igen kínos volt számukra, hogy városszerte csak Tarobé esetét pletykálják.

Kacurajáék végül Tarobé anyósától tudták meg a dolgot, aki nem messze tőlük, Hirano­macsiban lakott. Az ősz öregasszonyt hiranomacsibéli nagyanyónak hívták Kacurajáéknál. Az öt Kacuraja gyerek nevezte el nagyanyónak a mindig csemegével megrakodva érkező nagymamát, aztán idővel a családfő is, a felesége is így szólította. Kacurajáéknál öt gyerek van, akik szüntelenül várják a nagyanyót, hízelegnek neki, kunyerálnak tőle. Az öt unoka közül négy az alatt a tizenhat év alatt született, mióta a nagyanyó tizenhét évesen férjhez adta a lányát Kacurajához. A legidősebb lány, Icsi, tizenhat éves; a második is lány, Macu, ő tizennégy lesz. Születése után Tarobéék elhatározták, hogy az asszony hiranomacsibéli családjából örökbe fogadnak egy fiúgyermeket, ő a tizenkét éves Csótaró, akit még csecsemő­korában vettek magukhoz. Ezután született még egy lányuk: Toku, most nyolcéves. Végül Tarobééknak is született egy fiuk, Hacugoró, most hatéves.

Mivel a hiranomacsibéli család jómódú volt, a nagyanyó mindig bőséges ajándékokkal halmoz­ta el az unokákat, de mióta az apjuk tavalyelőtt börtönbe került, az unokáknak szinte mindig csalódniuk kellett. Nagyanyó, valahányszor megjelent, rendszerint valami elenged­hetetlenül szükséges, hasznos dolgot hozott, játékot meg süteményt egyre kevesebbet, de a gyermekek változatlanul élték a maguk életét: egészségesen növekedtek, fel se vették, hogy a nagyanyó kevesebb csemegét hoz, sem pedig hogy az anyjuk kedélye megváltozott, hogy egyre kétségbe­esettebb, egyre sorvad. Továbbra is kis csatározásokba bonyolódtak egymással, azután békét kötöttek. „Messzi-messzi vidékre ment, egyhamar vissza se tér” - hallották az apjukról, helyette a nagyanyót köszöntötték, ha megérkezett.

Tarobé asszonya ellenben, amióta ebbe a szörnyű helyzetbe került, örökösen bánatos volt és búskomor, még anyja iránt sem mutatott csipetnyi hálát sem, pedig az öregasszony szívesen sietett a segítségére, kedvesen vigasztalta. Valahányszor csak meglátogatta őket, mindig ugyanazt a jajveszé­kelést hallgathatta, amíg haza nem ment.

Amikor beütött a baj, az asszony eleinte üres szemekkel bámult maga elé, a gyerekeknek is gépiesen szolgálta fel az ennivalót, ő maga semmit nem evett. Folyton azt hajtogatta, hogy szomjas, s ivott néhány korty meleg vizet. Estére aztán kimerült, és mély álomba zuhant, de éjjel többször fölriadt, és mélyeket sóhajtozott, sőt olykor föl-fölkelt, tett-vett, varrogatott. Ilyenkor elsőnek a hatéves Hacugoró riadt fel rá, hogy nem alszik mellette az anyja, azután Toku is felébredt. A gyerekek hívására az anyjuk visszabújt melléjük, de amikor meg­nyugodtak és újra álomba merültek, ő megint csak nyitott szemmel sóhajtozott. Két-három nap telt el így. Amikor a nagyanyó azzal állított be, hogy néhány napig velük marad, végre felszakadt az asszonyból a zokogás. Ezután két álló évig gépiesen dolgozott, s közben folyton sóhajtozott, folyton sírt.

A tábla kifüggesztésének napján, közvetlenül ebéd után, nagyanyó hozta a hírt. Elmondta a lányának, hogyan döntöttek Tarobé sorsa felől. Az asszony nem esett kétségbe, mint az anyja tartott tőle. Végighallgatta, aztán mintha mi sem történt volna, ugyanazt hajtogatta, mint addig, s ugyanúgy sírt. Nem vették észre, hogy Icsi, a legidősebb lány, a tolóajtó mögött meghallotta a nagyanyja szavait.

Kacurajáék a következőképpen kerültek ilyen súlyos helyzetbe: Tarobénak volt egy hajója, amely északi útvonalakon közlekedett, s egy Sinsicsi nevű embert fogadott föl tengerésznek, ő maga nem hajózott, tulajdonképpen szállítási vállalkozó volt. Ószakában az ilyen, Tarobéhoz hasonló foglalko­zású embereket iszendó-nak, otthon ülő kapitánynak nevezték. Az iszendó Tarobé hajóján Sinsicsi okiszendó, tengerészkapitány járta a tengert.

Genbun első évében, azaz 1735 őszén Sinsicsi hajója Deva tartomány Akita városából rizzsel megrakodva futott ki a tengerre, de viharba került és hajótörést szenvedett. A rakománynak több mint a fele elveszett a hullámokban. Sinsicsi a megmaradt rizst eladta, és a pénzzel visszatért Ószakába, ahol azt mondta Tarobénak, minden kikötőben elhíresztelte, hogy szerencsétlenül járt a hajója. Mindenütt úgy tudják, hogy a teljes rakomány odaveszett, így a megmaradt rizs eladása révén szerzett pénzt tulajdonképpen nem kell visszaadniuk a rizskereskedőnek. Azt ajánlotta, hogy az összeget fektessék be: vegyenek egy másik hajót.

Tarobé mindig becsületesen dolgozott, de most, hogy a hajótöréssel odaveszni látta a rengeteg befektetett munkát, a felkínált pénz teljesen elvette az eszét. Belement a csalásba, s elfogadta az összeget.

Az akitai rizskereskedő azonban nemcsak a hajótörésről értesült, hanem fülébe jutott, hogy maradt az áruból, és valaki megvette. Nyomban útnak indított egy embert, hogy nézzen utána. Még azt is kinyomoztatta, hogy Sinsicsi mekkora összeget adott át Tarobénak.

Ezután a rizskereskedő Ószakába ment, és feljelentést tett ellenük. Sinsicsi eltűnt, Tarobé pedig  börtönbe került és halálra ítélték.

Aznap este történt, hogy a nagyanyó megjött Hiranomacsiból, s a legidősebb lány, Icsi meghallotta, mikor a szörnyű hírt elmondta az anyjának. Kacuraja asszonyán most is - mint rendszerint, ha nagyon sokat sírt - erőt vett a fáradtság, s mély álomba zuhant. Az asszony jobb és bal oldalán Hacugoró és Toku alszik, Hacugoró mellett Csótaró, Toku mellett pedig Macu, végül Icsi zárja a sort.

Alighogy lefeküdtek, Icsi valami ilyesfélét motyogott magában a paplan alatt:

- Aha, úgy lesz, biztosan sikerül.

Macu meghallotta.

- Te még nem alszol? - kérdezte.

- Ne olyan hangosan! Valami jót találtam ki - intette csöndre a húgát Icsi, majd suttogva folytatta: - Apát holnapután megölik. Úgy gondolom, talán el tudom intézni, hogy ne végezzék ki. Elmondom, hogyan: kérvényt írok és elviszem az elöljáró úrnak. De ha csak annyit írok: „Ne öljék meg, kérem”, meg se hallgatnak. Hogy segítsünk apán, megkérem őket: apa helyett bennünket végezze­nek ki, a gyerekeit, így az elöljáró úr talán meghallgat, és apa megmenekülhet. Hogy mindegyikünket megölnek-e, vagy a kisebbeket életben hagyják, azt már nem tudom. Én mindenesetre úgy írom meg a kérvényt, hogy Csótarót ne bántsák, mert ő nem édesgyereke apánknak, neki nem kell érte meghalnia. Apa különben is azt mondta, hogy maga után Csótarót teszi meg családfőnek, sehogy se volna jó, ha megölnék.

Ennyit mondott Icsi a húgának.

- De én félek - szepegett Macu.

- Nem akarod hát, hogy apa életben maradjon?

- De akarom!

- Akkor figyelj ide, Macu. Gyere velem, és csak azt tedd, amit én. Még ma éjjel megírom a kérvényt, és holnap kora reggel útnak indulunk vele, jó?

Icsi fölkelt, s félíves papírra, egyszerű hiragana-jelekkel már írta is. Valami olyasfélét, hogy szeretné apja életét megmenteni, s kéri, hogy helyette őt magát és a húgait, Macut és Tokut, meg az öccsét, Hacugorót büntessék meg, de Csótarót - mert ő apjuknak nem édesgyermeke - ne bántsák. Csak hát nem tudta, hogyan kell kérvényt fogalmazni, akárhányszor hozzáfogott, mindig hibákat vétett, s a tisztázásra előkészített fehér papír egyre fogyott. De végül, mire az első kakas megszólalt, elkészült a kérvény.

Míg ő körmölt, Macu újra elaludt. Halkan fölébresztette, felöltöztette hétköznapi ruhájába, amely ott feküdt összehajtogatva a fekvőhely mellett, aztán ő maga is elkészült.

Az anyjuk és Hacugoró mit sem sejtve aludtak, de Csótaró fölébredt, s megkérdezte:

- Mi az, már reggel van?

Icsi odament a fekvőhelye mellé.

- Korán van még, aludj csak - suttogta. - A nővéreidnek apa nagy ügyében el kell menniük valahová, titokban.

- Akkor én is megyek - mondta Csótaró és felpattant.

- No, akkor kelj föl, segítek felöltözni. Igaz, hogy még kicsi vagy, de mégiscsak fiú, jó, ha velünk jössz - válaszolta Icsi.

Az anyjuk mintha valami zajt hallott volna álmában, nyugtalanul a másik oldalára fordult, de nem ébredt föl.

Másodszor kukorékolt a kakas, mire a három gyerek titokban elhagyta a házat.

A kapun túl deres volt a hajnal. Icsi megkérdezett egy öreg éjjeliőrt, aki lámpással a kezében, klappantóját csattogtatva jött feléjük, hogy merre találják az elöljárót, hogyan juthatnak oda. Az öreg kedves, megértő ember lévén, komolyan hallgatta a gyerekek beszédét, és részletesen megmagyarázta, hol találják az e hónapban a panaszok meghallgatására kijelölt nyugati elöljáróságot. Akkoriban a város keleti elöljárója Inagaki Avadzsinokami Tanenobu, a nyugati pedig Szasza Matasiró Narimune volt, s a tizenegyedik hónapban a nyugati elöljáró, Szasza volt a soros a panaszok elbírálásában.

Amint az öreg magyarázatát hallgatta, Csótaró megszólalt:

- Hiszen én tudom, hol van az a negyed.

A nővérek előreengedték a fiút.

Amikor odaértek, az elöljáróság kapuja még zárva volt. A kapusház ablaka alá állva Icsi bekiabált:

- Hahó, hahó!

Kisvártatva kinyílt az ablak, s egy negyven év körüli férfi dugta ki a fejét.

- Mit lármáztok, mit kerestek itt?

- Kérésünk volna az elöljáró úrhoz, azért jöttünk - mondta Icsi, és udvariasan meghajolt.

- Hm. - A férfi olyan képet vágott, mint aki nem érti, miről van szó. Icsi megismételte, mi járatban vannak.

A férfi mintha végre megértette volna:

- Gyerekek nem nyújthatnak be kérelmet az elöljáró úrnak, a szülőknek kell eljönniük - mondta.

- Lehetetlen. Apánkra holnap fenyítés vár, éppen azért szeretnénk kérelmet benyújtani, kérem.

- Micsoda? Fenyítés vár holnap?... Akkor te Kacuraja Tarobé gyereke vagy.

- Az hát! - felelte Icsi.

- Úgy. - A férfi gondolkodott egy kis ideig. - Szemtelen! Úgy látszik, annak az embernek még a gyerekei sem félnek a feljebbvalóiktól. Nem fogad benneteket az elöljáró úr! Takarodjatok haza! - morogta, és becsukta az ablakot.

- Nővérkém, látod, hogy megszidtak, menjünk haza - nyafogta Macu.

Icsi leintette:

- Hallgass! Azért még nem megyünk haza. Csináljátok, amit én - mondta, és leguggolt a kapu elé. Macu és Csótaró mellé kuporodott.

A három gyerek sokáig várakozott. Végre megcsikordult a fapánt, és a kapu kinyílt. Az az ember nyitotta ki, aki az előbb kinézett az ablakon.

Icsi állt föl elsőnek, s már ment is befelé. Macu és Csótaró a nyomában.

Icsi nagyon magabiztosan viselkedett, ezért a kapuőr tágra nyílt szemmel bámulta, amint a három gyerek az előcsarnok felé tart, meglepetésében nem tartóztatta fel őket, de végül magához tért.

- Hé! Hé! - kiabált utánuk.

- Igen. - Icsi szófogadóan megállt és visszanézett.

- Hová mentek? Nem megmondtam, hogy azonnal menjetek haza.

- Azt méltóztatott mondani, de amíg a kérésünket meg nem hallgatják, nem mehetünk haza.

- Ejnye, de makacs vagy. Mindenesetre arra nem mehettek. Gyertek ide!

A gyerekek megfordultak, és a kapusház felé tartottak.

- Mi az? Mi történt? - hallatszott az előcsarnokból. A szóváltásra néhány ember kijött a házból, s körülfogták a gyerekeket. Icsi, mintha csak erre várt volna, meghajolt, kimonójából előhúzta a kérvényt és odanyújtotta a poroszlónak, aki legközelebb állt hozzá. Macu is, Csótaró is tisztelettel meghajoltak.

A poroszló zavarban volt, nem tudta, átvegye-e a kérvényt vagy ne, némán nézett Icsi arcába.

- Kérem szépen - szólt Icsi.

- Tisztelettel, ezek a kölykök a Kidzu folyónál pellengérre állított Kacuraja Tarobé gyerekei. Azt mondják, hogy apjuknak akarnak kegyelmet kérni, kérem - magyarázta oldalról a kapuőr.

A poroszló a körülötte állókra nézett.

- Akkor hát egyelőre átveszem az írást, és feljebbvalóm elé terjesztem.

Senkinek sem volt ellenvetése. A poroszló elvette Icsi kezéből a kérvényt, és bement az előcsarnok­ba.

Ószaka két elöljárója közül Szasza volt az új jövevény, alig egy éve, hogy a városba került. Minden egyes hivatali ügyet úgy intézett, hogy előbb rendre megbeszélte Inagaki kollégájával, és kikérte a városi felügyelő véleményét is. Kacuraja Tarobé ügyét még az elődjétől vette át, különös figyelemmel kísérte, s amikor végül sok procedúrával befejezte az eljárást a súlyos bűnügyben, mintha nagy kő esett volna le a szívéről.

Így tehát reggel, amikor az ügyeletes poroszló jelentette, hogy valaki kegyelmi kérvényt nyújtott be, Szasza elöljáró úr úgy érezte, hogy gonosz lelkek játszanak vele.

- Kicsodák? - kérdezte rosszkedvűen.

- Tarobé két lánya és a fia jelent meg. Az idősebb leány kérvényt terjesztene uraságod elé, íme, ha méltóztatna beletekinteni.

- Mivel a panaszládát éppen azért létesítették, ha a körülmények úgy adódnak, lehet, hogy mód nyílik elfogadnom, de tudassa vele, hogy a megfelelő hivatali rendet be kell tartania. Mindenesetre, ha már itt van, előzetesen beletekintek.

A poroszló Szasza elé tette a kérvényt. Szasza, mikor kibontotta és belenézett, gyanakvó arcot vágott.

- Az Icsi nevű lány, az a legidősebb, ugye? Hány éves lehet?

- Nem néztem utána, jelentem tisztelettel, de úgy tizennégy-tizenöt év körülinek látszik, kérem.

- Igen? - Szasza a kérvényt nézegette. Ügyetlen kézzel írták, de értelmes, jól fogalmazott mun­ka volt. „Ilyen tömör mondatokban ennyi mindent megírni még egy felnőttnek is becsüle­tére válna” - gondolta. Hirtelen felötlött benne, hogy vajon nem felnőtt diktálta-e ezeket a gondo­la­tokat. Hátha valaki meg akarja téveszteni a hatóságot? Aztán arra gondolt, hogy ideiglenesen elintézi valahogy a dolgot: a büntetést csak másnap hajtják végre, addig Tarobé ott áll a pellen­géren, még megbeszél­heti a másik elöljáróval, hogy elfogadja-e a kérvényt, s a fel­ügyelőt is meg lehetne kérdezni. Arra is van megfelelő eljárás, hogy kiderítse: megtévesztésről van-e szó? „A gyerekeket mindenesetre haza kell küldeni” - gondolta Szasza.

- Beletekintettem a kérvénybe - fordult a poroszlóhoz. - Nem itt kell beadni, menjenek és nyújtsák be a város vénjeinél.

A poroszló válaszul elmondta, hogy miként próbálta a kapuőr hazaküldeni a gyerekeket, s hogy azok sehogyan sem tágítottak.

- Adjatok valami süteményt nekik, akkor könnyebben boldogultok, ha pedig még úgy sem mennének el - utasította Szasza a poroszlót -, vigyétek haza erőszakkal őket.

Alighogy a poroszló távozott. Óta Biccsúno Kamiszukeharu felügyelő érkezett látogatóba. Semmi hivatalos dolga nem volt, valami magánügyben kereste fel Szaszát. Mikor azzal végeztek, Szasza elmesélte, mi történt az imént, és aggályait előadva tanácsot kért Ótától. Mivel ő sem tudott mást mondani, úgy döntöttek, hogy délután a város öt vénjével elővezette­tik Kacuraja Tarobé gyermekeit, s felkérik a város keleti elöljáróját, Inagakit, hogy ő is jelenjen meg a tárgyaláson. Mivel Szasza gyanúja, hogy valami megtévesztésről lehet szó, indokoltnak látszott, a csarnokban felsorakoztatják a kínzószerszámokat. Ez a legbiztosabb módja, vélekedtek, hogy a gyerekekből kiszedjék az igazságot. Mikor ebben megállapodtak, az előbbi poroszló visszatért, és parancsra várva megállt az ajtóban.

- Nos, hazamentek a gyerekek? - fordult hozzá Szasza.

- Minden uraságod parancsa szerint történt. Adtam volna süteményt nekik, de az Icsi nevű lány hallani sem akart róla.

Végül a ruhájába gyömöszöltem a kérvényt és hazatuszkoltam őket. A testvérek szipogtak, de Icsi sírás nélkül távozott.

- Úgy látom, makacs egy lány - mondta Óta Szaszára nézve.

A tizenegyedik hónap huszonnegyedik napja, a kos órájának utolsó harmada. A nyugati elöljáróság csarnokában nagy a nyüzsgés. A teremben két elöljáró ott ül az első sorban. A háttérben, előre elkészített külön helyen a felügyelő, nem hivatalosan van jelen, csak szem­lélőként. A tornácon a tárgyalásvezető hivatalnok és az írnok foglal helyet. Három lándzsás poroszló félelmetes ábrázattal strázsál a felsorakoztatott kínzószerszámok mellett a teremben. A város vénjei elővezetik Kacuraja Tarobé feleségét és öt gyermekét.

Megkezdődik a kihallgatás - elsőnek az asszonyt fogják vallatóra. Nevét és korát megmondja, de azon túl faggathatják, „Nem tudom, nem tudok róla” - ismételgeti. - „Beismerem, de nem tudok semmit”- hajtogatja, mást nem lehet kihúzni belőle.

A legidősebb leány, Icsi következik. Ez évben tölti be tizenhatodik életévét, gyerekes alkatú, vézna lány, de rezzenéstelen arccal, folyékonyan beszél, töviről hegyire elmond mindent: Meghallotta a nagyanyja szavait a tolóajtó mögött, és amikor lefeküdtek, felötlött benne, hogy kérvényt ír. Macuval titokban megbeszélte; a kérvényt egyedül írta; mivel Csótaró is fel­ébredt, magukkal hozták; amikor megtudakolták, merre van az elöljáróság, ő vezette a testvéreit; odaérve ezt és ezt mondták a kapuőrnek; a poroszlók így és így vették körül őket; hogy továbbítsák, átadták a kérvényt a poroszlónak; végül így és így tuszkolták őket haza. Amiről csak kérdezik az előző napon történtekre vonatkozóan, mindenre világosan, pontosan válaszol.

- Ezek szerint Macun kívül senkivel sem beszéltél róla? - kérdezi a tárgyalásvezető.

- Senkivel, még Csótarónak sem mondtam el részletesen. „Apánkat szeretnénk megmenteni” - csak ennyit mondtam neki, kérem. Amikor a tisztelt elöljáróságot elhagyva, a város vénjei elé kerültünk, ott elmondtam: felajánlottam négyünk életét, s ennek fejében azt kértem, hogy kegyelmezzenek meg apánknak. Csótaró akkor kijelentette, hogy ha ez így igaz, ő is felajánlja a saját életét, akkor az ő nevében is megírtam a kérvényt, el is hozta magával.

Amikor Icsi itt tartott a beszédben, Csótaró a ruhája hajtásából előhúzta az írást. A tárgyalás­vezető utasítására egy poroszló átvette a kérvényt és a tornácra lépett vele. A hivatalnok összevetette Icsi kérvényével. Az utóbbit a város vénje már a kihallgatás előtt átnyújtotta neki.

Csótaró kérvényében - ugyanazon írással - az áll, hogy testvéreivel együtt, ő maga is meg akar halni apjuk helyett.

- Macu - szól a tárgyalásvezető, de Macu nem hallja, hogy őt hívják.

- Te jössz - szól rá Icsi. Macu felemeli lehorgasztott fejét és a tornácon ülő hivatalnokra néz.

- Meg akarsz halni testvéreiddel együtt? - kérdezi a tárgyalásvezető.

- Igen - bólint Macu.

- Csótaró!

- Igenis - válaszol Csótaró nyomban.

- Amint a kérvényedben áll, te is meg akarsz halni a testvéreiddel együtt?

- Ha ők mind meghalnak, én sem akarok egyedül életben maradni - mondja Csótaró világos beszéddel.

- Toku!

A kislány tudja, hogy most ő következik, mivel a testvéreit is így szólították, sorban egymás után. Tágra nyílt szemmel néz a tárgyalásvezetőre.

- Te is meg akarsz halni?

Toku némán bámul a hivatalnok arcába, elfehéredik, a szeme tele könnyel.

- Hacugoró!

A legkisebbik testvér, az éppen hatéves Hacugoró is némán a hivatalnok arcába néz, s mikor megkérdezik tőle, hogy ő is meg akar-e halni, élénken rábólint. Erre a jelenlevők önkéntelenül elmosolyodnak.

- Icsi! - szólal meg Szasza ebben a pillanatban, és előrelép a küszöbig.

- Igen.

- Semmi valótlant nem mondtál? Ha szemernyi csalárdság is akad abban, amit állítasz, ha valaki tanácsot adott volna vagy rábeszélt volna, valld be nyomban! Ha elhallgatod az igazat, az itt sorba állított szerszámokkal addig kínozunk, míg ki nem szedjük belőled. - Szasza a kínzószerszámok irányába mutat.

Icsi odapillant, és szikrányi habozás nélkül kijelenti:

- Nem. Nincsen csalárdság abban, amit mondtam. - A szeme hideg, a hangja csendes.

- Akkor kérdezek még valamit: ha kérésetek, hogy apátok helyébe léptek, meghallgatásra talál, nyomban megölnek titeket, és apátokat többé nem látjátok. Rendben van?

- Rendben van, kérem - válaszolja Icsi ugyanolyan hangon, mint az előbb, de egy kis szünet után, mintha átvillant volna benne valami, hozzáteszi: - Mivel méltóságod dolgaiban csalárd­ság lehetetlen.

Szasza arcán meghökkenés - mintha rajtakapták volna -, de gyorsan eltűnik. Komor tekintettel néz Icsi arcába. Gyűlölettel vegyes csodálkozás tükröződik a szemében., de nem szól egy szót sem. Azután súg valamit a tárgyalásvezetőnek, aki most a város vénjeihez fordul:

- Nincs több dolgotok, elmehettek.

Amint Szasza az előcsarnokból elvonuló gyermekeket figyeli, odafordul Ótához és Inagakihoz:

- Rémes leányzó, mi lesz még belőle!

Szasza lelkében sem egy apja életéért aggódó szánandó leány, sem egy felbujtott, ostoba gyermek képe nem hagyott nyomot, csak Icsi utolsó mondata csengett vissza, élesen, mint a penge, hidegen, mint a jég.

Mivel a Genbun korabeli Tokugava sógunátus tisztségviselője nem ismerte a mártíromság idegen szavát, sőt az akkori szótárakban az önfeláldozás szó még japán fordításban sem sze­re­pelt, természetes hát, hogy nem értette azt a korra és nemre való tekintet nélkül meg­nyi­latkozó lelki jelenséget, amely a bűnös Tarobé leányában megmutatkozott. De az önfeláldozásban rejlő ellenszegülés éle nemcsak Szaszát vágta mellbe, akinek Icsivel szóváltása támadt, hanem az elöljáróság minden tisztviselőjét.

A felügyelő és a két elöljáró különcnek, sőt talán ördöngősnek vélte Icsit, ezért azután semmi megértést nem tanúsítottak az apjáért aggódó, jámbor leány iránt. Az ősi igazságszolgáltató intézmény azonban gépiesen működésbe lépett, és Icsi kívánsága váratlanul mégis teljesült.

Kacuraja Tarobé büntetésének végrehajtásáról így döntöttek: „A főváros, Edo vélemény­nyilvánításáig elhalasztva.” E döntést a tizenegyedik hónap huszonötödik napján, a tárgyalást követő napon, eljuttatták a város vénjeihez. Edóból Genbun negyedik évében, a harmadik hónap második napján érkezett meg a válasz:

„Tekintettel arra, hogy a Kiotóban tartott császári nagy áldozati ünnepségek óta még nem sok idő telt el, helyesnek találjuk a halálbüntetést feloldani. Az ítéletet a következőképp módosítjuk: Tarobé Észak-Ószakából, továbbá a város déli kerületéből és Tenmából kitiltatik és száműzetik.”

A Kacuraja családot ismét beidézték a nyugati elöljáróságra, így a gyermekek elbúcsúzhattak apjuktól.

A császári nagy áldozati ünnepséget Genbun harmadik évében, a tizenegyedik hónap tizen­kilencedik napján tartották, négy nappal azelőtt, hogy Kacuraja Tarobé halálos ítéletét kifüg­gesz­tették. Annak előtte, Higasijama császár Dzsókjó negyedik évében megtartott pompás szertartása óta, ötvenegy évig szünetelt ez az ünnepség, amíg Szakuramacsi császár újra meg nem tartotta.

Teleki Erzsébet fordítása
Kép forrása: wodefordhall.com
This famous Ukiyo-e print by Utamaro is from the height of the Edo period