Lírai dallamok

megosztotta: Porcelánszív


  
A költészet és a ritmus egymástól nehezen elválasztható fogalmak.
Lássuk, mi a helyzet, ha a fenti állítás hatványozottan is igaz!









Földesi Mihály
Eadon
/Kelta szív/


Októberi félhomályban
kerti ágyon elterültem,
gyönyörködtem őszi tájban,
álomtóban elmerültem.

Színes kockák, pergő képek,
szürke felhők cseppje száll,
Te messze vagy és én félek,
óceánmély lett a táj.

Csillagtalan fellegszárnyon
izzik, dörög fenn a lég,
villám tépi szét az álmom,
s felgyúlt lelkem érted ég.

Aztán lágyan, mint egy szellő,
úgy, ahogy egy valkűr röppen,
mint fuldoklóhoz úszó sellőt,
arcod látom álomködben.

Tudatom már lassan nyílik,
de érzem, itt van Éadon,
hárfa húrja zeng a szívig,
s ő rímet penget álmomon.





Péter Éva Erika
Hideg előtt


Gömbbé hajlik az ég: labda,
– mintáiban felhőgyanta –
imbolyog egy illó képen,
a horizont tenyerében.

Fény zsibong az izzadt fákon,
gyökereken avar-lábnyom,
lélekkerék suhan tova:
iringónyi az otthona.

Csitul a szél, s a pillanat
koktéljába új szín, zamat,
pár forró csepp pördül, vegyül.
A szó-árboc – lásd – elmerül.

*

Hagytad, hogy egy játszi Isten
asztalodra őszt terítsen,
nyárpohárba álmot öntött,
s úgy tett, mint ki felköszöntött.





Bódai-Soós Judit
Az ötödik


(Levegő)

Isteni sóhajból
fakadó lételem
ég-puha méhében
fogan a végtelen.

(Tűz)

Napszínű lángokkal
táncoló lobogás,
vágyakat hevítő
szikrázó látomás.

(Víz)

Tomboló viharból
hajnali harmaton
életté szelídült
könnycsepp az arcokon.

(Föld)

Létnek testet adó
mindent befogadás,
csillagporból termett
megszilárdult varázs.

* * *

(Ember)

Isteni sóhajból
táncoló lobogás,
életté szelídült,
megszilárdult varázs.







Vasas Marianna
Télbúcsú, fényhúrú


Tündöklő
tüll-ködből
továbbszáll
hattyútáj,
búcsú-súlyú
fehér szél –
innen kél
zöld
homály.

Télmély
tükrökről
szilánkok
szálldosnak,
friss fénybe ivódó,
ezerszín kis holló
képlékeny
átolvad.

Lázongó
árnydongó
fullánkol
sugárnak,
pihenjen még
melegben szép-
torkú
madárhad!...

...tündöklő
tüll-ködből
továbbszáll
hattyútáj,
búcsú-súlyú
fehér szél,
ily nem lesz
többé már.





Cs. Nagy László
Csöpp nyugalom

Csöpp nyugalom ül este a tóra,
halk pihegés altatja a mélyt,
csillagos ingét vízre ledobva,
fodrokon szökken a halk szavú éj.

Nádszövevény ring éjszínű gyolcsban,
parti kövekre a hold odaül,
könnyű a fény, pihelomhán csobban,
kört bodorítva a vízbe merül.

Nézd, tenyeremben egy égő csillag,
lángja szemed bogarában táncol,
lágy csend a szívem közepéig ballag,
mély szemű tóra repít, odaláncol.





1 megjegyzés: