Szeszélyes szavak
Az
idén is szélsőséges időjárást hozó áprilist a szépirodalmi rovat kortárs költők
változatos témákat felölelő verseivel zárja.
Ernst Ferenc
Rengések
Belső
lemezeim összecsúsznak,
egész
valóságom megremeg.
Érzések
java rekedt bent túsznak,
talán
még akad ki érte megy.
Erekben
lávaként gyűlik vérem,
belém
ég, tombol a gondolat.
Sikít,
mint gyermek a játszótéren,
majd
elalszik, felkel, fojtogat.
Hétfő,
kedd, szerda? Napok folynak el,
csütörtököt
mond az értelem –
lassul,
megáll, már azt sem fogja fel
mit
is jelent múlt, jövő, jelen.
Olyan
rengésféle zajlik éppen,
a
világ kívül-belül remeg,
a
túszok nincsenek már a képben,
az
alkony a fényen túl dereng.
Szilágyi
Hajnalka
...éjfolyó
Rendetlen, gyűrött ma
minden szó. Hangtalan
virrasztunk a hanyagul
szétdobált érzések közt.
Édesen. Mostohán.
Vergődve, csóktalan. Éjmadár
surran át. Felettünk.
Napnyarak kócos illata,
holdtelek csendzaja.
Lélegzik. Bennünk.
Lakatlan templomok
érnek az égig. Az ima
csak halvány jel a
szánkon. Torzul a jelen.
Tükörben a jövő
vetkőzik velünk. Szívemben
éjdarab. Csend hull
szemedből. Ne sírj. Gombostűre
szúrom a tavaszt.
Ujjaim közt vérzik el a hajnal.
Álmainkban a
gyermekarcú nyár rongyos
felhőket úsztat. Ostoba
körforgás. Hang árad.
Zuhog. Odakint.
Idebent. Évszakot vált a táj.
Gombolyítsd fel a
maradék fényeket. Mezítelen
szívedbe kapaszkodik
egy idegen álom.
Hess, hess.
Hollószárnyú átok.
Pókfonálon ring a
szerelem. Édes illatok. Keserű
szavak. Dohos falak.
Csepeg a csap. Kattog a
konvektor. Tágul az
idő. Szűkül a tér. Vonyít
az est a domb tetején.
Fáradt csillagok hullnak
a mélybe. Elszáradt
ágakon a hold gubbaszt.
Se fészke, se gyermeke.
Szirmokat bont a jégvirág.
Megfordul a világ.
Jégtáblák úsznak a tavaszi szélben.
Vonalak. Madarak. Hullámok.
Kopott szárnyú
angyalok. Hideg rácsok,
háborgó tengerek.
Te megrajzolod az
életet, én betűkké írom
a zuhanó köveket.
Rímtelen. Egymagam. Súlytalan.
A csend a világon
átlebeg. Homokszemek. Sivatag.
Kiszáradt éjfolyó. Nem
értem. Érted. Rád nehezedik
a szó, a mozdulat.
Szeret. Nem szeret. Leszakad
a csillagtalan éj.
Mélykútban altató. Nád susog. Ringató.
Kiradíroztad a hidat.
Se part. Se szél. Se nap. Te ott.
Én itt. Magamtól
féltelek, és mégis nálad keresem
menedékem. Vergődve.
Csóktalan. Magad után
vonszolod a hegyeket,
erdőket, hogy egy másik
naplemente alatt
nyíljanak a hangaillatú fények.
Kérészéletű a pillanat.
Szakad a pókfonál. Leng,
leng. Árván. Földre
hull az éjmadár utolsó tolla.
Hangtalan virrasztok a
számon hagyott,
gyűrött szavaiddal…
Zajácz Edina
Csendes
lobogás
Meggyötört
asszonyok arca az enyém,
csendes
lobogás.
Levegőt
kéne venni,
fuldoklom
a hajnal égboltnyi tüdején.
Térdig
ér éppen a muszáj, felébreszt még.
Lombok
vad hullása vagy,
belőlem
tükörnyi rész,
az
utolsó szerethető kegyelmesség.
Vasas Marianna
Lenyomat-csodák
Az
éjszaka églombba rejtőző rügyei,
ahogy
a csillagok szavában élnek tovább,
külső
a belsőre, belső a végtelenre
úgy
von újabb és újabb lenyomat-csodát.
Pecsét
és sors akképpen szövögeti egymást,
akár
jelölő és jelölet barát-kapocsa.
Ha
ölelkeznek, még elcsípheted a percet,
mikor
egy ősi szó új színét ragyogja.
Sylvester Anita
Fellélegezhetek
Magához húz a mélység,
közel a tengerfenék,
nem látszik fény idelenn,
örök éjszaka borít,
mikor te nem vagy velem.
Elöntenek a folyók,
kilép medréből az ég,
a csillagok peregnek,
sós könnycseppek arcomon,
akár igazgyöngyszemek.
Lelkemben tisztán tudom,
úgy csobbanok majd belé,
ez gyönyörű végzetem,
szikla az óceánba,
zuhanok eszméletlen.
Nincs halál, csak az élet,
szerelmünk az igazság.
Ezer éve szeretlek.
Mivel te vagy levegőm,
már fellélegezhetek.
Túri A. Zsuzsa
Szavak
kútja
Vad
viharokkal sodor a végzet
Életben
tart még pár kusza mondat,
Végtelen
égből éj szeme les rám.
Árny
suttogja: „te is porként végzed,
S
bár ajkaid forró éjre nyomtad,
Kihúzandó
név vagy csak egy listán”.
Bűnös
szívemen mélybarna rozsda,
Füvek,
porok fénye rég nem bódít,
Ringat
őskék ég és lassú felhők.
Sebeim
az Idő savval mosta,
Hívott
kaland, most nyugalom hódít,
Ködként
sodornak illatos szellők.
Eltévedtem
szőnyegén a térnek,
Régmúlt
napok szárnya suhog bennem,
A
büntetést mégis elkerültem.
Átszűrődik
szememen a lényeg,
Hazug
létben kell igaznak lennem,
Ha
már szavak kútjába merültem.
Márkus László
Éj-blues
Fáradt,
szép szemedben
nem
csillog most a fény,
ajkam
zárt ajkadtól
csókot
ma nem remél.
Bújj
csak hozzám kincsem,
hisz
oly hideg az éj,
angyal
őrzi álmunk,
így
semmitől se félj.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése