Levél a Költészethez
A
magyar költészet napja alkalmából néhány alkotónk gondolatait tesszük közzé.
Isten
éltesse az ünnepelteket!
Kép forrása |
Cs. Nagy László
Múzsacsók
Már mindent megírtam mit ember írhat,
már mindent megírtam rólad,
s csak most tudom, a szavak néha sírnak,
és hiába, hogy te jó vagy,
szárnyamnak még csak pihéző csonkja volt,
máris pusztította lángod,
s mit a tűz orozva tőlem elrabolt,
szívem nem engedi látnod.
Mi megmaradt, azt már hiába nézed,
mása csak a tört tükörnek,
ha tollam tűhegyén lecsöppen véred,
a sebek bennem dühödnek,
s csontig kaparva akarom, hogy fájjon,
hazudjon csak hiú reményt,
de nem akarom, hogy esendőt, szánjon,
legyek a semmi részeként
láthatatlan, vagy holtig elátkozott,
az több, mint nélküled bármi,
visszhangzó szótlanság, mi feláldozott,
s hasztalan a jó szóra várni,
nincsenek szavak, a csend beszédesebb,
akár a fény mellett az árnyék,
egyik ragyogó áldás, mit látsz élesebb,
a másik hűsítő ajándék,
szép egedben minden fény újjáéled,
de én árnyékodba lopózom,
tündöklésedről álmodott meséket
halk lelkemben összecsomózom,
kibogozhatatlan, örök kötelék,
hozzád láncolva elenged,
hiába akarat, hiába szándék,
versem véd, áthajol feletted.
Nagy Ilona
Mint
kövek a széllel…
Kedves
Barátom!
Már
nem emlékszem, hogy hívtál vagy csak jöttem, de azt tudom, hogy valami könnyebb
lett veled. Neked elmondhattam azt, amit senkinek. Hogy milyen bennem a világ…
Látod, ez már egy tartós kapcsolat. Persze nem találkozunk naponta, s van, hogy
hetekig feléd sem nézek, s abban is igazad van, hogy nem vagyok hűséges. Sőt,
többször is el akartalak hagyni…
Előtted
mégis szégyenkezés nélkül pőrére vetkőzöm. Te rogysz le mellém, amikor fáj,
megismered a könnyeimet és a nevetésemet. Mégis meghagytál szabadnak. Benned
keresem télen a tavaszi nyüzsgést, nyáron a hűsítő nedűt, s az aranyló ősz
kavargó leveleit is veled söprögetem. Hozzád bármikor betérhetek egy
szárnyalásra vagy egy kandalló-melegnyi simogatásra. Neked nincsenek határaid,
várod a szenvedőt, a ráérőket, a kíváncsiakat és a szépre szomjazókat.
Sok
mindent elfogadok tőled, de igyekszem adni is valamicskét. Mi már együtt
vagyunk egészek. Azt nem mondom, hogy ez így tökéletes, de valahogy mégiscsak
illeszkedünk egymáshoz. Összecsiszolódtunk, mint a kövek a széllel.
Hogy
melyikünk a fontosabb ebben a kapcsolatban? Mindegy, de ha ma én vagyok az
élet, akkor holnap te lehetsz az emlékezet, aki megőriz engem is valahol a
sorok között. Talán ott fogok majd lapulni az egyik polcodon a hatalmas
könyvtáradban. Abban az örökben…
Mert
te őrzöd a múltat és neked írják majd a jövőt is. Benned rejtőzködünk, veled
takarózunk… Mert te örök vagy.
Köszönöm
kedves barátom, Költészet!
Kép forrása |
Márkus László
Levél
Apollónhoz, Zeusz és Létó fiához, Artemisz testvéréhez
Kelt március végén,
a Krisztus utáni a 2017. esztendőből
Üdvözlégy
Apollón!
Földi
halandóként, mély hódolattal köszöntelek Téged a Magyar
Költészet
Napján, dicső Apollón, ki a felhőkkel takarózó Olümposz
csúcsáról
kíséred figyelemmel az emberek olykor meddő próbálkozásait a
költészetet
világában!
Mára
már kis nép lett az egykor oly hatalmas magyar nemzet - országát
is
könnyebb átugranod, mint körbefutnod, mint megkerülnöd , –
de nagy
költők
teremtek benne. Számodra is biztosan ismerősen cseng Balassi
Bálint,
Csokonai Vitéz Mihály, Vajda János, Arany János, Petőfi
Sándor,
Babits Mihály, Ady Endre, Tóth Árpád, József Attila, Radnóti
Miklós,
Juhász Gyula, Weöres Sándor, Illyés Gyula, Nagy László, Baranyi Ferenc vagy Bertók
László neve, hogy csak néhányukat említsem.
A múzsák
vezetőjeként
Te tetted naggyá őket. Hitvallásukban egykor egymás
iránti
tisztelet, egymás kölcsönös megbecsülése volt a vezérlő elv.
Ma
már sajnos, más a helyzet.
A
jobb sorsra érdemes, tehetséges költők is szekértáborokat építgetnek
serényen,
melynek közepén jelentéktelenül apró Parnasszusokat
lapátolnak
össze s olykor-olykor, eléggé el nem ítélhető módon elkötik
egymás
Pegazusait is. Pedig akadnak igazi nagyságok közöttük ma is, bár
tagadhatatlanul
jobban szárnyalhatnának torzsalkodások nélkül.
Drága
Apollón!
Nem
magamnak szeretnék babérkoszorút, új múzsát vagy más hívságos
dolgokat.
Én már kevéssel beérem, csak szeretném megéni, hogy változik
a
világ!
Kérve
kérlek, isteni hatalmad latba vetve, serény múzsáid által békítsd
meg
az egymásra ferde szemmel nézőket, számold fel szekértáboraikat,
vágyaikat
kormányozd az igazi Parnasszus felé és adj nekik saját
Pegazusokat!
legyen végre béke a magyar ugaron, úgy mint rég!
Nézd
el nekem, gyarló földi halandónak itt, Európa közepén, hogy
sirámommal
zaklatni merészeltelek! Hozz békéz nekünk, ne csak a a
Magyar
Költészet Napján, hanem mindörökké!
Mély
hódolattal. méltatlan szolgád:
Márkus
László
B. Tomos Hajnal
Üzenet a költőnek
Amikor találkozol valakivel
egy szóban,
ünnepek gyöngyházfénye villan
a sorodban,
ismerős-ismeretlen
tenyere érinti kezed
és látod benne az ereket –
amikor senki sem keres,
csak rádtalál
egy dísztelen
könyv oldalán,
átvirrasztott töprengéseid
akkor telnek meg
tiszta szemű értelemmel.
Hajnal Éva
Nagy
Költő a fészen, ha nagyon...
Nagy
Költő, ha nagyon alkot, egymaga vív bánatharcot:
...
feneketlen tó fenekén, nincsen ott más, csak te, meg én ... –
bús
rímekkel kergetőzik, teljes pucérra vetkőzik,
szeme
árkos, hangja néma,
Segíts!
Sajnálj...! –
kéri.
Még
ma!
Versem
alá vigaszt írjál, tíz zsebkendőt telesírjál!
Értékelni
jöjj naponta!
...
gyakran nézi,
várja
lopva.
Nagy
Költő, ha nagyon hallgat, lelke sajdul, belül jajgat.
Minden
szava belső bánat,
mind
a hiány, ott bent fájhat.
Elapadtak
már a könnyek,
némán
égni mégis könnyebb.
Vigasztalj,
ha nem is szólok,
végy
ma észre, hisz halódok...!
...
s a hálóban,
bátorító
monológok állnak sorban.
Mindent
tudni vélnek róla, minden verse ő,
s
valóban!
Nagy
költő, ha nagyon árva,
virágot
oszt egyre-másra,
fészbuk-csokrát
szerte szórja,
költőnőket
ostromolja,
ha
meglát egy kitárt keblet,
pacemakere
rögtön reszket.
Szép
Piroskán jól évődik,
beste
Farkassal mérkőzik,
s
hogyha tiszteletét tette,
elpihenget
fáradt teste.
Nagy
Költő, ha nagyon álmos,
elmarad
az esti lábmos',
fogkeféjét
sem használja, magától jön álom rája.
Éjszaka
felébredezik,
minden
szóra emlékezik, mit álmában...
s
nyakra-főre leírja a lepedőre.
Semmi
baj, ha nincsen notesz
itt
a fészen, huncut-groteszk
vicces
tréfa a számára,
majd
ráírja a lábára.
Nagy
Költő, ha elég komoly,
szája
sarkán sem ül mosoly.
Komor
arccal azt nyugtázza, ennyi kacaj elég mára.
Ha
költőnők zajonganak,
azt
kívánja, rajongjanak, ujjongjanak körülötte.
Udvarlásuk
némán tűri, ez a módi ma az úri.
Becses
figyelmet köszönve, verses légyott fészkörökbe'...
Ki-be
járnak léha hölgyek, minden órán tündökölnek,
profilképük
rakosgatják,
dekoltázsuk
látni hagyják.
Költőnek
ha mi sem használ,
mennyei
húrokon babrál.
Feje
alatt felhőpárna, földre nem is ér a lába.
Arcán
felsejlik egy mosoly,
bánata
már nem oly komoly.
Rímeket
hord álomlétrán
és
ha betelik a létszám,
már
nem lájkol,
már
nem látszik,
Isten
tetszésére játszik.
Vasas Marianna
A
soha meg nem késett üzenet
Mélyen
tisztelt Költészet!
Miként
vannak soha el nem érhető tartományok a halandó számára, úgy marad rejtve
öröktől való esszenciád még a művelőid és a múzsák elől is. Csak
próbálkozhatnak, hogy megkapirgálják a felszínt; van persze, ki túljut az első
rétegeken. Vannak megsejtett pillanatok ugyan, mikor egy-egy darabkád feldereng
egy versben, akárcsak fél arcát mutató hajnalfelhő, minek egészét talán csak az
Égiek tekinthetik meg teljes valójában; de hogyan is várható el, hogy a
végesség felérhessen a végtelenhez, és minden ízében átérezze azt?...
Hőn
álmodott, nyújtózó ragyogásod egy része ott lappang minden szépíróban és
homlokcsókolójuk fürtjein a csillanás is Te vagy; azt pedig, hogy az egészét
átélheti és értheti-e valaki valaha, az önmagában is egy rejtvény.
Minthogy
nem lehet a végtelenig elszámolni, és éppen ez a misztérium az, mi szépséget és
célt ad létünknek – úgy a lezártságod hiánya is éppen az, ami bőséged
kifogyhatatlan lényegét, és gyönyörűséged pecsétjét adja. Csak kísérleteket
tehetünk, mi, tintakoptatók, hogy megérezzük fenséges egészed, ezen
próbálkozások jóllehet, igencsak nemesek, de csakis szent égiszed alatt vagyunk
hivatottak lélegezni. Főhajtás jár nagyságod előtt, s ha bárki is azt képzelné,
hogy birtokolhat teljes egészében Téged: ő ott bukott el, mint költő. Az eggyé
válás csak úgy lehetséges Veled, ha saját határainkkal tisztában vagyunk.
Lefejtegettünk már jó pár réteget Rólad, de a Középponthoz talán, majd csak ha mi is végtelenek leszünk, juthatunk el, éteri pályákon suhanva, és érintve a megfoghatatlant.
Ezzel
a kis Üzenettel – ha egyszer majd eljut Hozzád, de hiszem, sosem késve – csak a
hálámat szerettem volna kifejezésre juttatni, és érintetlen lényeged iránt
érzett hódolatomat.
Köszönlek, miként szempár köszöni világát; csodállak, miként az univerzum tükre csodálja teremtményeit, és köszöntelek minden áldott napon, mikor álom-porszemeim szárnyalni kezdenek, egészen magasra, röptükben titkon azt remélve, egy napon még elérhetik az elérhetetlent.
Köszönlek, miként szempár köszöni világát; csodállak, miként az univerzum tükre csodálja teremtményeit, és köszöntelek minden áldott napon, mikor álom-porszemeim szárnyalni kezdenek, egészen magasra, röptükben titkon azt remélve, egy napon még elérhetik az elérhetetlent.
Levelem
most útjára bocsátom, hasonlókban bízva.
További
fenséges örökkévalóságot kíván:
Lángszender
Szép ünnepet mindenkinek!
VálaszTörlés