Lencsés Károly: Egy szoba magánya

Ez is zivatar volt a javából. Persze a zivatarok ideje volt. Viharok jöttek, mentek, és maradtak. Norfolk nem hazudtolta meg önmagát. A szeptember jeges hullámokban kapott erőre, hogy a kunyhóikba zavarja még a birkákat legeltető szikár pásztorokat is.

A környéket áztató heves esőzés a második hete tartott. A nehéz, és jeges esőcseppek úgy vágódtak az ember bőrébe, mintha élük lett volna. A partokat nyaldosó hullámok meztelen háta habzott, a háborgó égbolt nyomása alatt.

A tajték fölé füves sziklák nyúltak. A mélységekben kőszilánkok fuldokoltak, melyeken elernyedt birkatetemeket taszigált a víz. Lenyelte, azután visszakérődzte a testeket. A testek tűrtek, akárha gyapjúlábtörlőket dobált volna szét az eleven aszfaltszínű óceán.

A pásztorok, valahogyan természetesnek fogadták el, hogy egy-egy megriadt állat a mélyben lelte halálát. A morajlásától senki sem tudta megkülönböztetni a halálsikolyt meg az ég morgását.

         Lord Wharton, mielőtt csatlakozott a gyászmenethez, elment a Raynham Halli sziklához, és egy fehér rózsát hajított a hullámok közé. Senki sem látta. Szokás szerint csak a birkákat hagyták a legelőn, amik egyetlen élő tömegben sodródtak körülötte.

Egy részen, tőle jobbra még nem javították meg az alacsony deszkakerítést, ami egyfajta terelőnek készült azért, hogy az állatok biztonságos távolban maradjanak a szikla peremétől. Az járt a fejében, hogy egészen könnyedén lesodorhatnák a mélybe.

A menetnek párszor meg kellett állnia, hogy a sor elején haladó hintó megbokrosodott lovait a hajtó megnyugtassa. Utoljára már a cilinderét sem nyomta a fejébe. Hajadonfővel ugrott le a bőrülésből, és sietett a záporozó esőben ficánkoló állatokhoz.

         – Pocsék idő! – jegyezte meg valaki.

         A megszólított férfi a menet legelején ácsorgott. Egyik lábáról a másikra nehezedett, és a legtöbben a reflexszerű vállrándulásaiból arra következtettek, hogy a férfit is a csontig hatoló hideg szél járja át, mint ahogy egyébként mindenki mást is.

A kocsi mögül kilesve hol az ágaskodó lovakkal bajlódó hajtót figyelte, hol pedig a lezárt koporsót, a fekete bársonnyal bélelt kocsi belsejében. Földig érő vízhatlan kabátban csuklyával a fején úgy festett, mintha legalábbis valamilyen titkos rend papja lenne.

         Amint a férfi félig megfordult, Lord Wharton kivált a sorból, és mellé lépett.

         – Őszinte részvétem Charles!

         A férfi ránézett, de nem szólt csak az után, hogy csillogó szemeit ismét a koporsóra szegezte.

         – Talán az ég akarta, hogy lezuhanjon. Hogy bűnhődjön, amiért megcsalt engem!

         Lord Wharton, a hideg szél, és eső dacára, hirtelen forrónak érezte az arcán lecsorgó esőcseppeket. Zavartan nézett körbe. Egy férfi, aki közvetlenül mögöttük várakozott – szintén hosszú viharkabátban – egy jajveszékelő asszonyt támogatott. Vállait átkarolta, és a legtöbben velük voltak elfoglalva. Úgy tűnt senki sem figyelt fel a beszélgetésükre. Így némileg megkönnyebbülve fordult ismét Charles Townshend felé.

         – Ezt már megbeszéltük Charles. Ártatlan kaland volt, nem több... Az ég szerelmére, ezért még nem érdemelt halált!

         Charles Townshend rá se nézett. Még mielőtt a hajtó visszakászálódott a bakra, és a menet újból megindult, Lord Wharton pillantása végigkúszott a másik férfi merev tekintetének útvonalán.

Nem tudta sokáig nézni a koporsót. Sőt már-már visszapattant a puha bélésről a pillantása, amibe a koporsót süllyesztettek. Égett a torka. Ádámcsutkája, mintha egy karót vertek volna belé, megfeszült az előtörni készülő zokogástól, amit kénytelen volt lenyelni, és a lüktető nyaki ütőerébe szorítani. Azt kívánta: Bárcsak képes lennék rá. Bárcsak megfojtana a bűnbánat!  

Egyedül Lord Wharton maradt állva. Görnyedten az arcába záporozó esőben figyelte a távolodó menetet.

A szertartás végeztével, Charles Townshend visszatért Raynham Hallba.

A ház hideg volt. Az ajtóban ledobálta magáról a vizes felső viseletét, s ez alatt le nem vette szemét a szemközti lépcsősorról. A meredek lépcsők tetejét elnyelte a sötétség. Fölment a lépcsőn.

A szobához érve megállt a folyosón. Fülét az ajtóra tapasztotta, és hallgatózott.

Odabentről semmi zaj nem szűrődött ki. A kezében szorongatott kulcsot a zárba dugta, és kinyitotta vele a zárat.

Az ajtó nyekeregve tárult ki, és visszhangot vert az üres folyosón.

A nő, fekete selyemfátyolt viselt, szoros fekete felöltőt nyakmagasítóval, ami egészen a fátyol aljáig ért.

– Vége van Dorothy!

Amikor közelebb lépett, és a vállára rakta a kezét, a nő összerezzent.

– Így már nem zavarhat minket semmi. Senki. Még a Lord Wharton féle alakok sem…

Megfordult, elment az ajtóig, de ott megtorpant. A következő pillanatban ismét befordult a szobába.

Lady Dorothy változatlanul a kupola alakú ablak előtt állt, aminek kék festett üvege volt, s csak homályos foltnak látszódott rajta keresztül a kinti szomorú táj.

Charles Townshend a lábai mellé guggolt. Kézfejével arrébb tessékelte a hosszú ruha alját, ami alól elővillant a nő vékony bokája. Amint meggyőződött róla hogy a vasabroncs, ami körbefogta a nő bokáját megfelelően zár, visszaengedte rá a ruhát. Jobb kezével oldalra nyúlt, megragadta, majd megrántotta a padlón heverő láncot. A lánc megfeszült, majd ropogva esett a padlóra. A férfi elégedetten megfordult. Még egyszer megrántotta. Az ágy meg se moccant.

Lady Dorothy egyre csak bámult kifelé. A táj, a fák fekete foltok. Az élet torzói. Táncoltak előtte, mint a kísértetek. A temetésére gondolt. Arra hogy immár halott. Hogy ő maga is kísértet…

Kép forrása