A Lótusz-templom titka

megosztotta: Porcelánszív




Volt egyszer régen egy templom az Isze-szentély közelében. Lótusz-templomnak nevezték, ám az odazarándokló vándorok egyre gyakrabban adtak híreket ijesztő történésekről, fel-felbukkanó démonokról. Hamarosan alig maradt valaki, aki odalátogatott volna. Miután a tisztító rituálék nem segítettek, elvitték belőle az összes szentek szobrait és képeit, majd a szerzetesek levették róla az áldást. Ezután raktárként használták, bizonyos ünnepek kellékeit tartották benne.
Történt egyszer, hogy egy távoli vidéken élő kovács összecsomagolta a legjobb késeit, kardjait és felkerekedett, hogy a Császárvárosba vigye eladni a portékáját.  Hosszú volt az út és ő lepihent egy kicsit, és lassan elaludt. Álmában két rókadémont látott.
-         Ez a bolond ember! – kacagott az egyik. – Nem is sejti, hogy hiába megy a Császárvárosba! Pengéi hamarosan elveszítik a megszentelt víz védelmező erejét, és akkor senki sem védheti meg attól, hogy elvegyem őket tőle.
A kovács felriadt, szíve vadul kalapált félelmében. Bizony, a rókaszellem igazat mondott. Az áldás, amelyet útja elején kért a portékájára, kezdett szertefoszlani.  Egy templomot kellett találnia, mégpedig gyorsan! Így esett, hogy eljutott a Lótusz-templomhoz. A csarnokban mindössze egy kopott oltár állt. Oldalt, a folyosón, mesterien faragott babák sorakoztak, amiket a Lányok Ünnepén szoktak használni.  Voltak kisebbek és nagyobbak, némelyik éppen akkora, mint egy ember, ruházatuk finom selyem és gazdagon díszített, arcuk hamvas porcelánja szinte megtévesztésig elevennek tűnt, kagylóhéj szemeik kíváncsian csillogtak.  A férfi egy darabig csodálta a bábokat, aztán leakasztotta zsákjáról a tálat, amit magával hozott az útra és megtöltötte az ösvény mellett kanyargó forrás vizével, majd letette az oltár elé, leborult előtte és az istenek útmutatását kérte. Ezután leült a tál mögött és meditálni kezdett. Tudta, hogy a víz napkeltére áldottá válik, amiben megfürdetheti pengéit, és akkor azokat senki sem veheti el tőle. A nyugvó Nap sugarai narancsvörösre festették az erdőt, és barátságos fénybe öltöztették az öreg épületet. Bizalommal nézett a közelgő éjszaka elé.
Puha csend ült az épületben, még egy tücsök sem ciripelt, légy szárnya sem lebbent. A hanyatló sugarak mélyvörösbe fordultak, aztán lassan lecsúsztak a horizont szélén. A kovács feltápászkodott, hogy meggyújtson néhány gyertyát, majd visszaült a helyére. Futó pillantást vetett a fabábokra, melyek arca most különösen elevennek tűnt a lángok imbolygó fényében. Imára kulcsolta a kezét, amikor szellő suhant végig a termen. Selyem zizzent halkan. A férfi felkapta a fejét, de nem látott senkit.
-         Ej! – csóválta meg a fejét, aztán mantrába kezdett.
Újabb fuvallat érkezett, s a selymek színesen libbentek a bábok testén. A kovácsban ébredezni kezdett a nyugtalanság. Körbenézett, de nem látott semmi változást. Előkotort még pár gyertyát és azokat is meggyújtotta, majd folytatta az imát. Ahogy telt az idő, nyugalma visszatért és bizalommal várta a reggel érkezését, ám az még messze volt. Éppen elmélyedt Buddha dicséretében, amikor halk nesz hallatszott mögüle és elfojtott kacagás. Ijedten pördült meg, ám a következő pillanatban félelmét csodálat váltotta fel. Egy gyönyörű fiatal lányt látott sárga színű, barackmintás selyemkimonóban. Arca fehér, mint a legtisztább porcelán, ajkai, mint a tavasz első cseresznyéi, nyaka, mint a frissen esett hó, haja csillogóan fekete zuhataga leért a padlóig, apró lábfejei, mint a fehér lótusz bimbója. A lány lassan közeledett a tátott szájjal bámuló férfihoz. A selyem halkan suhogott karcsú alakja körül, s lassan lecsúszott tökéletes vállán. A kovács mellkasából sóhaj szakadt fel, vad vágy ébredt szívében, amely feledtetett vele mindent, az imákat és a pengéit. Mohón vetette magát a lányra.
Az órákon át tartó gyönyör elfárasztotta és álomba merült. Hangokra riadt. Hunyorogva nyitotta ki a szemét. Reggel volt és néhány látogató állt körülötte. A kovácsot mintha jeges vízzel öntötték volna le. Meztelenül feküdt a földön, mellette egy fabábuval, éjszakai szeretőjével. Azt hitte, menten elsüllyed hatalmas szégyenében. Felugrott, felkapta a ruháit és nyúlt a zsákjáért, ám az üres volt. Az összes penge eltűnt!
-         Átkozott rókadémon! – kiáltott fel. – A rókadémon tette! Az változtatta élővé a fabábot, és az lopta el a kardjaimat!
Kirohant a templomból és csak rohant, rohant, minél messzebbre. Az emberek pedig továbbmesélték a történetét. Hogy valóban rókadémonok csúfolták-e meg, vagy csak berúgott és ezalatt közönséges rablók  vitték el értékes portékáját, azt csak a kovács tudná elmondani, de ő szégyene elől kiszaladt a világból, és talán még most is fut fejvesztve.

/TK/

A történet alapja - Kicune: Az ágyas - Párnakönyv a középkori Japánból (STB kiadó, 2009. Fordította: Szántai Zsolt és Tokaji Zsolt) egy meséje

 
A könyvről:

Ez a könyv pont az, aminek látszik, viszont ez a könyv nem akar többnek látszani, mint ami. Erősen kétlem, hogy a szöveg valóban középkori (egyes részei persze lehetnek azok), de lehet, hogy csak túl sok szövegromláson ment keresztül. Inkább tűnik valami lazán összeválogatott erotikus gyűjteménynek, amihez kitaláltak egy kerettörténetet és fölé írták szerzőnek ezt a Kicunét. De erről majd később.
A kerettörténet arról mesél, hogy egy kegyvesztett szamuráj kénytelen a lányát a Császárvárosba küldeni, pedig tudja, hogy a lányt örömlánnyá teszik, és azt is sejti, hogy a bukását okozó ellensége kezére kerül majd. A történetet a lány beszéli el. Elmeséli az utat, és császárvárosi életét. Ebbe a történetbe ágyazódnak be a mindenféle (szanszkrit, hindu, kínai) erotikus történetek. A végkifejlet előre borítékolható, a lány bosszúja viszont zseniálisan, démonian és horrorisztikusan perverz. :)
Érdekesebb a szerzőként jegyzett Kicune „személye”. Kicune, azaz Róka.
A róka központi figurája a japán folklórnak. Vitatott, hogy mennyire „hazai” elem, és mennyi benne az átvétel a kínai, koreai mesékből, legendákból. Úgy tűnik, hogy a japán róka, a sinto vallásban, a kezdetben barátságos, segítő, bölcs figura volt, és rossz változatai, tulajdonságai később (talán a buddhista történetek hatására) ragadtak rá. A japán történetekben a róka alakváltó, aki elég könnyen emberi alakot ölthet, és bölcsességével, ravaszságával befolyásolhatja az embereket. Hosszú életűek, mágikus hatalommal rendelkeznek, és spirituális entitásnak tekintik őket, akiknek érdemes áldozni. Megkülönböztetnek jó, segítő rókákat (zenko) és rossz, sőt gonosz rókákat (yako, nogicune), és rengeteg helyi változat létezik a folklórban. Többnyire szép, fiatal nők, vagy öregemberek alakjában jelennek meg. Más történetek szerint a róka képes megszállni egy ember testét, és átvenni szelleme fölött az irányítást. Természetesen itt is leginkább csábító, ifjú lányokba hatol be a róka. Sokáig a különböző mentális betegségeket is ezzel magyarázták. A modern orvostudomány pedig különleges etnikai pszichózisnak tartja a klinikai gyakorlatban a mai napig megjelenő „róka általi megszállást”, a kicuneszukit. 
Annak ellenére, hogy a rókák rengeteg bajt kevertek nagy tiszteletben álltak, mert az egyik tekintélyes sinto isten Inari megtestesülésének tekintették, aki megleckézteti a kérkedőket, a kapzsi kereskedőket, és a kevély szamurájokat. Tehát többnyire kívánatos ifjú hölgyek kedvező testi adottságaikat kihasználva rákoppintanak a felfuvalkodott férfiak farkára orrára. :)

A bejegyzést írta: „egy ember”

Kép: Anime girl with Fox Mask by Tsukasa

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése