Egy Márciusi Ifjú emlékei
Jókai Mór huszonhárom
évesen lett a Márciusi Ifjak egyike. Petőfi mellett ő volt a kor egyik
legjelentősebb alakja és írója. A forradalomra és szabadságharcra most a „nagy
magyar mesemondó” kivételes szemszögéből
emlékezünk.
Jókai
Mór: A tengerszemű hölgy
/IX. Fejezet/
Az a nő, aki együtt jön
velem
Most vissza kell térnem
arra a napra, mely a magyar nemzet életében olyan nevezetes fordulópontot
képez: „március 15-ére (1848)”.
Nem jött ez
előkészítetlenül; a népfelszabadítás, a szabad sajtó és szabad föld, a
közteherviselés, a jogegyenlőség fenséges eszméi mellett évtized óta harcoltak
már messze kimagasló nagy szellemek; az idő meg volt érve, a per el volt
döntve, az ítélet ott élt minden jó hazafi szívében; a nagy áldozatok, amikbe
ez átalakulás kerülni fog, nem követelve, de kínálva voltak; vitatkoztak
fölöttük az országgyűlésen, párt párt ellen, a meggyőződés hevével s a hatalom
eszközeivel.
S volt egy szomorú
példa is előttünk, mely miként a tengerek fata morganája a hajósoknak a felfelé
fordított gálya rémképét, akként mutatta nekünk a fejünk fölött lebegő
végzetet. Az elmúlt év eseményei Galíciában.
A galíciai lengyel
nemesség a „maga szabadságát” követelte, s szavának fegyverrel adott
nyomatékot. Nem volt szükség hadtesteket mozgósítani az új konföderáció ellen;
elvégezte a munkát maga a parasztság. A galíciai parasztok leverték a lengyel
nemességet. A magyar lapoknak megtiltotta a cenzúra a lázadás részleteit
közölni, hanem az országgyűlésen nem lehetett megakadályozni, hogy Komárom
megye követe, a lánglelkű ifjú Pázmándy Dénes, a lengyelek mellett hatalmas
szót emeljen, s a vérlázító rémjeleneteket tudassa a magyar nemzettel. Sok
szomorú lap van a lengyel nemzet történetében, de ennél szomorúbb egy sincs. S
az a kéz, mely e lapot teleírta, könnyen átszaladhat a szomszéd lapra is, s az
már a magyar nemzet története. Itt is félmillió nemessel áll szemben 15 millió
jobbágy, aki tűr, szolgál, fizet, fegyvert visel és hallgat.
Ekkor kitört a párizsi
forradalom. A francia nemzet összetörte a trónt. (A trónmennyezetből egy
foszlányt elhozott magával egyik fiatal írótársunk, Dobsa Lajos; Petőfinek
ajándékul; ő maga is ott volt a februári barikádokon.) A magyar országgyűlésen
heves beszédeket tartottak. Azonban Pozsony hideg talaj volt akkor. Segíteni
kellett Pestről. Ne mondjunk még Budapestet, Buda nem volt a mienk.
Volt egy társulati
helye a szabadelvű intelligenciának, a „pesti kör”, ott lett fogalmazva a
„tizenkét pesti pont”. Nem akarok idegen tollakkal kérkedni. Nem én fogalmaztam
azokat, nem is Petőfi; hanem Irinyi József. Ezeket szándékozott a szabadelvű
párt csodakérvényben felküldeni a pozsonyi országgyűlésre, tízezernyi
aláírással ellátva.
Eközben kitört a bécsi
forradalom. Bécs utcái visszhangzottak a „szabadság” jelszavától, és festve
voltak az érte elesett hősöknek vérétől.
– „Hát az a bécsi német, akit mi annyit szidalmazunk, íme vérit tudja
ontani a szabadságért: és mi dicsekedő magyarok ülünk a kályhasutban!” –
kiáltá elkeseredve Petőfi.
Nem kérvényezünk többet
az országgyűléshez, ez süket! Kiáltsunk a nemzethez; az meghallja.
Ekkor írta meg a
„Talpra magyar”-t.
Korán reggel még
lámpavilágnál jöttünk össze négyen az én szobámban: Petőfi, Vasvári Pál,
Bulyovszky Gyula és én. Társaim engem bíztak meg, hogy fogalmazzam a pesti
pontokat népszerű, mindenki által egyszerre megérthető rövid modorban. Amíg én
azzal elkészültem, afölött vitáztak, hogy hát azután mi lesz: – A leghevesebb
volt közöttük Vasvári Pál. Hatalmas, ifjú atlétai alak. A kezében volt egy
tőrpálca, agancsfogantyúval, azzal hadonászott, amíg egyszer a meglódult tőr kigúvadt
a hüvelyéből, s egyet malmozva a levegőben, keresztülrepült a fejem fölött, a
hegyével a falba fúródva.
– Szerencsés ómen! –
kiálta Petőfi.
A kiáltvány készen
volt; siettünk ki az utcára. Az „asszony”-nak nem szóltunk semmit.
Mindegyikünknél volt fegyver; én azt a híres párbaj elintéző duplámat dugtam a
zsebembe.
A többit úgyis untig
tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt meg az emberlavina. Milyen
szónoklatot tartottunk a piacon.
De nem elég a beszéd;
tenni is kell valamit.
Legelső tett legyen a
szabad sajtó gyakorlatba vétele.
A tizenkét pesti pontot
és a kiáltványt a nemzethez meg a „Talpra magyar”-t kinyomatjuk cenzor
engedelme nélkül. A Landerer- és Heckenast-nyomda lett megtisztelve az
erőszakolt dicsőséggel.
A nyomdásznak, természetesen,
hatósági engedély nélkül valamit kinyomtatni nem volt szabad. Magunk
gyürkőztünk neki, és dolgoztunk a kézi sajtón. A betűszedőt, aki az első szabad
szót kiszedte, „Potemkin”-nek hítták.
Amíg Irinyi és több
fiatal író a sajtónál dolgozott, azalatt az én feladatom volt a Hatvani utcát
egész hosszában megtöltő közönséget szónoklattal tartani. Nem tudom én hol
vettem? Jött magától.
Az én kedves, hű
kortársam, Szontágh Pál, még most is idézget egy-egy égdöngető frázist, amit
akkor hallott tőlem, s még nem felejtett el.
– „…nem! hazámfiai, nem
az az igazi hős, aki meg tud halni a hazáért; hanem aki ölni tud a hazáért: ez
az igazi hős!”
Ilyeneket mondogattam
én akkor!
Eközben elkezdett esni
az eső, ez a legreakcionáriusabb ellensége minden forradalomnak. – Az én
népemet az sem széleszté el. – Azonban az egész utca megtelt egyszerre
kifeszített esernyőkkel.
– Ej, urak! –
mennydörögtem én onnan az utcai szegletkörül. – Ha már az esőcseppek ellen is
ernyőt húztok fel, hátha nemsokára golyók fognak hullani, az ellen mit
feszítetek ki?
Erre a biztatásra
minden esernyő egyszerre összecsukódott, a hallgatóság ott maradt.
Csak akkor vettem
észre, hogy nem csupán urak vannak körülöttem, hanem hölgyek is. Egypár közülük
egészen odafurakodott a közelembe.
Az egyikben felismertem
„Gertrúd királynét”.
Fején tollas kalap
volt, nagy pálmavirágos perzsa sálba volt burkolva. Kalap és öltöny ázott.
Már találkoztam vele
egypárszor Szigligetiéknél. Felszólítottam a hölgyeket, hogy menjenek haza, itt
mind összeáznak, s még egyéb véletlen is történhetik velük.
– Értünk se nagyobb
kár, mint önökért – volt rá a válasz. Meg akarták várni, míg a nyomtatványok
elkészülnek. Nemsokára előtámadt Irinyi a nyomdaablakban. Hogy az ajtón
lehessen kijönni, arról szó sem volt. Kezében tartá a szabad sajtó legelső
nyomtatványait.
Azt a jelenetet – ah,
azt nem tudom leírni, mikor a legelső szabad lapok kézről-kézre lettek adva.
„Szabadság! Szabadság!” Te első napsugára egy új, jobb századnak. Te
kezdőbetűje az evangéliumnak! Láthatóvá téve egy papírlapon. A szabad sajtónak:
a paradicsomi mindent tudás fájának legelső gyümölcse. – Minő tombolás támadt,
mikor ezt a tiltott gyümölcsöt kapkodták! Milyen Galilei-rugás volt ez ennek a
földtekének!
Hej, te sajtószabadság!
Te hétfejű sárkány! De sokszor megharaptál azóta! De én mégis áldom azt az
órát, amelyben a tojásból kikelni láttalak – és segítettem is benne.
A kezdőbetű tehát le
volt írva. – De még csak a kezdőbetű. Fiatal írók, diákok, ügyvédek, heves fejű
népek csoportosultak a láthatatlan zászló körül; hol van még az egész nemzet?
Hogyan hódítja azt meg az „ige”?
A sűrű tömegen
keresztül egy fiatal vármegyei tisztviselő furakodott a nyomda ajtajáig; onnan
szólt hozzám. A megye hatalmas alispánja, Nyáry Pál izeni, hogy menjek oda
hozzá a megyeházára.
– Dehogy megyünk! –
kiáltám én onnan a magas szegletkőről. – Innen engem csak ágyúval lehet lelőni.
Ha beszélni akar velünk az alispán, jöjjön ő ide. Most mi vagyunk a „hegy”!
És Mohamed csakugyan
eljött a hegyhez. Vele együtt egy csomó meglett komoly férfiú: a szabadelvű
tábor régi korifeusai.
Volt közöttünk egy kis
törpe embervakarcs; az én segédszerkesztőm az „Életképek”-nél, a derék kis
Sükei. (De aki azért az ő asztmája mellett is végigharcolta az egész
hadjáratot, puskával a kezében.) A nyomorék termetéhez még rendkívül dadogott
is.
Mikor meglátta a komoly
hazafiakat a tömegen keresztül felénk jönni, odakapaszkodott mellém, s
nyelvének minden erőszaktételével hangoztatá ezt a nevezetes jelkiáltást
– „Ne-ne-nem ke-ke-kell hallgatni most az oko-ko-kos emberekre!”
De hát az okos emberek
nem azért jöttek, hogy bennünket visszatérítsenek; sőt inkább azért jött oda
Nyáry, hogy amit eddig tettünk, azt helyeselje, s aztán velünk együtt jöjjön a
városházára, hogy ott a városi tanáccsal is elfogadtassuk a szabadelvű program
pontozatait.
Az is szép jelenet
volt. A városház terme zsúfolásig tömve; aki beszélni volt hivatva: a zöld
asztalra állt fel s aztán ott is maradt, úgy, hogy utoljára az egész
magistratus, a vármegye, meg az én társaim mind az asztal tetején álltunk. – A
láng terjedt! – A polgármester, a derék Rottenbiller a városház erkélyéről
hirdeté ki az ezerfejű sokaságnak, hogy Pest városa magáévá teszi a tizenkét
pontot. Ezzel aztán a lavina magával ragadta a polgárságot is. – De még azzal
nem volt vége. Délután özönlött az utcára a munkások tömege, s valahonnan
zászlót is kerítettek, a három szent szó felirattal: „Szabadság, egyenlőség,
testvériség!” S a zászló oly csodalény, mely mindig előre akar menni.
De volt is hová! Pest
már visszhangzik e három nagy szótól. De Buda még nem hallja azokat. Oda
megyünk, a fülébe kiáltjuk. Ott van a dicasteriumok ódon fészke; a katonai
parancsnokság székhelye. Ott az állambörtön. Abban a börtönben ül egy félvak
ember, egy író, aki a népszabadság mellett írott munkáiért lett elítélve. A
sajtószabadság születése napján ennek a fogolynak ki kell szabadulni. Megyünk
fel Táncsicsért Budára.
Erre a hírre a budai
tüzérparancsnok vágtatva jött le a pesti városházára, s azzal fenyegetőzött,
hogyha Budára felvisszük a sokaságot, közénk fog kartácsoltatni. – Próbálja
meg!
Mi fölvezettük a
néptömeget Budára. Még úgy rá nem feküdt egyik város a másikra, mint akkor.
Délután valóban egész Pest Budán volt. A katonai kormány okosan viselte magát,
s a helytartóság versenyzett vele a bölcsességben. Az excellenciás urak
tudomásul vették a pesti proklamációt, s kiadták a jó öreg Táncsics Mihályt.
Azt aztán diadallal hoztuk haza nyitott hintóban Pestre, ahol volt egy kis
házikója, abban lakott a családja. A megszabadított úgy meg volt rettenve, hogy
inkább halott volt, mint élő. Ő maga nem értett ebből a nagy
világfelfordulásból semmit.
A nagy napot fényesen
kellett bevégezni, s várost estére kivilágították, s a színházban ingyen
előadást tartottak; „Bánk-bán” lett rögtön kitűzve.
De az egyszer extázisba
hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppozícióját
végighallgatni. Neki a „Talpra magyar” kellett!
Mit lehetett tenni II.
Endre fényes udvarának, Bánk bánostól, királynéstól félre kellett állni, s
comparseriát képezni Egressy Gábor körül, ki egyszerű atillában, karddal az
oldalán, a színpad közepére lépett, s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi
lelkesítő költeményét.
Ez jó volt, de mind
kevés volt.
Ekkor az egész
játszószemélyzet elénekelte a „Szózatot”. A parterre-közönség, a karzatok
beleénekeltek a kardalba. Ennek is vége lett.
Mit adjunk még?
A zenekar rázendítette
a Rákóczi rohanót.
Ez gyújtott – de nem
oltott.
Pedig most már arra
lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a diadalmámortól.
Ekkor egy hang elkiáltá
a karzatról:
– Éljen Táncsics!
S arra az egész
néptömeg rázendíté egyszerre
– Lássuk Táncsicsot!
Iszonyú lárma lett
belőle. Táncsics nem volt kéznél. Valahol kinn lakott a Ferencvárosban. De ha
közel lett volna is, kegyetlenség lesz vala egy megtört, roskatag, beteg embert
a színpadra hurcolni, hogy ott – mint valami híres muzsikus – hajtogassa magát
a nép előtt.
De hát lehet feleselni
a Leviathánnal?
– „No fiaim – mondá
Nyáry, kivel együtt voltam a páholyában – fel tudtátok költeni a nagy
szörnyeteget; de hogy tudjátok elaltatni?”
Ifjú barátaim
megkísérlék a közönséghez szólni, egymás után, Petőfi az akadémia páholyából,
Irinyi a kaszinópáholy erkélyére lépve. Szavuk elhangzott a népordításban.
A színpadon
lebocsátották a függönyt; erre a lárma még jobban fokozódott; a karzatok
dörömböltek; pokoli riadal volt.
Ekkor nekem egy ötletem
támadt. Nyáry páholyából át lehetett menni a színpadra. Felrontottam a
színfalak közé. Szép figura lehettem, mondhatom. Térdig sáros az egésznapi
cafolástól; lábaimon csúnya nagy kalucsnik; a cilinderkalapom agyonázott, azt a
hónom alá nyomtam sapapának (chapeau
bas).
Körülnéztem, megláttam
Egressyt, mondám neki, hogy húzassa fel a függönyt, a színpadról akarom
harangirozni a közönséget.
Ekkor elém jött Gertrúd
királyné. Valódi fejedelemasszonyi keggyel mosolygott rám üdvözölve, s kezét
nyújtá. Az ő arcán nem volt ijedelem.
Egy háromszínű kokárda
volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és a mellemre tűzte.
Erre felhúzták a
függönyt.
Amint a néptömeg
meglátta az én ázott, sáros alakomat: elkezdett ujjongani, s a lárma lassankint
elhalljukozta magát.
Mikor aztán szóhoz
juthattam, ilyenforma szónoklati remeket hangoztattam:
– Polgártársaim,
Táncsics barátunk nincs itt. Otthon van a családja körében. Engedjétek a
szegény vak embernek a viszontlátás örömeit élvezni.
Csak ekkor vettem
észre, hogy furcsát találtam mondani „vak ember” és „viszontlátás”. Ha a
közönség elkezd nevetni, holt ember vagyok!
Az a háromszínű
szalagcsillag kisegített.
– Látjátok ezt a
háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt
viselje minden ember, ki a szabadság harcosa; ez különböztessen meg bennünket a
rabszolgaság zsoldoshadától. E három szín képviseli a három szent szót:
szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben
magyar vér és szabad szellem lángol!
Ez aztán fordított a
dolgon.
A háromszínű kokárda
helyreállítá a rendet. Aki háromszínű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza
kellett menni. Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek
ott volt a mellén a háromszínű kokárda; a Nemzeti Kaszinó urainak paletot-ján
kezdve, a napszámos darócáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte.
Én a győzelem mámorával
siettem e jelenet után Laborfalvi Rózához kezet szorítani.
…Ez volt a mi
kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata. Ezt az egész epizódot azért kellett
elmondanom, hogy igazoljam, hogyan került azon arckép az én asztalomra, mely a
tengerszemű hölgy mosolygó arcát a kísértő iblisz tekintetével tudta
kicserélni. – Azóta négy hónap múlt el.
S amilyen volt az
eljegyzés, olyan volt a nászút.
Az én lakodalmamnál
ágyúdörgés, kardcsattogás volt a muzsikaszó.
Minő mennyegzői éj!
Mikor a boldog vőlegény
azt kérdi menyasszonyától:
– „Szeretsz-e úgy, mint
én téged?” – akkor egyszerre megperdül a dob az utcán; verik a riadót:
„Fegyverre polgárok!” – Az olasz sorezred fellázadt a magyar kormány ellen. –
Csók nélkül, ölelés nélkül ragadni a puskát, rohanni a gyülekezőhelyre; onnan
egyenesen a tűzbe a fütyülő golyók közé, a Károly-kaszárnyát ostromolni. Hajnal
előtt le volt fegyverezve a lázadó ezred, akkor aztán hazatérhetett a vőlegény,
lőportól kormos arccal s újra kérdezheté a menyasszonyától:
– „Szeretsz-e úgy, mint
én téged?”
A választ – szív érzi
csak, száj nem mondja.
Azok voltak a
mézeshetek! Vesztett csaták szégyenének mérgével a szívben, kétségbeesve maga
az isteni igazság fölött; akik akkor tudtak szeretni, azok nagyon szerettek.
S aztán neki a kietlen
világnak! Szibériai csikorgó télben, ágyútűztől villogó éjszakán, a hátráló
honvédsereggel együtt végigvágtatva az alföldi hósivatagon, vendégszeretetlen
tanyákon éjszakázni, ahol reggelre ránk fagyott a bezárt ajtó s a dobpörgésre,
trombitaszóra fölkelni, továbbhaladni. Akik itt is tudtak szeretni, azok nagyon
szerettek.
Az asszony mindenütt
velem jött.
Elhagyta kényelmes
otthonát, vagyonát veszendőben, fényes pályáját, magát az isteni Olympot, velem
tűrt éhséget, hideget, nyomort.
És soha egy panasz
szavát nem hallottam. Ha csüggedtem, ő bátorított. Ha minden reményem
elfogyott, nála még volt, megosztotta velem.
Szűk egy kis szobában
szorultunk össze a magyar kormány új székhelyén, Debrecenben. A Gyuricza Péter
tanyája ezeregyéjszakai palota volt ehhez képest. S az én királyném úgy
dolgozott, mint egy rabnő, mint egy szibériai száműzöttnek a felesége. Nem
tréfából, nem truccból dolgozott; nem játszotta a parasztcselédet, komolyan
tette azt.
A harci kocka fordult;
mi haladtunk előre, egyik csatatérről a másikra lépve. – Budavára ostrománál is
ott volt mellettem. – Még azokban a rettentő napokban sem hagyott el soha,
amikor éjjelente az ég szakadt a fejünkre.
A fényes diadalnapok
után újrakezdődött a balsors. Az északi óriás ránk zúdítá egész haderejét.
Ismét futni kellett, elhagyni boldog tanyánkat; s aztán folytattuk a nászutat
új, kietlen vidéken, ahol dúló népcsordák elpusztítottak minden falut; tanyánk
volt a négy kormos fal, pihenőnk a félig elégett szalmaboglya; gyűlölve az
idegentől, rettegve az ismerőstől, rémülete annak a háznépnek, amelyhez
betértünk.
A zűrzavaros hadjárat
aztán elszakasztott bennünket egymástól. Én arra kértem őt, hogy maradjon el
tőlem; nem nézhettem tovább a szenvedését; nem volt szabad elfogadnom ennyi
áldozatot. Én hadd menjek egyedül balsorsom elé.
A világosi katasztrófa
után az én életem is be volt végezve. A nagy óriás, a megálmodott dicső
Magyarország széthullott atomjaira: a nagy emberek mind porszemekké lettek.
Én is egyike voltam
ezeknek a név nélküli, súlynélküli, célnélküli porszemeknek.
Itt volt a minden
végnek a vége!
A tengerszemű hölgynek
a jóslata egész teljességében előttem állt.
Vagy a bitófa, vagy az
öngyilkosság. – Huszonnégy éves voltam. És halott!
Hajdani főnököm, a
catói jellemű, derék Molnár József, a nemzeti vészbíróság elnöke, már megadta a
példát. Ott feküdt előttem a világosi fenyéren, önkezétől megölve; nem tudta
túlélni azt a látványt, mikor az utolsó huszár is kettétörte a kardját.
Ekkor megragadta a
kezemet egy forró kéz. Az övé volt. Az asszonyé, aki szeret. – Mikor minden el
volt veszve, az ő szerelme nem veszett el. Utánam hozta. Magával vitt.
Megszabadított. Mikor egész Magyarország meg volt már hódítva, még volt egy
foltja a hazának, ahová a hatalom el nem jutott soha. Ő kitalálta azt a zugot
és keresztül minden ellenséges táboron, elvitt magával oda.
Ez volt az a „nő, aki együtt jön velem”.
Kép forrása |
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése