Britpopper: Az ajtó

megosztotta: Porcelánszív




A nevem Thomas Meighan, és író vagyok. Manchesterben születtem, 1898. november 29-én. Egy új könyvön dolgozom éppen, melynek főszereplője egy magas, jóképű, szemüveges alak, aki egy távoli vidékre kerül, és bár hajtja a kíváncsisága az ismeretlen felfedezése és a mesés vagyon után, mégis eltéved az elveszett világban, és többé már sosem talál haza. Reményeim szerint ezzel az új könyvemmel végre elegendő bevételhez juthatok annak érdekében, hogy elutazhassak végre a mesés kelet birodalmába. Sokszor állítok kompromisszumot az új könyvem főhőse és saját magam között, azonban én biztosra veszem, hogy nem tévedek el utazásom során, ugyanis nem szándékozom egyedül utazni. Bejártam már megannyi csodás vidéket, de Ázsiába még nem sikerült eljutnom – pedig hallottam már megannyi élménybeszámolót kalandor és felfedező barátaimtól. Állításuk szerint ott a nyugalom és a harmónia honol, az évszázados műemlékek, vagy a sokkal-sokkal régebbi kőfaragványok és kőszobrok pedig legalább annyira lenyűgözők, mint amennyire baljósak. Bevallom, nem csak Ázsia szépségei miatt kelnék útra. Feltett szándékom felkeresni egy ősi templomot Angkorban. Az utazáshoz azonban pénzre van szükségem, amit csak úgy teremthetek elő, ha minél előbb befejezem eme új könyvem. Megegyeztem a kiadómmal, hogy kapok némi előleget is az első leadott példány után.
Azonban már napok óta nem megy az írás. Állandóan megzavarnak azok a hangok, amelyeket a pince irányából hallok. Tessék, csak mondanom kellett! Éppen most is elkezdődtek: halk kopogások és nyikorgások, amelyek olykor egész éjszaka szüntelenül hallatszanak. Gyanítom, hogy patkányok lehetnek, de akárhányszor lemegyek vadászni rájuk, sosem lelek egyetlen egyet sem. Az őrületbe kergetnek ezek a halk neszezések, és mindez az írás rovására megy! A minap éppen teát főztem magamnak, amikor hirtelen egy akkora puffanást hallottam odalentről, hogy egy pillanatra a szívem is megállt. Gondolom, az egyik testesebb példány ellökött egy ásót vagy egy csákányt, és az okozott akkora zajt. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget ezért nem is mentem le megnézni. Próbálok csak az írásra koncentrálni, de ez a zaj felettébb idegesítő. Így az ember hiába várja az ihletet. És a határidő is sürget, pár héten belül be kell fejeznem az egészet, de jelenleg még csak ott tartok, hogy kalandvágyó protagonistám elindult felfedezőútjára Petra, a sivatagi romváros irányába. A hangok szüntelenül zakatolnak a fejemben még akkor is, amikor épp nem hallani őket. És amikor elűzöm őket elmémből, akkor idővel megint újrakezdődnek. De most már eloltom a pilácsot, és megpróbálok aludni. Holnap reggel első dolgom lesz, hogy lemegyek, és a végére járok ennek az egész ügynek.

Az imént érkeztem fel a pincéből. Semmi gyanúsat nem találtam, patkányoknak nyoma sincs. Minden a helyén volt: az ásók, a gereblyék, a régi csákányom, a polcokon a szerszámaim és a befőttes üvegek. A helyén volt a tűzifatároló ajtó (oda is benéztem, de ocsmány kis rágcsálóknak a nyomát sem véltem felfedezni) és a felfelé vezető rozoga lépcső is. Semmilyen hangot nem hallottam, amíg odalenn tartózkodtam. Minden a legnagyobb rendben volt. Talán házam hívatlan vendégei nem mernek előjönni, mikor én is lenn vagyok a pincében – talán odalenn kellene befejeznem a könyvemet, pislákoló gyertyafény mellett. Nem is olyan rossz ötlet. Idefenn semmi érdekes nem történik, ha kinézek az utcára, akkor is csak rohanó embereket, és szakadó esőt láthatok. Félre ne értsenek, én imádom az angliai időjárást, csak éppen hosszútávon elég lehangoló. Készítek magamnak egy teát, aztán bemegyek a belvárosba, egyeztetni a kiadómmal. Meglepően nyugodt napnak nézek ma elébe, hiszen eddig egyetlen egy zavaró hangot sem hallottam odalentről. És ezt a napot még a szakadó eső sem tudja elrontani.

Éjfél van, és megint hallatszanak a hangok. Groteszk hallgatnivaló ez, mert már olyan zajokat is felfedezni véltem, amelyek mintha tompa léptek hangjai lennének, holott pontosan tudom, hogy egyes-egyedül élek ebben a nagy kúriában. A léptek hangjai mintha egyre erőteljesebbek lennének, és mintha egyre közelebbről hallanám őket. Pár perccel ezelőtt felkeltem kedvenc fotelemből, és elindultam a pinceajtó felé, ahonnan a lépteket hallottam. Mikor odaértem, rátettem a kezem a kilincsre, és fülemet az ajtónak tapasztva hallgattam, vajon van-e odalenn valaki. A zárat nem fordítottam el, mert ki tudja, miféle megnevezhetetlen szörnyűséget szabadíthatok a világra ilyen meggondolatlan tettel; viszont hallgatóztam egy darabig, és bármilyen furcsa is ezt most leírni, de mintha elcsukló szuszogást hallottam volna az ajtó túloldaláról. Talán kísértettel, vagy lidérccel van dolgom? Most nem érek rá ilyesmivel foglalkozni, mert legyűr a fáradtság, azonban holnap felkeresem öreg barátomat, Winston O’Brien urat, aki szakértője az okkultizmusnak, az ősi rituáléknak s szertartásoknak, és talán van egy-két ötlete. Mindenesetre abban már bizonyos vagyok, hogy nem patkányok mászkálnak odalenn.

Tartalmas napot tudhatok magam mögött. Winston barátom tanácsára vettem a mai napon ezt a feszületet, amely most itt pihen előttem az íróasztalomon – közvetlenül a készülőfélben lévő könyvem mellett. Barátom azt mondta nekem, hogy aggassam fel a keresztet valahová a pince falára, és akkor a nyughatatlan lélek képes lesz végre átlépni a túlvilágra. Bízom benne, hogy az öregnek igaza van, és ez az egyszerű kis feszület segít végre nyugalmat találnom. Nem igazán hiszek az ilyen okkult dolgokban, nem vagyok babonás sem, de ha ez segít végre a nyugodt írásban, akkor nem habozok tovább: máris indulok a pincébe, és felszögelem egy jól látható helyre, aztán reménykedem benne, hogy a hangok alábbhagynak végre. Közben azt hiszem kitaláltam a megfelelő címet a könyvemnek: ’’ Jordánia mesés földjén’’.
Alig három óra telt el, mióta lenn jártam és felszögeltem a feszületet a szerszámos polcok mellé, de a hangok megint elkezdődtek. Egyre hangosabbak. De tudják, nem is ez a szörnyű, hanem amikor még lenn voltam és éppen a feszülettel bajlódtam, akkor nyikorogva kinyílt a tűzifatároló öreg ajtaja, és éles fehér fény szűrődött ki odabentről. Ijedtemben hátrálni kezdtem, de az ajtó egyre csak nyílt kifelé szépen lassan. Elértem a felfelé vezető lépcső alját, és elkezdtem felfelé rohanni rajta, amikor úgy hallottam, mintha egy rekedtes hang szólt volna utánam: ''Apa.''. Nagyon megijedtem, talán csak a félelem hatására hallottam ezt a szót, de úgy rohantam fel, hogy szinte a lábam sem érte a földet. Óriási erővel csaptam be magam mögött a pinceajtót, tán még a ház is beleremegett. Ráfordítottam a zárat és felszaladtam a hálószobámba. Odalentről kopogást és torz nyögéseket hallottam, de ezek talán már a képzeletem szüleményei. Holnapra kialszom a félelmem. Higgyék el, nem képzeletem merész fantazmagóriája játszódott le odalenn, a dohos pincében. Nem vagyok egyedül többé a házban.

Bevallom, úrrá lett rajtam a kíváncsiság, és a mai nap délelőttjén visszamerészkedtem a pincébe. A tűzifatároló ajtaját becsukva találtam, ami talán meg is erősíthetett volna abban a hitben, hogy az egész tegnapi esemény csupán a pánik és a félelem játéka volt, azonban én odaléptem az ajtóhoz, és kinyitottam azt. A vakító fehér fény úgy töltötte be a pincét, mintha valami napkitörés lett volna, majd mikor hátrálni próbáltam, egy kar nyúlt ki a fényességből, és beljebb rántott. Az ajtófélfánál megpróbáltam eltakarni a szememet, hogy láthassak is valamit, és akkor pillantottam meg a férfit, aki a fényességből lépett elő, és lökött engem bele. Egy magas, jóképű, szemüveges alak volt, aki csupán ennyit motyogott rekedtes hangján: ''Köszönöm, Apa.''. Aztán hirtelen teljes erejével beletaszított a fénybe, és rám csapta a tűzifatároló vén ajtaját. Mikor megfordultam, a fényesség is csillapodott, és szemem elé tárult az a csodálatosan szép idegen világ, amit rajtam kívül senki sem láthat, és egyszerűen képtelenség szavakba önteni. A felhőkig magasodnak a vörös, kék, lila és sárga lombkoronákkal díszelgő fák, és végtelen türkizkék mezőket találni, ameddig csak a szem ellát. Csörgedező patakok keresztezik a virágos réteket és a sűrű erdőket. Eddig semmilyen életnek nem találtam nyomát itt, még egy madárcsicsergés sem hangzott el. Most úton vagyok éppen, és megint megszállt az ihlet. Be kell fejeznem a könyvemet! Az ajtó, amin átléptem, már eltűnt, de nem is hiányzik. London sem hiányzik, és az unalmas emberek sem. Olyan csodálatos, varázslatosan szép ez a hely! Itt sosincs éjszaka, mindig csak nappal. 

A nevem Thomas Meighan, és író vagyok. Manchesterben születtem 1898. november 29.-én. Egy új könyvön dolgozom éppen, melynek főszereplője egy magas, jóképű, szemüveges alak, aki egy távoli vidékre kerül, és bár hajtja a kíváncsisága az ismeretlen felfedezése és a mesés vagyon után, mégis eltéved az elveszett világban, és többé már sosem talál haza.



Kép forrása



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése