Arany örökség
emlékezés
a kétszáz éve született Költőre
Költő, tanár, újságíró,
a ballada Shakespeare-je, a leggazdagabb szókinccsel rendelkező versíró… Még
lehetne folytatni a sort. Három embernek is sok lenne ilyen széles tevékenységi
kör, de a mindezt egy személyben megtestesítő Arany Jánosnak semmi sem szabhatott gátat. Érdeklődésének, érzékenységének, finomságának lenyomatai méltán
foglalnak helyet azon az örök érvényű polcon, ami az Irodalom Legnagyobbjai
számára van kijelölve.
Jöjjön hát egy válogatás
a ma kétszáz éve született Költőnk emlékezete előtt meghajolva!
Kép forrása |
A tölgyek alatt
Sokat űltem másszor,
De meg is bántam
E hibámat százszor:
Jutott nekem érte
Keserű falat;
Dehogy űlök többé
A tölgyek alatt!
A tölgyek alatt
Verset gabalyíték;
Ment, - homlokomat
Sem verte veríték;
Vesszőt futa, - hétszer
Föl meg le szaladt
Érte szegény kis vers:
„A tölgyek alatt."
„A tölgyek alatt
Én űlni ne merjek,
Miután lettem
(Magam írom) gyermek" -
Nagy ménkü levélben
Jött parancsolat -
„Avagy írjak prózát
A tölgyek alatt."
„A tölgyek alatt
Beteg, ősz poéta
Leűlhet ugyan,
Ha nehéz a séta:
Hanem aki hatvan
Telet ért s nyarat,
Az versbe ne fogjon
A tölgyek alatt.
„A tölgyek alatt
Öreg hernyók másznak,
Melyek ifjan mint
Lepkék karikáztak;
Ez a világ rende,
(Visszára halad):
Aki hernyó, másszon
A tölgyek alatt!
„De tölgyek alól
Pindusra ne másszon,
S ott mint fiatal
Ne is hadonázzon;
Mi vagyunk, babért ki
Ott mostan arat:
Ő fogja be száját
A tölgyek alatt!"
Mert tölgyek alatt
Üte lantján csorbát,
S lánglisztje közé
Elegyíte korpát:
Most, ha mi lisztlángot
Őrölt e garad,
Mind korpa ez egytől:
„A tölgyek alatt."
„A tölgyek alatt
Babérjain űlve
Még élhet ugyan,
Nem irígylem tűle:
Hanem irjon már más,
Ki fiatalabb
S nem rímel a b-re
Igy: „tölgyek alatt."
„A tölgyek alatt"
-
Küldöm kritizálva:
Minden sora bűn,
Minden szava szálka.
Nincs benne sem érzés
Sem egy gondolat,
Csupa üres léggömb
„A tölgyek alatt."
„Ki a tölgyek alatt,
Noha csúzos karral,
Üstökbe nem áll
Egy nyári viharral,
S ha érzi szelét, már
Gyáván beszalad:
Hogy' is írna az jót,
A tölgyek alatt!
„A tölgyek alatt -
Felhők szeme rebben" -
Van-e szép, vagy kép,
Vagy értelem ebben?
„Felhők szeme"
ilyen
Csoda-bogarat
Képzelni... ha cédrus,
Nem tölgyek alatt!...
„Ám, tölgyek alatt
Hiú vén poéta
Megszokta nagyon
Olvasni nevét a
Rossz verssel, amelytől
Már fű-fa szalad...
Úgy ontja örökké
A tölgyek alatt.
„A tölgyek alatt –
Beteg-é, vagy alszik? -
Nem oroszlány - de
Szuszogása hallszik:
Nosza, rugjuk főbe,
Bármily fenevad,
Hogy holtra gebedjen
A tölgyek alatt!"
Az óra lüktet lassu
percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen
időt;
Ébren a honfigond
virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti
a redőt.
Vajúdni meddig tart még
e világnak?
Sors! óraműved oly
irtóztató:
Hallom kerekid, amint
egybevágnak:
De nincs azokhoz
számlap, mutató.
Jön, jön... egy
istenkéz sem tartja vissza...
Mint mélybe indult
sziklagörgeteg:
Élet? halál? átok, vagy
áldás lesz? - Ah,
Ki mondja meg! ki élő
mondja meg!
Vár tétován a nép,
remegve bölcse,
Vakon előtte kétség és
homály.
Idő! szakadna bár méhed
gyümölcse...
Ne még, ne még - az
istenért! - megállj.
Oh mert tovább e kétség
tűrhetetlen,
A kockarázás kínját
érzenünk;
De nyújtanók a percet,
míg vetetlen
A szörnyü csont, ha
rajta mindenünk.
Egy lépés a gomolygó
végtelenbe,
Holott örvényzik a lét,
a halál:
És mi fogódzunk a
hitvány jelenbe:
Tarts még egy kissé,
gyönge szalmaszál!
Még egy kevéssé... De
mely kishitűség!
El, el! ne lássam e
dúlt arcokat!
Ész, egybeforrt vágy,
tiszta honfihűség,
Bátorságot nekünk
mindez nem ad?
Megvert reménnyel
induljunk csatába?
Hitben feladjuk már a
diadalt?...
Nem, nem! Szivünk egy
vértanú imába’
Megedzve, kezdjük a
győzelmi dalt!
Az nem lehet, hogy
milliók fohásza
Örökké visszamálljon
rólad, ég!
És annyi vér - a
szabadság kovásza -
Posvány maradjon, hol
elönteték.
Támadni kell, mindig
nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a
mártir-tetem
Magát kiforrja csendes
földi rögben:
Légy hű, s bízzál
jövődbe, nemzetem.
Nem mindig ember, aki
sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is
eszköz, puszta báb;
S midőn lefáradt az
erőtelen kéz,
A végzet tengelye
harsog tovább;
Csüggedve olykor hagyja
lomha gépűl
Magát sodorni az ember
fia:
De majd, ha eszmél s
öntudatra épűl,
Feltűnik egy magasb
hármónia.
És vissza nem foly az
időnek árja,
Előre duzzad,
feltarthatlanúl;
Csak szélein marad
veszteg hinárja,
S partján a holt-viz
hátra kanyarúl.
Bízvást!... mi benn
vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még
talán nem egy:
De szállva, ím, elsők
között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk
előre megy!
Ködbe
vész a nap sugára,
Vak
homály ül bércen völgyön.
Bor
vitéz kap jó lovára:
„Isten
hozzád, édes hölgyem!”
Vak
homály ül bércen-völgyön,
Hűs
szél zörrent puszta fákat.
„Isten
hozzád, édes hölgyem!
Bor
vitéz már messze vágtat.”
Kép forrása |
Hűs
szél zörrent puszta fákat,
Megy
az úton kis pacsirta.
Bor
vitéz már messze vágtat,
Szép
szemét a lyány kisírta.
Megy
az úton kis pacsirta:
Hova
megyen? hova ballag?
Szép
szemét a lyány kisírta:
Szól
az apja: férjhez adlak!
Hova
megyen? hova ballag?
Zúg
az erdő éji órán.
Szólt
az apja: férjhez adlak:
Eskü
elől szökik a lyány.
Zúg
az erdő éji órán,
Suhan,
lebben a kisértet.
Eskü
elől szökik a lyány:
Szól
vitéz Bor: „Jöttem érted.”
Kép forrása |
Suhan,
lebben a kisértet,
Népesebb
lesz a vad tájék.
Szól
vitéz Bor: „Jöttem érted
Elesett
hős, puszta árnyék.”
Népesebb
lesz a vad tájék,
Szellem-ajkon
hangzik a dal.
„Elesett
hős, puszta árnyék,
Édes
mátkám, vígy magaddal!”
Szellem-ajkon
hangzik a dal,
Indul
hosszu nászkiséret.
„Édes
mátkám, vígy magaddal!”
-
„Esküvőre! úgy igérted.”
Indul
hosszu nászkiséret,
Egy
kápolna romban ott áll.
„Esküvőre!
úgy igérted.”
Zendül
a kar, kész az oltár.
Egy
kápolna romban ott áll,
Régi
fényét visszakapja.
Zendül
a kar, kész az oltár,
Díszruhában
elhunyt papja.
Régi
fényét visszakapja,
Ezer
lámpa, gyertya csillog.
Díszruhában
elhunyt papja;
Szól
az eskü: kéz kezet fog.
Ezer
lámpa, gyertya csillog, -
Künn
az erdő mély árnyat hány.
Szól
az eskü: kéz kezet fog;
Szép
menyasszony színe halvány.
Künn
az erdő mély árnyat hány,
Bagoly
sír a bérci fok közt.
Szép
menyasszony színe halvány -
Halva
lelték a romok közt.
Ágnes asszony a
patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres
leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Odagyűl az utcagyermek:
Ágnes asszony, mit mos
kelmed?
"Csitt te, csitt
te! csibém vére
Keveré el a gyolcs
leplet."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Összefutnak a
szomszédnők:
Ágnes asszony, hol a
férjed?
"Csillagom, hisz
ottbenn alszik!
Ne menjünk be, mert
fölébred."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Jön a hajdu: Ágnes
asszony,
A tömlöcbe gyere
mostan.
"Jaj, galambom,
hogy' mehetnék,
Míg e foltot ki nem
mostam!"
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Mély a börtön: egy
sugár-szál
Odaférni alig képes;
Egy sugár a börtön
napja,
Éje pedig rémtül népes.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Szegény Ágnes
naphosszanta
Néz e kis világgal
szembe,
Néz merően, - a sugárka
Mind belefér egy fél
szembe.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Mert, alighogy félre
fordul,
Rémek tánca van körűle;
Ha ez a kis fény nem
volna,
Úgy gondolja:
megőrülne.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Kép forrása |
Ím azonban, időtelve,
Börtönének zárja
nyílik:
Ágnes a törvény előtt
Megáll szépen, ahogy
illik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Öltözetjét rendbe
hozza,
Kendőjére fordít
gondot,
Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék:
megbomlott.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Hogy belép, a zöld asztalnál
Tisztes őszek ülnek
sorra;
Szánalommal néznek ő
rá,
Egy se mérges, vagy
mogorva.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
"Fiam, Ágnes, mit
miveltél?
Szörnyü a bűn, terhes a
vád;
Ki a tettet végrehajtá
Szeretőd ím maga vall
rád."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
"Ő bitón fog
veszni holnap,
Ő, ki férjedet megölte;
Holtig vizen és
kenyéren
Raboskodva bünhödöl
te."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Körültekint Ágnes
asszony,
Meggyőződni ép eszérül;
Hallja a hangot, érti a
szót,
S míg azt érti:
"meg nem őrül."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
De amit férjéről
mondtak
A szó oly visszásan
tetszik;
Az világos csak, hogy
őt
Haza többé nem
eresztik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Nosza sírni, kezd
zokogni,
Sűrü záporkönnye
folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu
tollán.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
"Méltóságos nagy
uraim!
Nézzen Istent
kegyelmetek:
Sürgetős munkám van
otthon,
Fogva én itt nem
űlhetek."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
"Mocsok esett
lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot
vennem!
Jaj, ha e szenny ott
maradna,
Hová kéne akkor
lennem!"
Oh! irgalom atyja ne hagyj el.
Összenéz a bölcs
törvényszék
Hallatára ily
panasznak.
Csendesség van. Hallgat
a száj,
Csupán a szemek
szavaznak.
Oh!
irgalom atyja, ne hagyj el.
Kép forrása |
"Eredj haza,
szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos
lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erőt ahhoz és
kegyelmet."
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
S Ágnes asszony a
patakban
Lepedőjét újra mossa;
Fehér leplét, tiszta
leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el
Mert hiában tiszta a
gyolcs,
Benne többé semmi
vérjel:
Ágnes azt még egyre
látja
S épen úgy, mint akkor
éjjel.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Virradattól késő estig
Áll a vízben, széke mellett:
Hab zilálja rezgő
árnyát,
Haja fürtét kósza
szellet.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Holdvilágos
éjjelenkint,
Mikor a víz fodra
csillog,
Maradozó csattanással,
Fehér sulyka messze
villog.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
És ez így megy évrül-évre;
Télen-nyáron, szünet
nélkül;
Harmat-arca hő napon
ég,
Gyönge térde fagyban
kékül.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Őszbe fordul a zilált
haj,
Már nem holló, nem is
ében;
Torz-alakú ránc verődik
Szanaszét a síma képen.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
S Ágnes asszony a
patakban
Régi rongyát mossa,
mossa -
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab
elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Kép forrása |
"Vörös
Rébék általment a
Keskeny pallón
s elrepült -"
Tollászkodni,
már mint varju,
Egy
jegenyefára űlt.
Akinek azt
mondja: kár!
Nagy baj éri
és nagy kár:
Hess, madár!
Ő
volt az, ki addig főzte
Pörge Dani
bocskorát,
Míg
elvette a Sinkóék
Cifra lányát,
a Terát.
De most bezzeg bánja már,
Váltig hajtja: kár volt, kár!
Hess,
madár!
Pörge
Dani most őbenne
Ha elbotlik se köszön,
S
ha ott kapja, kibuktatja
Orrával a küszöbön.
Pedig titkon oda jár,
Szép asszonynak mondja: kár!
Hess, madár!
Cifra
asszony színes szóra
Tetteti, hogy mit se hajt:
"Kend
meg köztünk ne csináljon
Háborodást, házi bajt,
Nem vagyok én csapodár."
Rebi néni mondja: kár!
Hess, madár!
Másszor
is jön, hoz fehér pénzt,
Piros kendőt s egyebet:
"Nesze,
lyányom? e mézes bor
Erősítse a szived:
Szépnek úgy nem tenni kár!"
-
"Hadd jöjjön hát a kasznár."
Hess,
madár!
Háborúság,
házi patvar
Attól kezdve van elég;
De
nem hallik a szomszédba:
Pörge Dani tűri még.
A bölcső is ott van már:
Künn egy varju mondja: kár!
Hess, madár!
"Asszony,
ördög! vidd apádnak
Haza ezt a gyermeket -
Ne!
a varjut (hol a puskám?)
Útra meglövöm neked."
Varju azt se mondja: kár!
El sem is rebbenti már:
"Hess, madár!
Híre
terjed a helységben:.
"Tudjátok, mi az eset?
Pörge
Dani egy varjút lőtt
S Rebi néni leesett!"
Rebi lelke nem vón' kár:
De, mint varju, visszajár
Hess, madár!
Gyilkost
a törvény nyomozza;
Szegény Dani mit tegyen?
Útnak
indul, bujdosásnak,
Keskeny pallón átmegyen.
Szembe jött rá a kasznár.
Varju elkiáltja: kár!
Hess, madár!
Keskeny
a palló kettőnek:
Nem térhet ki a Dani;
Egy
billentés: lent a vízben
Nagyot csobban valami.
Sok eső volt: mély az ár.
Varju látja, mondja: kár!
Hess, madár!
Bujdosónak
kín az élte;
Reszket, ha levél zörög:
Felvont
sárkányt vesz kezébe,
Hajtja éh: "megállj, görög!"
Varjú mind' kiséri: "kár!...
Fennakadsz te, szép betyár!"
"Hess, madár!"
"Most
ebédre, hollók, varjak
Seregestül, aki van!
De
szemét ne bántsa senki:
Azzal elbánok magam."
Fekete volt; mint bogár:
Asszony ott
sír: "mégis kár!
Hess, madár!"
Vörös
Rébék általment a
Keskeny pallón: most repűl;
Egy
varjúból a másikba
Száll a lelke, vég ne'kül
S kinek ő azt mondja: kár!
Nagy baj éri és nagy kár.
Hess,
madár!
Az
életet már megjártam.
Többnyire
csak gyalog jártam,
Gyalog
bizon'...
Legfölebb
ha omnibuszon.
Láttam
sok kevély fogatot,
Fényes
tengelyt, cifra bakot:
S
egy a lelkem!
Soha
meg se' irigyeltem.
Nem
törődtem bennülővel,
Hetyke
úrral, cifra nővel:
Hogy'
áll orra
Az
út szélin baktatóra.
Ha
egy úri lócsiszárral
Találkoztam
s bevert sárral:
Nem
pöröltem, -
Félreálltam,
letöröltem.
Hiszen
az útfélen itt-ott,
Egy
kis virág nekem nyitott:
Azt
leszedve,
Megvolt
szívem minden kedve.
Az
életet, ím, megjártam;
Nem
azt adott, amit vártam:
Néha
többet,
Kérve,
kellve, kevesebbet.
Ada
címet, bár nem kértem,
S
több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt
volna keblem vágya.
Kik
hiúnak és kevélynek -
Tudom,
boldognak is vélnek:
S
boldogságot
Irígy
nélkül még ki látott?
Bárha
engem titkos métely
Fölemészt:
az örök kétely;
S
pályám bére
Égető,
mint Nessus vére.
Mily
temérdek munka várt még!...
Mily
kevés, amit beválték
Félbe'-szerbe'
S
hány reményem hagyott cserbe'!...
Az
életet már megjártam;
Mit
szivembe vágyva zártam,
Azt
nem hozta,
Attól
makacsul megfoszta.
Egy
kis független nyugalmat,
Melyben
a dal megfoganhat,
Kértem
kérve:
S
ő halasztá évrül-évre.
Csöndes
fészket zöld lomb árnyán,
Hova
múzsám el-elvárnám,
Mely
sajátom;
Benne
én és kis családom.
Munkás,
vidám öregséget,
Hol,
mit kezdtem, abban véget...
Ennyi
volt csak;
S
hogy megint ültessek, oltsak.
Most,
ha adná is már, késő:
Egy
nyugalom vár, a végső:
Mert
hogy' szálljon,
Bár
kalitja már kinyitva,
Rab
madár is, szegett szárnyon?
"a ballada Shakespeare-je" nagyszerű meghatározás. :)
VálaszTörlésKöszönet a szép összeállításért. :-)
VálaszTörlés