Arany örökség

megosztotta: Porcelánszív

    emlékezés a kétszáz éve született Költőre


Költő, tanár, újságíró, a ballada Shakespeare-je, a leggazdagabb szókinccsel rendelkező versíró… Még lehetne folytatni a sort. Három embernek is sok lenne ilyen széles tevékenységi kör, de a mindezt egy személyben megtestesítő Arany Jánosnak semmi sem szabhatott gátat. Érdeklődésének, érzékenységének, finomságának lenyomatai méltán foglalnak helyet azon az örök érvényű polcon, ami az Irodalom Legnagyobbjai számára van kijelölve.
Jöjjön hát egy válogatás a ma kétszáz éve született Költőnk emlékezete előtt meghajolva!

Kép forrása




A tölgyek alatt
   Sokat űltem másszor,
De meg is bántam
   E hibámat százszor:
Jutott nekem érte
   Keserű falat;
Dehogy űlök többé
   A tölgyek alatt!

A tölgyek alatt
   Verset gabalyíték;
Ment, - homlokomat
   Sem verte veríték;
Vesszőt futa, - hétszer
   Föl meg le szaladt
Érte szegény kis vers:
   „A tölgyek alatt."

„A tölgyek alatt
   Én űlni ne merjek,
Miután lettem
   (Magam írom) gyermek" -
Nagy ménkü levélben
   Jött parancsolat -
„Avagy írjak prózát
   A tölgyek alatt."

„A tölgyek alatt
   Beteg, ősz poéta
Leűlhet ugyan,
   Ha nehéz a séta:
Hanem aki hatvan
   Telet ért s nyarat,
Az versbe ne fogjon
   A tölgyek alatt.

„A tölgyek alatt
   Öreg hernyók másznak,
Melyek ifjan mint
   Lepkék karikáztak;
Ez a világ rende,
   (Visszára halad):
Aki hernyó, másszon
   A tölgyek alatt!

„De tölgyek alól
   Pindusra ne másszon,
S ott mint fiatal
   Ne is hadonázzon;
Mi vagyunk, babért ki
   Ott mostan arat:
Ő fogja be száját
   A tölgyek alatt!"

Mert tölgyek alatt
   Üte lantján csorbát,
S lánglisztje közé
   Elegyíte korpát:
Most, ha mi lisztlángot
   Őrölt e garad,
Mind korpa ez egytől:
   „A tölgyek alatt."

„A tölgyek alatt
   Babérjain űlve
Még élhet ugyan,
   Nem irígylem tűle:
Hanem irjon már más,
   Ki fiatalabb
S nem rímel a b-re
   Igy: „tölgyek alatt."

„A tölgyek alatt" -
   Küldöm kritizálva:
Minden sora bűn,
   Minden szava szálka.
Nincs benne sem érzés
   Sem egy gondolat,
Csupa üres léggömb
   „A tölgyek alatt."

„Ki a tölgyek alatt,
   Noha csúzos karral,
Üstökbe nem áll
   Egy nyári viharral,
S ha érzi szelét, már
   Gyáván beszalad:
Hogy' is írna az jót,
   A tölgyek alatt!

„A tölgyek alatt -
   Felhők szeme rebben" -
Van-e szép, vagy kép,
   Vagy értelem ebben?
„Felhők szeme" ilyen
   Csoda-bogarat
Képzelni... ha cédrus,
   Nem tölgyek alatt!...

„Ám, tölgyek alatt
   Hiú vén poéta
Megszokta nagyon
   Olvasni nevét a
Rossz verssel, amelytől
   Már fű-fa szalad...
Úgy ontja örökké
   A tölgyek alatt.

„A tölgyek alatt –
   Beteg-é, vagy alszik? -
Nem oroszlány - de
   Szuszogása hallszik:
Nosza, rugjuk főbe,
   Bármily fenevad,
Hogy holtra gebedjen
   A tölgyek alatt!"



























Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.
Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza...
Mint mélybe indult sziklagörgeteg:
Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah,
Ki mondja meg! ki élő mondja meg!
Vár tétován a nép, remegve bölcse,
Vakon előtte kétség és homály.
Idő! szakadna bár méhed gyümölcse...
Ne még, ne még - az istenért! - megállj.

Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen,
A kockarázás kínját érzenünk;
De nyújtanók a percet, míg vetetlen
A szörnyü csont, ha rajta mindenünk.
Egy lépés a gomolygó végtelenbe,
Holott örvényzik a lét, a halál:
És mi fogódzunk a hitvány jelenbe:
Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!

Még egy kevéssé... De mely kishitűség!
El, el! ne lássam e dúlt arcokat!
Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség,
Bátorságot nekünk mindez nem ad?
Megvert reménnyel induljunk csatába?
Hitben feladjuk már a diadalt?...
Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába’
Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!

Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér - a szabadság kovásza -
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.

Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;
S midőn lefáradt az erőtelen kéz,
A végzet tengelye harsog tovább;
Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl
Magát sodorni az ember fia:
De majd, ha eszmél s öntudatra épűl,
Feltűnik egy magasb hármónia.

És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad, feltarthatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holt-viz hátra kanyarúl.
Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!







Ködbe vész a nap sugára,
Vak homály ül bércen völgyön.
Bor vitéz kap jó lovára:
„Isten hozzád, édes hölgyem!”

Vak homály ül bércen-völgyön,
Hűs szél zörrent puszta fákat.
„Isten hozzád, édes hölgyem!
Bor vitéz már messze vágtat.”

Kép forrása


Hűs szél zörrent puszta fákat,
Megy az úton kis pacsirta.
Bor vitéz már messze vágtat,
Szép szemét a lyány kisírta.

Megy az úton kis pacsirta:
Hova megyen? hova ballag?
Szép szemét a lyány kisírta:
Szól az apja: férjhez adlak!

Hova megyen? hova ballag?
Zúg az erdő éji órán.
Szólt az apja: férjhez adlak:
Eskü elől szökik a lyány.

Zúg az erdő éji órán,
Suhan, lebben a kisértet.
Eskü elől szökik a lyány:
Szól vitéz Bor: „Jöttem érted.”


Kép forrása


Suhan, lebben a kisértet,
Népesebb lesz a vad tájék.
Szól vitéz Bor: „Jöttem érted
Elesett hős, puszta árnyék.”

Népesebb lesz a vad tájék,
Szellem-ajkon hangzik a dal.
„Elesett hős, puszta árnyék,
Édes mátkám, vígy magaddal!”

Szellem-ajkon hangzik a dal,
Indul hosszu nászkiséret.
„Édes mátkám, vígy magaddal!”
- „Esküvőre! úgy igérted.”

Indul hosszu nászkiséret,
Egy kápolna romban ott áll.
„Esküvőre! úgy igérted.”
Zendül a kar, kész az oltár.

Egy kápolna romban ott áll,
Régi fényét visszakapja.
Zendül a kar, kész az oltár,
Díszruhában elhunyt papja.

Régi fényét visszakapja,
Ezer lámpa, gyertya csillog.
Díszruhában elhunyt papja;
Szól az eskü: kéz kezet fog.

Ezer lámpa, gyertya csillog, -
Künn az erdő mély árnyat hány.
Szól az eskü: kéz kezet fog;
Szép menyasszony színe halvány.

Künn az erdő mély árnyat hány,
Bagoly sír a bérci fok közt.
Szép menyasszony színe halvány -
Halva lelték a romok közt.





































Ágnes asszony a patakban
Fehér lepedőjét mossa;
Fehér leplét, véres leplét
A futó hab elkapdossa.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Odagyűl az utcagyermek:
Ágnes asszony, mit mos kelmed?
"Csitt te, csitt te! csibém vére
Keveré el a gyolcs leplet."
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Összefutnak a szomszédnők:
Ágnes asszony, hol a férjed?
"Csillagom, hisz ottbenn alszik!
Ne menjünk be, mert fölébred."
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Jön a hajdu: Ágnes asszony,
A tömlöcbe gyere mostan.
"Jaj, galambom, hogy' mehetnék,
Míg e foltot ki nem mostam!"
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mély a börtön: egy sugár-szál
Odaférni alig képes;
Egy sugár a börtön napja,
Éje pedig rémtül népes.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merően, - a sugárka
Mind belefér egy fél szembe.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mert, alighogy félre fordul,
Rémek tánca van körűle;
Ha ez a kis fény nem volna,
Úgy gondolja: megőrülne.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.


Kép forrása


Ím azonban, időtelve,
Börtönének zárja nyílik:
Ágnes a törvény előtt
Megáll szépen, ahogy illik.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Öltözetjét rendbe hozza,
Kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék: megbomlott.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Hogy belép, a zöld asztalnál
Tisztes őszek ülnek sorra;
Szánalommal néznek ő rá,
Egy se mérges, vagy mogorva.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

"Fiam, Ágnes, mit miveltél?
Szörnyü a bűn, terhes a vád;
Ki a tettet végrehajtá
Szeretőd ím maga vall rád."
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

"Ő bitón fog veszni holnap,
Ő, ki férjedet megölte;
Holtig vizen és kenyéren
Raboskodva bünhödöl te."
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Körültekint Ágnes asszony,
Meggyőződni ép eszérül;
Hallja a hangot, érti a szót,
S míg azt érti: "meg nem őrül."
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

De amit férjéről mondtak
A szó oly visszásan tetszik;
Az világos csak, hogy őt
Haza többé nem eresztik.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Nosza sírni, kezd zokogni,
Sűrü záporkönnye folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu tollán.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

"Méltóságos nagy uraim!
Nézzen Istent kegyelmetek:
Sürgetős munkám van otthon,
Fogva én itt nem űlhetek."
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

"Mocsok esett lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!"
     Oh! irgalom atyja ne hagyj el.

Összenéz a bölcs törvényszék
Hallatára ily panasznak.
Csendesség van. Hallgat a száj,
Csupán a szemek szavaznak.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.


Kép forrása


"Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erőt ahhoz és kegyelmet."
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

S Ágnes asszony a patakban
Lepedőjét újra mossa;
Fehér leplét, tiszta leplét
A futó hab elkapdossa.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el

Mert hiában tiszta a gyolcs,
Benne többé semmi vérjel:
Ágnes azt még egyre látja
S épen úgy, mint akkor éjjel.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Virradattól késő estig
Áll a vízben, széke mellett:
Hab zilálja rezgő árnyát,
Haja fürtét kósza szellet.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Holdvilágos éjjelenkint,
Mikor a víz fodra csillog,
Maradozó csattanással,
Fehér sulyka messze villog.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

És ez így megy évrül-évre;
Télen-nyáron, szünet nélkül;
Harmat-arca hő napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Őszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében;
Torz-alakú ránc verődik
Szanaszét a síma képen.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa -
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
     Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.


Kép forrása




















"Vörös Rébék általment a
                  Keskeny pallón s elrepült -"
Tollászkodni, már mint varju,
                  Egy jegenyefára űlt.
                  Akinek azt mondja: kár!
                  Nagy baj éri és nagy kár:
                  Hess, madár!

Ő volt az, ki addig főzte
                  Pörge Dani bocskorát,
Míg elvette a Sinkóék
                  Cifra lányát, a Terát.
                   De most bezzeg bánja már,
                   Váltig hajtja: kár volt, kár!
                    Hess, madár!

Pörge Dani most őbenne
                   Ha elbotlik se köszön,
S ha ott kapja, kibuktatja
                   Orrával a küszöbön.
                   Pedig titkon oda jár,
                   Szép asszonynak mondja: kár!
                   Hess, madár!

Cifra asszony színes szóra
                   Tetteti, hogy mit se hajt:
"Kend meg köztünk ne csináljon
                   Háborodást, házi bajt,
                   Nem vagyok én csapodár."
                   Rebi néni mondja: kár!
                   Hess, madár!

Másszor is jön, hoz fehér pénzt,
                   Piros kendőt s egyebet:
"Nesze, lyányom? e mézes bor
                   Erősítse a szived:
                   Szépnek úgy nem tenni kár!"
                    - "Hadd jöjjön hát a kasznár."
                    Hess, madár!

Háborúság, házi patvar
                   Attól kezdve van elég;
De nem hallik a szomszédba:
                   Pörge Dani tűri még.
                   A bölcső is ott van már:
                   Künn egy varju mondja: kár!
                   Hess, madár!

"Asszony, ördög! vidd apádnak
                   Haza ezt a gyermeket -
Ne! a varjut (hol a puskám?)
                   Útra meglövöm neked."
                   Varju azt se mondja: kár!
                   El sem is rebbenti már:
                   "Hess, madár!

Híre terjed a helységben:.
                   "Tudjátok, mi az eset?
Pörge Dani egy varjút lőtt
                   S Rebi néni leesett!"
                   Rebi lelke nem vón' kár:
                   De, mint varju, visszajár
                   Hess, madár!

Gyilkost a törvény nyomozza;
                   Szegény Dani mit tegyen?
Útnak indul, bujdosásnak,
                   Keskeny pallón átmegyen.
                   Szembe jött rá a kasznár.
                   Varju elkiáltja: kár!
                   Hess, madár!

Keskeny a palló kettőnek:
                   Nem térhet ki a Dani;
Egy billentés: lent a vízben
                   Nagyot csobban valami.
                   Sok eső volt: mély az ár.
                   Varju látja, mondja: kár!
                   Hess, madár!

Bujdosónak kín az élte;
                   Reszket, ha levél zörög:
Felvont sárkányt vesz kezébe,
                   Hajtja éh: "megállj, görög!"
                   Varjú mind' kiséri: "kár!...
                   Fennakadsz te, szép betyár!"
                   "Hess, madár!"

"Most ebédre, hollók, varjak
                   Seregestül, aki van!
De szemét ne bántsa senki:
                   Azzal elbánok magam."
                   Fekete volt; mint bogár:
                    Asszony ott sír: "mégis kár!
                   Hess, madár!"

Vörös Rébék általment a
                   Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjúból a másikba
                   Száll a lelke, vég ne'kül
                   S kinek ő azt mondja: kár!
                   Nagy baj éri és nagy kár.
                    Hess, madár!






Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon'...
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy' áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték
Félbe'-szerbe'
S hány reményem hagyott cserbe'!...

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy' szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?



2 megjegyzés:

  1. "a ballada Shakespeare-je" nagyszerű meghatározás. :)

    VálaszTörlés
  2. Köszönet a szép összeállításért. :-)

    VálaszTörlés