Karsai János: A versek végzete

megosztotta: Porcelánszív

 Tojotomi Hidejosi


Mindig is utáltam a verseket. Soha nem tartottam magam jó kalligráfusnak, nem gyötörtem agyamat haikuk kiötlésével. Bezzeg Oda Nobunaga nagyúr! Imádta a költészetet, a táncművészetet, a teaszertartást. Gyakran megesett, hogy egy-egy fontosabb ütközet előtt teát szürcsölgetve láncverseket költött a tábornokokkal, majd eljárt egy kecses legyező-táncot. Én ilyenkor csendben ücsörögtem a jobbján. „Szaru”, vagyis majom, mondta nekem, „ne vágj ilyen ostoba képet.” Aztán lóra pattant, és senkinek sem kegyelmezett. Ki gondolta volna, hogy a versek okozzák majd a vesztét?
         Úgy tartom, hogy vannak dolgok, melyek képesek meggyengíteni az embert. Lehet, azért nem rajongok az írott szavakért, mert egyszerű sorból származom, semmi keresni valóm nincs a nagyurak között. Talán ezért is rendeltem el kampakuként a kardvadászatot Tensó tizenhatodik évében (1588): senki ne tudja követni az utam, parasztoknál nem maradhat egyetlen katana sem, maradjanak meg az ültetőfánál.
         Oda uram figyelmét Mino tartományban, Inabaja ostrománál hívtam fel magamra, Eiroku kilencedik évében (1567), amikor még Kinosita Tókicsirónak hívtak.  A javaslatomra egy ellen-várat építettünk fel, amit Szunomatának neveztünk el. Így folyamatosan tudtuk támadni az ellenséget, nem kellett különösebb erőt az utánpótlásunkra tartalékolni. Hamarosan sikerült bevennünk a várat. „Szaru, ez szép munka volt, sikerült ismét jó kedvre derítened” mondta akkor, s jutalmul megkaptam Kavacsi tartományt, Ószaka várával együtt.
         Számtalan csatát vívtunk meg egymás mellett. Nem tartottam magam többre nála. Hűségem a természetességből fakadt, nem úgy, mint Tokugava Iejaszu dörgölődzése. Sosem akartam a legelső lenni.
         Utólag már könnyű okosnak lenni… Amikor Tensó tizedik évének (1582)  ötödik havában Akecsi Micuhide tábornok renga összejövetelt tartott, ahová számos kiváló személyt hívott meg, az első strófát ő maga szerezte és így szólt:

Eljött az idő
világon uralkodni,
ötödik hónap!

         Mindenki arra gondolt, hogy Nobunaga győzelmét kívánja. Csak később tűnt fel, hogy az „idő” (toki) hangzásában megegyezik Akecsi nemzetségének nevével is, bár azt másként írják.

         Amikor az uram Móri Terumoto ellen küldött, azonnal ostrom alá vettem Takamacu városának erősségét. Oda bezzeg járta a felhőtlen verselés álomszerű ösvényeit. Pont ő, aki annyira gyakorlatias tudott lenni, ilyenkor eltévedt a szellemek világában, ott bolyongott, a polgárháborús országról mindent felejtve. Azon az estén a Honnódzsi-templomot választotta ki alvóhelyéül Kiotóban. A nagyúr teaszertartásra készült a harcok közepette Torii Szósicu úrral. Gondolatai nem az óvatosság, hanem az elegáns verssorok körül jártak. Csodálatos gyűjteményt vitt magával a legszebb kínai porcelánokból, kíséretét alig harminc apród biztosította. Hol volt ekkor Tokugava? Miért nem jutott figyelme a nagyúr védelmére?
         Három vers járja Japánban:

Nakaneba koroszu
hototogiszu.

(Megölöm, ha nem kiált
a kakukk.)

         Ez volt Oda Nobunaga verse.

Nakasite mijo
hototogiszu.

(Ráveszem, hogy kiáltson
a kakukk.)

         Tojotomi Hidejosi, az én soraim szóltak így.

Naku made mato
hototogiszu.

(Megvárom, amíg kiált
a kakukk.)

         Tokugava Iejaszu strófái voltak ezek.

         Akkor is csak várt, biztonságos távolságra a csata színhelyétől. Az árulók a csekély kíséretet percek alatt lemészárolták, alig volt ideje szeppukut elkövetnie az én uramnak! Micuhide győzelmét követően nindzsák csempészték át a tartomány ellenőrző pontjain, addigra már tudta, hogy kik a lázadók, mennyien vannak és milyen sikerre számíthatnak. Nekem egy tajtékban fürdő lovas hozta a szörnyű hírt. Azonnal felfüggesztettem az ostromot, Móri úrnak levelet küldtem, melyben tájékoztattam az eseményekről, és néhány katonát kértem segítségül. Másnap megfordítottam a lovam, s elindultam Akecsi ellen, akinek a seregeivel nem sokkal később Jamazaki mellett találkoztunk. Persze Tokugava nem volt sehol.
         Kevés azt mondani, hogy méltó bosszút álltunk a felkelőkön. Akecsi Micuhide gyönyörű vértjében menekült a csatatérről, melyen ott feküdtek legjobb és leghűségesebb emberei. S én, Szaru, a majom, Tojotomi Hidejosi, aki nem szeretem a költészetet, mert meggyengíti a harcost, ezt a haikut költöttem:

Sorsod már adott:
sűrű vadon az utad
díszes páncélban.

         Mondják, hogy egy erdőben eltévedve parasztok gyilkolták meg csodálatos vértjéért és fegyvereiért az áruló hadvezért. Iejaszu pedig várhat tovább: megszületett már a fiam, aki örökli majd tőlem a sóguni címet.



Képek:
1. Toyotomi Hideyoshi by madart84
2, Oda Nobunaga, pinterest.com
3. Toyotomi Hideyoshi's Armour, wikimedia.org

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése