A teamester halála

„Azoknak, akik csak virágra áhítoznak, örömest mutatnám meg a hófödte hegyek feszülő bimbóiban várakozó tavaszt, teljes valójában.” /Rikjú

Okakura Kakudzó: TEÁSKÖNYV  /részlet/ 

VII. A teamesterek

A vallás a múltban keresi a jövőt. A művészetben a jelen az örökkévaló. A teamesterek úgy tartották, hogy csak azok értik igazán a művészetet, akik élővé teszik hatását. Arra törekedtek hát, hogy mindennapi életüket a teaház magasztos eszményei vezéreljék. Sohasem szabad elveszíteni a lélek derűs nyugalmát, és a társalgás sem zavarhatja meg a környezet harmó­niáját. A ruha szabása és színe, a testtartás és a járásmód mind-mind tükrözhetik művészi alkatunkat. Hiba lenne vállvonogatva átsiklani e szempontok felett, mert amíg az ember maga nem szép, nincs joga közelíteni a szépséghez. Ezért a teamester több kívánt lenni puszta művésznél - célja a művészettel való teljes azonosulás volt. Ebben állt az esztéticizmus zen-jellege. Ha készek vagyunk felismerni, mindenhol megtaláljuk a tökéletest. Rikjú előszere­tettel idézte az alábbi ódon verssorokat: „Azoknak, akik csak virágra áhítoznak, örömest mutatnám meg a hófödte hegyek feszülő bimbóiban várakozó tavaszt, teljes valójában.”

A teamesterek sokoldalú szolgálatot tettek a művészetnek. Forradalmasították a klasszikus építészetet és belsőépítészetet, új stílust teremtve, melyről a Teaház című fejezetben szóltunk részletesen, s amely még a XVI. század után épült palotákra és kolostorokra is rányomta bélyegét. A polihisztor Kobori Ensú zsenialitásának számtalan figyelemre méltó jelét láthatjuk a Kacura császári villában, Nagoja és Nidzso kastélyaiban, és Koho-an kolostorában. Japán pompás kertjei híres teamesterek alkotásai. Porcelánművészetünk aligha fejlődött volna tökélyre, ha nincsenek az ihletett teamesterek, s ha a szertartás során használatos eszközök nem serkentik keramikusainkat mind nagyobb és nagyobb leleményességre. Ensú hét égető­kemencéje jól ismert a japán porcelánművészetben jártas emberek számára. Textiljeink jelentős része viseli a teamesterek nevét, akiknek színüket vagy mintázatukat köszönhetik. Szinte lehetetlen olyan művészeti ágat találni, melyben nem mutatkozott meg a teamesterek zsenialitása. Már-már felesleges utalni a festészetnek és a lakkművészetnek tett hatalmas szolgálataikra. A festészet egyik legnagyobb iskolájának eredete Hon’ami Kóecu teamesterre vezethető vissza, aki lakkfestőként és keramikusként is jeleskedett. Alkotásai mellett szinte árnyékba szorul unokájának, Kóhónak, illetve unokaöccseinek, Kórinnak és Kendzannak a munkássága. A Kórin nevével fémjelzett iskola teljes egészében a teaizmus kifejeződése. Jellegzetes vonásaiban maga a természet elevenedik meg.

Bármekkora volt is a teamesterek szerepe a művészetben, aligha fogható a japán ember életvitelére gyakorolt hatásukhoz. Nemcsak az udvariassági szabályokban, hanem a lakás­kultúra valamennyi apró részletében érezhető jelenlétük. Kecses edényeink, valamint az étel tálalásának módja egyaránt nekik tulajdoníthatók. Megtanították népünket arra, hogy csak diszkrét színeket viseljünk. Arra is megtanítottak bennünket, hogyan közelítsünk a virágok­hoz. Megerősítették ösztönös egyszerűségünket és rámutattak a szerénység vonzerejére. Tanításaik nyomán végül a japán nép életének részévé vált a teázás.

Azoknak, akik nem tudják, miként kormányozzák életüket a bajok ostoba zátonyai között a viharos tengeren, amit életnek nevezünk, állandó nyomorúságban van részük, miközben hiába próbálják boldognak és elégedettnek tettetni magukat. Az ember botladozva próbálja meg­őrizni erkölcsi egyensúlyát, s a vihar előfutárát látja a horizonton lebegő minden egyes felhőben. Pedig öröm és szépség lakozik a hullámok örökkévaló, végtelen sodrásában. Miért vonakodunk hát belépni szellemük vákuumába vagy meglovagolni magát a hurrikánt, ahogyan Lie-ce tette?

Csak az tud szépen meghalni, aki ismeri a szépség fogalmát. A nagy teamesterek utolsó pillanatai éppoly teljesek és emelkedettek voltak, mint életük. Igyekezetükben, hogy mindig összhangban legyenek a világegyetem szívverésével, készek voltak bármely pillanatban átlépni a nagy ismeretlenbe. „Rikjú utolsó teája” egy tragikus hős magasztos példájaként íródott be kitörölhetetlenül az emberiség történetébe.

Rikjú és Taikó Hidejosi régi barátok voltak, s a hadvezér nagy becsben tartotta a teamestert. Ám a zsarnok barátsága veszélyes kegy. Az álnokság korában éltek, amikor az ember még a legközelebbi barátjában sem bízhatott. Rikjú nem volt szolgalelkű udvaronc, és gyakorta keveredett nézeteltérésbe ádáz patrónusával. A Taikó és közötte beálló jeges viszonyt kihasz­nálva Rikjú ellenfelei megvádolták a mestert, hogy összeesküvést sző a zsarnok megmér­gezésére. Hidejosi fülébe súgták, hogy a mérget a mester által készített zöld nedűbe kívánják keverni. Hidejosi számára a gyanú árnyéka is elég volt az azonnali halálos ítélethez. A dühödt uralkodó döntése megfellebbezhetetlen volt. Egyetlen kiváltság jutott csak az elítéltnek - saját kezével vethetett véget életének.

Az öngyilkosságra kijelölt napon a mester utolsó teaszertartásra hívta legkedvesebb tanítványait. A vendégek gyászos kedvvel gyülekeztek a portikuszban a megadott időpontban. Amikor bepillantottak a kertbe, úgy tűnt, mintha a fák is borzonganának, s a levelek között kísértetiesen suttogott a szél. A szürke kőlámpások mintha Hádész kapuja előtt álltak volna díszőrséget. A teaházból ekkor különös tömjénillat lengedezett - a jel, hogy beléphetnek a vendégek. Egyenként elfoglalták a helyüket odabenn. A tokonomán egy kakemono lógott - ősi szerzetes csodálatos írása a földi dolgok mulandóságáról. A parázstartó üstön melegedő kanna muzsikája nyárbúcsúztató kabócaszerenádhoz hasonlított. Kisvártatva belépett a szobába a házigazda. Sorra kínálta vendégeit teával, s ők szótlanul kiitták csészéjüket. A házigazda volt az utolsó a sorban. A bevett szokás szerint a fővendég engedélyt kért a teáskészlet szemre­vételezésére. Rikjú a vendégek elé tette a különböző tárgyakat, a kakemonóval együtt. Miután mindenki kifejezte csodálatát, Rikjú megajándékozta vendégeit egy-egy darabbal. Csak a teáscsészét tartotta meg. „E balsors által bemocskolt edényt ne használja többé emberi kéz” - szólt, s azzal darabokra törte.

A szertartásnak vége; a vendégek - könnyeikkel küszködve - végső búcsút vesznek a házi­gaz­dától és elhagyják a szobát. Egyetlen egy tanítványát, a legkedvesebbet kéri csak meg Rikjú, hogy maradjon vele és legyen tanúja végzetének. Leveszi és gondosan összehajtva a gyékény­szőnyegre fekteti kimonóját, mely alól előtárul makulátlanul fehér halotti ruhája. A villogó pengére veti szelíd tekintetét és ékesszólóan ekként köszönti a halálos tőrt:

Üdvözlégy,
Óh, örökkévalóság kardja!
Buddha testén és
Daruma testén át
Vezetett hozzám az utad.

Derűs mosollyal az arcán lépett Rikjú az ismeretlen birodalmába.

Nemes Ágnes fordítása

Terebess Kiadó, Budapest, 2003

Kép: Teamester, internet